Van Gaal gyengességé formálta az Egyesült Államok erősségeit
Az nem állítható, hogy a holland válogatott túlzottan magabiztos teljesítménnyel jutott volna be a világbajnokság legjobb tizenhat csapata közé. Ugyan azon kevés együttesek közé tartoztak, amelyek végül veretlenek tudtak maradni, de a játékuk egyáltalán nem volt meggyőző, ráadásul negatív xG-különbséggel zárták a csoportot.
Ezzel szemben az Egyesült Államok bár csak az utolsó fordulóban Irán legyőzésével biztosította be a továbbjutást, de azon a meccsen, illetve Wales ellen leginkább klubcsapatokra jellemző strukturált pozíciós játékot és agresszív letámadást, az angolok ellen pedig nagyon szervezett védekezést mutatott be Gregg Berhalter együttese legalább egy félidőn keresztül.
A két csapat egymás elleni nyolcaddöntőjén viszont pontosan kapóra jött Louis van Gaalnak az amerikaiak törekvése a labdabirtoklása és az agresszív letámadásra, és a hollandok pontosan ezt fordították a saját javukra, amikor a mérkőzés első góljánál hátsó labdajáratással magukra húzták a letámadó ellenfelüket, majd egy összesen 20 átadásból álló akció végén megszerezték a vezetést.
20 – Memphis Depay's goal ended a sequence of 20 uninterrupted passes, the most on record for a Netherlands goal at the World Cup (1966 onwards). Total. pic.twitter.com/fQU2N0EDxy
— OptaJoe (@OptaJoe) December 3, 2022
A klasszikus holland iskolával ellentétben Van Gaal csapata – az eddigi mérkőzéseikhez hasonlóan – nem törekedett feltétlenül a labdabirtoklásra, hanem az ellenfél kicsalogatásával próbált területet nyitni a pálya magasabb régióiban. Tette ezt az első gólhoz hasonlóan hátsó labdajáratással, vagy éppen a labdaszerzés utáni gyors megindulásokkal. Az USA letámadása több alkalommal is labdaszerzéshez vezetett az ellenfél térfelén, de azzal már nehezebben tudtak megbirkózni, amikor nekik kellett volna feltörniük a holland védelmet.
A fenti képen kirajzolódik a hollandok labda nélküli 3-4-1-2-es strukturája az amerikai 4-3-3-al szemben. Fontos, hogy az Oranje nem próbált már túl korán nyomást gyakorolni az amerikaiak védőire. A két csatár, Memphis Depay és Cody Gakpo leginkább arra ügyelt, hogy Zimmerman és Ream ne tudják megjátszani a szélsőhátvédeket, és a pálya “sűrűn lakott” részeire terelték a játékot, ahol viszont a hollandok emberfogást alkalmaztak az amerikaiak három középpályásával szemben.
Amennyiben az amerikaiak mégis ki tudták játszani a szélre a labdát, abban az esetben a szárnyvédők feladata volt azonnal nyomást helyezni a szélsővédőkre. Ebben a szituációban Dumfries lépett ki magasan Robinsonra, mögötte pedig az átmenetileg négy védősre alakulú holland hátvédsorból Timber lépett ki Pulisicre, aki így csak kapunak háttal, nyomás alatt tudta megkapni a labdát.
A fenti szituációban pedig tökéletesen kirajzolódik, mi volt a hollandok terve a labda nélküli játék során: Depay és Gakpo a szélekre vezető passzsávot lezárva engedték Tim Reamet, a bal oldali középhátvédet hosszan vezetni a labdát, de a középső emberfogás miatt ő csak kockázatos passzopciók közül tudott választani. Így végül Daley Blind le is lopta a labdát Weston McKennie lábáról, a két magasan helyezkedő csatár pedig máris lendületből támadhatta az Egyesült Államok védelmét, miközben óriási szabad terület állt rendelkezésükre.
Az USA természetesen megpróbálta kijátszani a hollandok centrális emberfogását. A középpályásaik rendszeresen igyekeztek helyet cserélni, hogy összezavarják az őket követő ellenfeleket, vagy éppen mélyen visszaléptek a labdáért, hogy területet nyissanak a védelmi vonalak között. Az egyik ilyen megoldás volt még a két szélsőhátvéd, Sergino Dest és Antonee Robinson befelé mozgása is. Mivel a két csatár a szélre vezető passzsávokat blokkolta, ésszerű volt, hogy a két szélső védő befelé mozogva próbál ebből kibújni. Ezekben az esetekben viszont a holland szárnyvédők bátran beléptek velük a középső zónákban is. A fenti képen például az látható, ahogy Denzel Dumfries jobb oldali szárnyvédőként helyez nyomást a védekező középpályás helyén feltűnő balhátvédre.
