Lehetne ez futballünnep. Lehetne álomelődöntő. Minden adott hozzá: spanyol–francia és holland–angol párharc, négy meghatározó futballkultúra válogatottja, zsúfolásig tömve sztárokkal. Az Európa-bajnokság előtti erősorrendünk 1. (Franciaország), 2. (Anglia), 4. (Spanyolország) és 7. (Hollandia) helyezettje jutott el a legjobb négy közé, szóval még amiatt sem lehet panaszkodni, hogy egy meglepetéssorozat után „eltűntek” a nagyok.
Erre mondhatná Didier Deschamps vagy Gareth Southgate (illetve összes játékosuk), hogy a publikum tehet nekik egy szívességet (a francia kapitány meg is tette ezt). A labdarúgás a szórakoztatóipar része, de ettől függetlenül a résztvevők elsődleges szándéka mindig a győzelem. Hogy a játék esetleg emészthetetlen? Az a közönség baja, de a lényeg, hogy a csapat odaért a végelszámolásra.
„Ez futball. Ha szórakozást kerestek, akkor menjetek a cirkuszba, és nézzétek a bohócokat” – hangzik a Stoke City egykori menedzserének, Alan Durbannek klasszikus egysorosa. Durban akkor kapta fel a vizet, amikor az újságírók szóvá tették kiesés elől menekülő csapatának defenzív játékát a Highburyben.
Ezt is mondhatná akár Deschamps, akár Southgate, csak van egy nagy differencia: a rendelkezésükre álló keret minősége. Mert hogy mind a francia, mind az angol játékosállomány a világ legjobbjai között van, és ezzel sikerült (eddig) halálra untatni a nézőket. Prémium hozzávalókból sikerült igencsak ízetlent főzni. Még a franciákat lehet kevésbé pellengérre állítani: ők legalább dolgoznak ki helyzeteket, ám még véletlenül sem lövik be azokat, így állnak öt mérkőzés után három találattal, amelyből egy tizenegyes, kettő pedig öngól. Az angoloknak különösebb mentségük sincs a mutatott játékra – tegyük hozzá, a svájciak elleni produkció Southgate csapatának a legjobbja volt ezen a tornán…
Ugyanakkor – mielőtt teljesen elássuk a francia és az angol válogatottat – álljunk meg egy pillanatra, és jegyezzük meg: mindkettejük esetében logikus a mindenfajta kockázatvállalást nélkülöző játék. E két csapat kerete valószínűleg a legerősebb a tornán, a szakvezetők variációs lehetősége irigylésre méltó (még ha nem is feltétlenül élnek ezzel). Amíg a minimumra sikerül szorítani a várható kockázatot, addig valószínű, hogy a mérkőzések kimenetele a javukra billen, mert minőségbeli előnyben vannak a legtöbb riválissal szemben. Amíg rend van a pályán, addig valószínűleg ők nyernek.