A labdarúgás történelme során a fene sem tudja, hány, a maga posztján kiváló, kiemelkedő, netalántán világklasszis játékos neve merült feledésbe. A bűnük: nem góllövő csatárként remekeltek, hanem a csapatukat megmentő védőként, pontos beadásokat középre kanyarintó, villámgyors szélsőként vagy a többiek helyett is duplán melózó védekező-középpályásként. Ma már kizárólag a legínyencebbek, a lokális múzeumok vagy az egykori társak őrzik az emléküket.
Ez a gólfetisizmus talán éppen a mi két kis földönkívülink káprázatos versengése közepette ült tort. Cristiano Ronaldo és Lionel Messi annyira őrült és feldolgozhatatlan mutatókat produkált évről-évre, ami minden mást elhomályosított. Jöhetett akár a tökéletes támadó-középpályás teljesítményt elővezető Wesley Sneijder vagy Andrés Iniesta – ez nem érdekelt minket. Minek foglalkoznánk ilyen játékossal, ha a másik 50 gólt vágott abban az évben?!
Furcsa organizmus a labdarúgás világa – folyton változó, narratívára narratívával válaszoló, hatás-ellenhatásokkal tűzdelt természet. A portugál és az argentin korszaka le sem csengett, a nyilvánosság mégis sarkon fordult, és az ellenkező irányba rohan. A trend csúcsáról egyenest a mélybe zuhantunk. Ma este – egyéves kihagyás után – megtartják az Aranylabda-díjátadót, és Jorginhónak, egy registának reális esélye nyílik a győzelemre. Mi több, egész tömegek támogatják az elismerését.
Kockapokalipszis és kompenzálás.
