Angliát nem egyszerűen megverték, hanem sokkolták, összezavarták és lenullázták. Olybá tűnt, mintha alacsonyabb rendű lenne a futballjuk, s erről ellenfelük tehetett, mely minden képzeletet felülmúlóan szépen és kulturáltan játszott.
Nem, nem a keddi angol–magyar Nemzetek Ligája-mérkőzésről esik szó, hanem egy olyan találkozóról, amelyen az angolok éppily kiütéses vereséget szenvedtek hazai pályán. A Wembley Stadiont még Birodalmi Stadionnak hívták, s a nyolcvanezer néző többsége azt várta, hogy Anglia simán legyőzi a Home Championship keretében megrendezett mérkőzésen Skóciát. Csakhogy a skótoknak más elképzeléseik voltak: apró termetű csatáraik a felázott talajon az őrületbe kergették az angolokat, a végeredmény 5:1-es vendégsiker. A dátum: 1928. március 31. A magyar válogatott 1928 és Skócia óta az első nemzeti csapat, mely négy góllal tudott győzni a házigazda ellen Angliában.
- Az első csapat 1953 óta, mely legalább négy gólt szerzett az angolok otthonában (természetesen az Aranycsapat 6:3-as sikerét jelöli az 1953-as adat).
- Az első csapat 1964 óta, mely bármilyen mérkőzésen négy góllal le tudta győzni Angliát. Marco Rossi, a magyar válogatott olasz szövetségi kapitánya még nem élt akkor, amikor Anglia legutóbb négy góllal kikapott (szeptemberben született, az angolok májusban szenvedtek 5:1-es vereséget Brazíliától).
A diadalmas skótokat 94 éve elnevezték a Wembley Varázslóinak – ez alapján Rossi csapatát is lehetne a Molineux Mágusainak hívni –, szurkolóik körében futballmítosszá vált a „régi ellenség” otthonában aratott kiütéses siker. A nyitó idézet szerzője sem akárki: Ivan Sharpe olimpiai bajnok angol futballista, az Athletic News szakírója, az első élőben közvetített labdarúgó-mérkőzés egyik kommentátora írta le a fenti sorokat. Az már csak különös adalék, hogy a skótok okos passzjátékra építő korabeli stílusa – az angol Jimmy Hogan közvetítésével – a magyar futballra is jelentős hatást gyakorolt. A skótoktól kapott gigantikus pofon pedig legalább olyan fájó volt az angoloknak, mint 1953-ban az Aranycsapat 6:3-as győzelme a Wembleyben.
Ennyit a múltról, vissza a jelenbe! A magyar válogatott 4 mérkőzés után minden képzeletet felülmúlóan áll a Nemzetek Ligája legfelső divíziójában: 2–1–1-es mérleggel, 7 ponttal vezeti csoportját Németország, Olaszország és Anglia előtt.
Hogy mi változott közben? Igyekszünk megvilágítani a magyar válogatott elképesztő bravúrjának néhány aspektusát!
Fordulat a nagyok ellen
A magyar válogatottnak finoman fogalmazva sem erőssége a világelitbe tartozó csapatok elleni játék. Nem jó. Fogalmazzunk másként! A magyar válogatottnak Marco Rossi kinevezése előtt finoman fogalmazva sem volt erőssége a világelitbe tartozó csapatok elleni játék. Bár felkészülési mérkőzéseken voltak feltűnést keltő sikerek (Spanyolország 4–2-es, Németország 2–0-s vagy Olaszország 3–1-es legyőzését mindenképp meg kell említeni), de az elit válogatottak ellen tétmérkőzésen hervasztó volt a magyar csapat eredményessége. Vagy inkább: eredménytelensége.
Lapozzunk vissza 35 évet, s indítsunk 1987-től! 1987 és 2017 között a magyar A-válogatott tétmérkőzésen 19-szer csapott össze olyan nemzeti együttessel, mely 2022. májusában az Élő-rangsor első tíz helyezettje között volt (a tízes: Brazília, Argentína, Franciaország, Belgium, Anglia, Spanyolország, Portugália, Olaszország, Németország, Hollandia, tehát a legtöbb hagyományos futballhatalom szerepel a listán). Egyet sem nyert meg. A mérleg lehangolóan rossz, 0–4–15, a magyar csapat csupán 7 százalékát szerezte meg a begyűjthető pontoknak.
A javulás egészen elképesztő, a válogatott egyik leggyengébb pontjából az egyik erőssége lett a nagyok elleni játék.
