Nem mondható, hogy október 29. elátkozott nap. Még a vb-pótselejtezőket tekintve sem az. Elvégre 1977-ben ekkor győzött 6-0-ra a magyar válogatott Bolívia legjobbjai ellen úgy, hogy már a szünetben 5-0-ra vezetett Nyilasi Tibor, Törőcsik András, Zombori Sándor, Várady Béla és Pintér Sándor góljával.
Húsz évvel később összehasonlíthatatlanul szerényebb volt a készlet a Nyilasi és társai féle kollekciónál. Olyannyira, hogy a címeres mezes együttes 7-1-re kapott ki itthon a jugoszlávoktól.
Előzőleg az történt, hogy a hagyományos kvalifikációs szakasz utolsó meccsén, Helsinkiben a magyar csapat ajándékgóllal egyenlített:
A Népszava nem kertelt: „Az, hogy a magyar futballválogatott eljutott a pótselejtező lehetőségéig, kizárólag a véletlennek és a hihetetlen szerencsének köszönhető.”
Ezzel együtt Csank János szövetségi kapitány és együttese különleges eredményt produkált. Amikor társaságban megemlítem, hogy én még láttam magyar csapatot a világbajnokságon, néznek rám, mint a moziban, nem akarják elhinni. Hiába, már harminchat esztendeje annak, hogy hazánk labdarúgói legutóbb vb-n szerepeltek.
A selejtezők második helye is unikum volt. Az azóta eltelt negyedszázadban négyszer negyedikként, kétszer harmadikként futott be kvalifikációs csoportjában a magyar csapat; legutóbb negyedikként zárt a honfitársainkkal szemben itt is, ott is győztes albánok mögött, míg a 2018-as selejtezőkön harmadikként fejezte be a küzdelmeket, de rekordhátránnyal, egyaránt 14 ponttal maradt el Portugália és Svájc válogatottjától (27–27).
Ehhez képest 1997 maga volt a mennyország.
Meg a pokol.
A Nemzeti Sport szalagcíme így szólt:
Marseille, Irapuato, Budapest, ennél már nincs lejjebb.
