Ha megkérdeznek, hogy mik a focival kapcsolatos legerősebb helyszíni élményeim, akkor biztosan válogatott meccseken történt eseményeket sorolok.
- A legemlékezetesebb gólom drukkerként Zavadszky Gábor győztes találata a skótok elleni olimpiai selejtezőn a havas Üllői úton; pillanatnyi fénysugár a magyar futball akkori sötétségében.
- A legelképesztőbb Fiola Attila vágtája a francia kapu felé a Puskás Arénában.
- A legszebb gól, amit helyszínen láttam Robin van Persie csukafejese a 2014-es vb-n a spanyolok hálójába, aminek láttán a műértő brazil közönség még a harmadik ismétléskor is hörgött.
- A legmegdöbbentőbb meccs a németek 7–1-es brazilverése.
- A legmeglepőbb „mellékes” történés a 2016-os magyar–osztrák utáni nagykörúti fieszta.
Az állítás első felével nehéz is lenne vitatkozni. Évtizedekig a nagy válogatott tornák jelentették a létező legmagasabb szintű futballt. Itt mutatkoztak meg teljes fényükben az innovációk (svájci retesztől visszavont centeren át a tökéletesített 4–4–2-ig és a totális futballig); itt alakultak ki a szupercsapatok. A nemzetközi labdarúgás legtöbbet emlegetett csapatai – az Aranycsapattól Pelé braziljain át a hetvenes évek hollandjaiig – kiemelkedő színvonalat képviseltek. Ennek nagyjából a kilencvenes évekre vége lett, a kétezresekre meg pláne: egy topkategóriás klubcsapat – a világ minden részéről összeválogatott, összevásárolt keretével – sokkal szofisztikáltabb, jobb futballt tud játszani, mint bármely válogatott. Hiányposzt van? Veszünk játékost. Kiöregedőben van a sztár? Pótoljuk a piacról. Dolgozni kell egy új taktika alapos elsajátításán? Ott van rá minden munkanap.
A nemzeti csapatoknál ez nem működik; a szövetségi kapitányok azzal az alapanyaggal főznek, ami van (Marco Rossi például igen ízleteset alkot), a gyakorlási, összetartási lehetőség minimális. A játék csiszoltságát alapul véve egy Bundesliga-középcsapat valószínűleg elpáholna sok válogatottat. Nem is lehet mást várni: a nemzeti csapatok stábjának inkább csapatszellemet, egységet kell kovácsolni; fenntartani a kereten belüli békét, kitalálni egy, a játékosgarnitúrához jól illő taktikát, és azt a korlátozott lehetőségekhez képest a lehető legjobban begyakoroltatni, majd megvalósítani a pályán. Egy klubcsapat egy idény alatt nagyjából négyszer annyi meccset játszik, mint egy válogatott; a felkészülésre fordított időt tekintve pedig még nagyobb szakadék van a két műfaj között.
„Magától értetődik, hogy a válogatott futball nagyon különbözik a klubfutballtól – és a különbözőség eredője az idő. A klubodban többet edzel, többet vagy együtt a csapattársaiddal, a pályán kívül is jobban megismered az edzőket, a többi játékost. Rengeteg időt töltesz gyakorlással, hogy bizonyos dolgok automatizmussá váljanak. A válogatottnál nagyon be van osztva az időd, ekkor edzel, ekkor játszol meccset, ekkor van a torna, kapsz rá egy rövid felkészülési időt, aztán annyi” – mondta erről a legutóbbi Eb-n a 46-szoros spanyol válogatott Thiago Alcantara az Independentnek.
