Az alábbiakban írok néhány dolgot, de nem vagyok benne biztos, hogy egyetértést váltok ki azokból, akik egy magamfajta meccsnéző okoskodására egyáltalán kíváncsiak lehetnek. A legjobb nyolc első meccsnapja után kijelenthető, hogy
A futball kegyetlen.
Semleges nézőknek mi juthat egy ilyen péntek után? Van mire emlékezni – ez kétségtelen. De jobb szerettem volna késő délután horvát lenni, este pedig argentin. Semmi esetre sem semleges néző.
Mire lehet emlékezni? Egy délszláv kapusra. Egy zseniális Neymar-megmozdulásra, amiből végre gól született. Egy Messi-passzra és egy egészen elképesztő hidegvérrel végrehajtott trükkös holland szabadrúgásra. Na, persze, büntetők. Akik szeretik az ilyesmit. Sűrített izgalmak azoknak, akik konkrétan szurkolnak valamelyik csapatnak, de azok számára, akik csak azért néznek ilyet, mert élvezkedni akarnak, csalódás.
A horvát stáb kitalált egy taktikát, amellyel kiejthetik a brazilokat. Fényesen sikerült a terv.
A mentalitás került előtérbe, mint Jugoszlávia megszűnése óta annyiszor. Már az első negyedóra után szinte biztosra lehetett menni. Döntetlen lesz, valószínűsíthető volt a 0-0, a hosszabbítás, a Neymar-gól után, amikor a meccs magyar hangja már-már búcsúzott, méltatta a dél-amerikai továbbjutást, egy szép támadás végén Petkovic keményen belőtte a labdát a kapuba, pedig azért cserélték be, hogy fejeljen. És innentől már száz százalékra lehetett venni, hogy a büntetőkkel déli szomszédaink jutnak tovább. A tengerpartjukon elfogyasztott horvát halakra gondoltam, hogy valami pozitívat is mondhassak azon kívül: a mentalitás diadalmaskodott. De több mint 120 percig mentalitást nézni nem biztos, hogy szeretek.
