Noha a Szovjetunió együttese csoportelső lett az 1974-es világbajnokság hagyományos kvalifikációs szakaszában – megelőzve Írország és Franciaország válogatottját –, a szbornajának vb-pótselejtezőt kellett vívnia Chile csapatával. Az első találkozót 1973. szeptember 26-ra írták ki.
Tizenöt nappal korábban Augusto Pinochet tábornok katonai puccsal hatalomra került, miután véres kezű alattvalói meggyilkolták Salvador Allende elnököt. A Szovjetunió azonban fogadta a chilei válogatottat, igaz, nem tudható, hogy két hét alatt kiderült-e,
Carlos Reyes Manzo fotóriporter, a túlélők egyike így jellemezte vallatóit: „Olyanok voltak, akár a vadállatok.”
A moszkvai mérkőzés 0-0-val zárult, ami meglepetést keltett, mivel a szovjet együttes 1972-ben Eb-döntőt vívott – a legjobb négy között a magyar csapatot győzte le –, és hat játékost vonultatott fel a finalisták közül, továbbá bevetette Oleg Blohint, a két évvel későbbi aranylabdás extraklasszist.
Majd a Szovjet Labdarúgó Szövetség közleményben követelte, hogy a visszavágót semleges országban játsszák le. A nyilatkozatban leszögezte: „A santiagói Nemzeti stadiont, ahol a mérkőzést meg kellene tartani, a katonai junta chilei hazafiak kínzásának és kivégzésének színterévé tette. A FIFA mégsem számol a rezsim világszerte ismert szörnyűséges bűntetteivel.”
A nemzetközi szövetség, amelynek elnöke a fair play állítólagos hazájából származó angol Sir Stanley Rous volt, küldöttséget delegált a helyszín átvizsgálására. Azokban a napokban hétezren sínylődtek a halál arénájában, ám
Azokat a szerencsétleneket pedig, akik ott maradtak, a stadionon belül elrejtették, és fegyvert nyomtak a homlokukhoz, nehogy meg merjenek szólalni.
