A negyeddöntők taktikai elemzése idő és motiváció hiányában elmarad. Előbbit – a torna feszített menetrendje és egyéb elfoglaltságaim okán – aligha kell különösebben magyarázni. Utóbbi azonban mégiscsak megér néhány gondolatot.
A hétvégén – és a nyolcaddöntőkben – látottak ugyanis arra sarkalltak, hogy több mint háromnegyed év után ismét egyes szám első személybe váltsak, és klasszikus elemzés helyett véleménycikkben értekezzek – ezúttal a válogatott futball fejlődési trendjeiről.
Mit is elemezzünk?
„Content is King, but context is God. Vagyis: A tartalom a király, de a kontextus az isten.” (Gary Vaynerchuk)
Futballmeccset elemezni nagyon sokféleképpen lehet. Szakmai szempontból elemezhetjük egy csapat játékát több mérkőzésen keresztül, elemezhetünk egyetlen mérkőzést, ahol két csapat játéka találkozik, és kerül egymással folyamatos és komplex interakcióba.
De – amolyan játékosmegfigyelői szemszögből – elemezhetjük egy játékos teljesítményét is, a saját csapattársaival vagy akár az ellenfelekkel való összefüggésben. Minden elemzés kicsit másfajta nézőpontot igényel, de közös bennük, hogy a csapatot, a játékost sohasem önmagában nézzük – mindig szükségünk van kontextusra. Valami hasonló a helyzet akkor is, amikor szakmai meglátásainkat írásba foglaljuk.
Tudnunk kell, hogy az adott mérkőzés miért érdekes, mitől emlékezetes, hogyan vet fel kérdéseket az olvasóban – bizony, a racionális elemzést érzelmileg is meg kell ragadnunk. Érdekes lett-e volna például Manchester City pozíciós játéka egy évvel ezelőtt, a Real Madrid 4-0-s legyőzésekor, ha az egyszeri néző nem érzi szinte a bőrén az angolok fullasztó dominanciáját? Lett-e volna értelme részletesen taglalni a Liverpool letámadását és visszatámadását 2019 tavaszán, ha nem társul mellé az az elképesztő heroizmus, amivel megfordították a Barcelona elleni BL-elődöntőt?
Hogyan keretezzük ehhez képest az idei Európa-bajnokság egyenes kieséses szakaszát, amelyért – egy-két mérkőzés kivételével – nemhogy a laikus szurkolók, de gyakran még a szakértők és véleményformálók sem tudtak lelkesedni? Lenne-e tétje, érvénye a jelenlegi helyzetben a legapróbb részletekig boncolgatni mondjuk az angol válogatott – a politikai korrektség kedvéért egyelőre nevezzük így – támadásépítését?
Egyenként, mérkőzésről mérkőzésre aligha. Így a megszokott, részletes taktikai elemzéstől ezúttal eltekintenék. Helyette néhány általános, filozófiai jellegű észrevételt teszek a kieséses szakasz egészéről, amely talán elgondolkodtathat mindannyiunkat, és vitát generálhat a válogatott futball fejlődési trendjeiről.
Védekezve támadni, támadva védekezni
A labdarúgás az összes csapatsport közül – filozófiai értelemben – talán a legkomplexebb játék. Amíg a kézilabdában vagy a kosárlabdában legtöbbször személy szerint meg tudjuk mondani, pontosan kinél van a labda, addig a futballban lábbal terelgetjük a labdát, és bizonyos szituációkban az sem egyértelmű, pontosan melyik csapat birtokolja azt.
Ha elfogadjuk tehát azt a hagyományos alapvetést, miszerint akinél a labda van az támad, akinél pedig nincs, az védekezik, hamar ellentmondások között találhatjuk magunkat. Mit tehet egy csapat, ha épp nem birtokolja a labdát, de mégis támadni akar? Miért akarunk mégis támadni, ha éppen védekeznünk kell?
Valahogy az egész felvetés az elemi intuíciónknak, igazságérzetünknek mond ellent. Pedig labda nélkül is lehet támadni, és labdával is lehet védekezni. Mindamellett persze, amikor labdával támadunk és labda nélkül védekezünk.
Támadás labdával. A svájci válogatott a pálya egyik oldalát túltöltve a széleken húzza szét a magyar válogatottat, hogy középen nyisson területet.
Támadás labdával. A török válogatott a létszámegyenlőség ellenére bátran kihozza a labdát a holland letámadással szemben, és azonnal az üres területeket keresik.
Védekezés labdával. Saka nem próbálja egy az egyben megverni a svájci védőt, hanem inkább visszafelé passzol. Walker az átvételével szintén befelé „rögzíti” a védőjét, így esély sincs dinamikus áttörésre.
Védekezés labdával. A francia válogatott ígéretesen túltölti a pálya bal oldalát, ám kombinációk helyett a túloldalon izolált Koundé irányába forgatnak.
Támadás labda nélkül. Az osztrák válogatott magasan letámadja a törököket. A cél az azonnali labdaszerzés. Labdavesztés után pedig azonnal területet szűkítenek, így az ellenfél nem tudja a területeket kontrollálni.
Támadás labda nélkül. A labdaszerzés pillanatában Kvarachelia már oldalra mozog, felkészülve a mélységből induló kontratámadásra.
Védekezés labda nélkül. A francia válogatott reaktívan, középső blokkban várja a portugálokat, a hátsó sor nincs nyomás alatt. A középpálya is leginkább emberfogással védekezik, cél a saját térfél biztonságos lezárása.
Védekezés labda nélkül. Saka visszazár a hátsó sorba, amikor a svájci szélső védő még nem futott fel az akcióval. A fő cél a saját tizenhatos védelme.
Az előbbiekben tehát láthattuk, mi a különbség labdabirtokló és labdabirtokló, valamint védekező és védekező csapat között. De mégis, mi a normatív probléma ezzel? Ha ugyanis egy csapat labda nélkül is támadni akar, a közönség ezt általában szívesen fogadja, és arra biztatja a csapatot, hogy akár fizikai képességei határáig is, bátran támadja le a labdát birtokló ellenfelet. Ha azonban egy csapat labdával is védekezik, azonnal hevesen kritizálják, mondván a játék célja a góllövés, a futballt mégiscsak labdával játsszák, a labdával védekező csapat tehát a játék lényegét, savát-borsát veszi el.
