Én még láttam magányos focistát.
De nem is innen kezdem, hanem onnan, hogy nem jönnek a többiek. Kimegy a tag a töküres gyepre – grund, a közeli tisztás, mindegy –, déli verőfény szikráztatná a torzsát, és vár. Hátha. Arra téved valaki, mondjuk, pedig nyaralnak, másik vidékre utaztak, külföldön vannak, Zolikának most kapják ki a manduláját. Pedig még labda is van, sikerült fölfújni a szomszéd pumpájával. De nem jönnek. A szomszéd utcában elzörög a téesztraktor, a sofőr tíz éve még balhátvéd volt.
Magadban csinálsz olyasmit, amelynek a lényege egyébként a társad létére épül, hogy van egy másik, ezzel a másikkal neked viszonyod van, alá vagy fölérendeltséggel, barátságos vagy ellenséges, ez a játék lényege: többen vagytok. Pályamérettől függően. A másik nem fikció, a másik föltételez téged is.
De mert nem jönnek a szemetek, ezek a valóságos többiek, abban a magányban te teszel-veszel, játszol, mint Tandori medvéivel, a száraz gyepen csinálod, a tűző napon, cseleket gyakorolsz, elfutást mímelsz, terelsz, dekázol, kapura lősz. Elképzeled a tomboló közönséged, a kétségbeesett ellenfelet. Tribün, Népstadion. Kapust is játszol, lehet azt is, hogy eldobod a labdát, és rávetődsz. Szentmihályi hatméteres vetődéssel védett, írja a sport, leméred, bmeg, hat métert repülni. Hogy?! Földobod a labdát és lehúzod, mint Mészáros Bubu, aki egyszer Portugáliában, mert annyira unta, kiballagott egy drukkerhez a kapu mögé, és kért egy slukkot. Zúg a stadion, sokan vannak, veled vannak. Visszafelé zörög a téesztraktor Tibivel, aki balhátvéd volt, és egyszer Jászalsószentgyörgyön szétrúgták. A traktor hangja éppen jó a stadion gólörömének.
Az efféle magányosság olyan, arra kényszerít, hogy te legyél a minden. Neked kell helyettesíteni az összes színházi kelléket.
