A Xavi-korszak elkezdődött Barcelonában. Bár az Espanyol elleni 1-0-s siker, és a Benfica elleni, gól nélküli döntetlen – minek nyomán a katalán csapatnak a Bayern Münchent kellene legyőznie a továbbjutáshoz a Bajnokok Ligája utolsó körében – nem kiemelkedő eredmény (főleg azt figyelembe véve, hogy a két meccsen akcióból egyetlen gólt sem sikerült szerezni), a szurkolók mégis egyre optimistábbak.
Ez persze valamilyen szinten várható volt.
akinek a stílusa játékosként tökéletesen azonosítható azzal a korszakkal, amelynek során az FC Barcelona nemcsak a világ legjobb csapata volt, hanem jelentős befolyással bírt a labdarúgás fejlődésére is.
A legtöbb nagy klub folyamatosan próbálja magát különlegesnek beállítani, olyan identitással azonosítani magát a pályán és a pályán kívül is, amely másra nem jellemző. Ám ezt nagyon kevesen tudják annyira hitelesen megtenni (valós, létező klubidentitás hiányában), mint a Barcelona. Amelyre a katalán nemzeti érzület mellett – Vic Buckinghamtől kezdve, Rinus Michelsen és Johan Cruyffon át, egészen Pep Guardioláig – a labda és általa a játék kontrollálása olyannyira jellemző.
