Bukta Imre-kiállítással, húslevessel és velőscsonttal hangolódtam a magyar idő szerint délutáni vb-döntőre. A főpincér lázban égett, minden távozótól megkérdezte, a meccsre sietnek-e haza, és kinek drukkol a fizető vendég. Sajnálatát fejezte ki ugyanakkor, hogy dolgoznia kell. És valóban egy árva tévékészüléket sem fedeztem fel a vendéglátóipari egységben.
Taxival igyekeztünk haza, hozzátartozóm ügyet sem vetett a világeseményre, többszöri felszólításom ellenére a kanapén elnyúlva a mobilján olvasgatott, míg én elhelyezkedtem a kijelölt ülőalkalmatosságba, és néztem. Volt mit.
Annak ellenére, hogy az első 78 perc olyan argentin fölényt hozott, amire nem számítottam.
Elfogadom a tv-stúdióban elhangzott magyarázatot, miszerint Scaloni azzal, hogy Di Maríát bal szélre helyezte, megzavarta a francia felállást. (Megjegyzem, Di Maríát már volt szerencsém bal oldalon pocsékul focizni látni.) Nyilván Koundé kényszer jobbhátvéd, jobban szeret és tud középen játszani, Dembélé pedig csak kereste önmagát. Nemcsak ezalatt, hanem az egész küzdelemsorozatban. Hasznosabb volt a szállodában, ahol állítólag gyömbéres mézes teával szolgálta ki betegeskedő társait. Ráadásul megsimította Di María hátát a 16-oson belül, mire az argentin csatár azonnal összeesett, és, úgymond, kiharcolt egy tizenegyest. Remélem, Gvardiol látta az esetet, és tanul belőle, hogyan kell elesni. Messi pedig nem idegeskedett Llorissal szemben. Miért is idegeskedett volna, hiszen a francia kapus cseppet sem mestere a büntetők hárításának. Ez a hosszabbítás után bőven bebizonyosodott.
Tény, ami tény, a gallok passzolni sem tudtak rendesen. Arra gyanakodtam, hogy
És Dembélé teái arra már nem voltak jók, hogy elegendő energiát is adjanak nekik a végső küzdelemhez. Kábé úgy játszottak a franciák, mint a magyar csapat Mexikóban a szovjetek ellen. Jött még egy Di María-gól, káprázatos támadás után – Messi, Álvarez, Mac Allister –, utóbbi mesterien bead, és Di María gólt lő. Elég egyszerű, így leírva is.
