Az 1961-es évszám virít a piros-kék zászlócska alján, két oldalt két szóba írva a település neve, Balatonmagyaród, középen címer, benne a Kis-Balaton jelképe, a Kányavári-szigetre vezető hármas boltozatú fahíd, alatta három mogyoróbokor, alul pedig a környék jellegzetes állata, a szürke gém.
Az évszám a sportkör megalakulására utal. Horváth György, a 2007-ig működő labdarúgó szakosztály utolsó edzője szomorúan konstatálja, hogy a klubházból minden eltűnt. A játékosok immár tizenöt éve, ám mostanra nyoma veszett a nemrég még ott árválkodó labdáknak, mezeknek is.
A pályát minden évben többször lekaszálják – mondja a tréner –, de foci itt már nem lesz.
Ennek elsődleges oka az, hogy elfogytak a fiatalok. Ő, az edző mondta ki 2007-ben, hogy nincs tovább. Akkor már szinte kizárólag szomszédos helyekről érkezők, kanizsai, galamboki, zalakomári játékosok alkották a csapatot, akik ráadásul – némi joggal – pénzt kezdtek követelni az utazási költségeik miatt, fizetni viszont nem tudtak nekik.
A magyaródi futball nagy időszaka – azért a BL-indulás nem került kézzelfogható közelségbe – a nyolcvanas évekre tehető. Fontos szerepet játszott benne a Szovjetunió. Pontosabban a sármellléki katonai bázis. Még konkrétabban egy orosz-ukrán-azeri futballistatrió.
– Hogy a rangjuk mi volt, nem tudom – meséli Horváth György –, kezdetben egyszerű sorkatonák lehettek, de aztán valami tisztfélék lettek.
Az 1955-ös bakui születésű Timur például nyolc évig, 1976-tól 1983-ig volt Magyarországon, annyi ideig nem sorkatonáskodhatott. Vologya odesszai ukrán volt, Szása pedig volgográdi orosz. Barátok voltak, csak remélhető, hogy a fiaik és/vagy az unokáik jelenleg nem egymást lövik az ukrán fronton.
Az első barátságos Balatonmagyaród-Szovjetunió meccset gyorsan követte a második a sármelléki reptér területén lévő pályán, a meccseket pedig a bulik. Kezdetben visszafogott italozás folyt, később hatalmas vacsorákat adtak egymás tiszteletére. Két helyi ifjú halüzemben dolgozott, ők szállították a halakat a szovjetek által rajongott halászléhez. A harmadik közös vacsora végén már az asztalon táncoltak a sporttársak.
Hirtelen ötletként vetődött fel a három legjobb futballista, Timur, Vologya és Szása leigazolása. Ami szabályosan eleinte kivitelezhetetlennek tűnt.
– Az edericsi úttörőtáborban annak idején egy sátorban aludtam a későbbi zalakomári futballvezetővel, tőle kérdeztem, mit lehetne tenni – emlékezik a mester. – Kiderült, hogy semmit. Timurék akkoriban hamis igazolásokkal játszottak Radán, Garaboncon, időnként Zalavárban. Aztán hallottam, hogy Pesten néhány esetben megengedték, hogy külföldiek legálisan játsszanak a BLASZ 1-ben.
A tréner felkereste a zalaegerszegi sportfelügyelőséget, onnan Nagykanizsára irányították, ahol az események felgyorsultak. Megadták az engedélyt. A szovjet katonák hivatalosan a Balatonmagyaród játékosai lettek. És ezzel meg is változtatták a járási bajnokság erőviszonyait.
Más szintet képviseltek. Mi elfocizgattuk, ők viszont képzett játékosok voltak. Egyébként mielőtt edző lettem, én is futballoztam, csak aztán építkezni kezdtem, és a munka mellett nem volt már időm napi két-három órákat a pályán tölteni. Edzőként nyugodtan hiányozhattam, nélkülem is elvoltak. Elvégeztem egy edzőképzőt, Madár Gábor vezette, aki később a Zete edzője lett.
A csapat Vologyáékkal nemigen kapott ki. Feljuthatott volna magasabb osztályba, de erre nem volt pénz. Illetve megoldható lett volna, de csak Zalakomár néven. Közös tanácsa volt a két településnek, és bár három játékos tényleg komári volt, a magyaródiak nem akartak Zalakomár név alatt játszani. Így aztán maradtak a járási bajnokságban.