Már többször foglalkoztunk vele, hogy ezek a meccsek nagyon fekszenek Rossinak és csapatának: bénultság helyett immár extra motiváció és magabiztosság dolgozik a válogatottban, kevés a veszítenivaló, az ellenfelek domináns stílusa jól „illik” a magyar együttes döntően reaktív játékához, az eredményeket pedig látjuk. Ahogy láttuk azt is, hogy az elithez képest sokkal kisebb játékerejű Albánia ellen mennyire szenvedett és hogyan kapott ki kétszer is a Rossi-csapat. Egy éve a válogatott bizonyította: foggal-körömmel küzdve, remek felkészítéssel és csapategységgel iszonyatosan kellemetlen ellenfele tud lenni a nagyoknak. Idén azt is: potenciális óriásölővé vált. Ehhez pedig kellett egy nagy – minőségbeli – ugrás.
Mi változott 2021-hez képest?
A magyar válogatott 2021 nyarán és kora őszén olyan négyes meccsszériát játszott – s kizárólag tétmérkőzésekről van szó –, amilyet emberemlékezet óta nem. Egymás után négy tétmérkőzést kellett megvívni a világelitbe tartozó ellenfelekkel – az Európa-bajnokságon a címvédő Portugália, a világbajnok Franciaország, valamint a 2014-es világbajnok Németország, ezt követően pedig világbajnoki selejtezőn az Eb-ezüstérmes Anglia – szemben. Rossi együttese bravúrdöntetlent harcolt ki hazai pályán Franciaország (1–1) és idegenben Németország (2–2) ellen, a portugálok ellen (0–3) a hajrában, az angolok ellen (0–4) a második félidőben adta meg magát.
A feltűnést keltő döntetlenek ellenére jókora különbséget láthatunk a tavalyi és az idei „nagyok elleni menetelés” között, ha a mérkőzések statisztikáit nézzük. De ehhez nem is feltétlenül kell a statisztika: nézőként is teljesen más volt a percepció. Míg azokon a mérkőzéseken általában egy iszonyatos erőfeszítéssel kibrusztolt döntetlen tűnt a reális maximumnak, most a válogatott mindkétszer megérdemelten győzte le Angliát, a játék képe alapján Németország ellen is győzhetett volna, s csak Olaszország múlta felül.
A válogatott Rossi alatt nem dolgoz ki sok magas minőségű helyzetet. Ha a helyzetek minőségét mérő xG-mutatót nézzük hosszú távon (és az xG-vel így érdemes számolni): a nemzeti csapat nagyjából 1 gólra elegendő minőségű helyzetet dolgoz ki átlagban meccsenként (xG-átlag a Rossi-éra összes meccsére 1.2) és ezt enyhén „túlrúgja” (gólátlaga 1.38). Alacsony (4.67, a futballtörpék elleni meccseket leszámítva csak 4.15) a kaput eltaláló kísérletek átlaga, alacsony a tizenhatoson belüli labdaérintések és a tizenhatosra betörések száma is – mindez igen jól körvonalazta, hogy miben kellett fejlődnie a csapatnak. Nyilvánvalóan sokat dolgozott is ezen a válogatott és stábja, hiszen aligha „pottyant az égből” a látványosan veszélyesebb támadójáték a júniusi meccseken.
Ha a legutóbbi 4 találkozót összevetjük a nagyok ellen megvívott tavalyi 5 mérkőzéssel, akkor szűkebb fókusszal még jobban kirajzolódik a kép: támadásvezetésben, labdás játékban jelentősen feljavult egy év alatt a magyar együttes, és ez magával hozott két dolgot is: jobb minőségű helyzeteket dolgoz ki és sokkal veszélyesebb a bemutatott futball. A nemzeti együttes az utóbbi négy találkozón nemcsak „tavalyi önmagát”, hanem a Rossi-éra átlagmutatóit is felülmúlja támadásban, ez pedig nagyon jó jel a közeljövőre nézve. Hiszen míg egy éve hősies küzdelemben kicsikart döntetlenekről beszéltünk, most ezt sikerült két (és egy kiütéses!) győzelemre és egy olyan ikszre változtatni, amely után a mieink lehettek elégedetlenebbek. Ez minőségi változás, vagy – hogy szerepjátékokból vett terminológiát vegyünk – szintlépés. Nagyon úgy tűnik, Marco Rossi válogatottja szintet lépett, és játékával súlyos problémákat tud okozni sokkal értékesebb keretű, klasszisokkal telezsúfolt csapatoknak.
