A két csapat közül talán a paksiak összeállítása okozta a kisebb meglepetést, Bognár György együttese a szokásos 3-5-2-es hadrendben állt fel. A kapuban a Vasassal öt éve már kupadöntős Nagy Gergely állt, a védelem belsejét Lenzsér, Szélpál és Szabó János hármasa alkotta. A jobb oldalon ezúttal Kovács Nikolasz, míg a másikon Medgyes Sinan adta a szélességet. A középpályán pedig Balogh Balázs, Windecker és Szabó Bálint mellett Haraszti kezdett az előretolt ék, Ádám Martin mögött.
Ami a Ferencváros kezdőcsapatát illeti: Sztanyiszlav Csercseszov részéről már némileg váratlan húzásként értékelhető, hogy kollégájához hasonlóan ezúttal ő is a 3-5-2-es felállás mellett döntött. Az orosz mester első ferencvárosi hónapjaiban inkább 4-2-3-1-et és 4-3-3-at játszatott, ám az elmúlt néhány hétben két alkalommal is kipróbálta ezt a szisztémát – a Zalaegerszeg és éppen a Paks ellen. Dibusz előtt így Botka, Blazic és Samy Mmaee volt a három belső védő, a jobbszélen Carlos Auzqui, míg a bal oldalon az erdélyi származású Pászka Lóránd futkározhatott. A pálya közepén a szűrő Esiti előtt Laidouni és Zachariassen felelt a játék folyamatosságáért, elöl pedig a brazil Marquinhos lett Franck Boli csatártársa.
Csercseszov formációváltása elvben megalapozottnak tűnt. Amikor ugyanis két 3-5-2-ben játszó csapat találkozik, elviekben mindkettő azonos előnyökkel és hátrányokkal indul: a labdabirtokló együttes a belső védők vonalában mindig három a kettő elleni létszámfölényben lesz, ugyanakkor ez a pálya második végén is igaz, ahol a két középcsatárra egy plusz belső védő jut. Eközben pedig a középpálya közepén létszámegyenlőség alakul ki. Mivel azonban a csapatok szerkezete a mérkőzésen folyamatos mozgásban van, ez a kiindulópont természetesen csak a mágnestáblán létezik egy elméleti, kiragadott pillanatban. Így a legfontosabb kérdés az, hogy a két gárda milyen játékstílus megvalósítására használja ugyanazt a felállást, és a két stílus közül melyik érvényesül a mérkőzésén.