A magyar férfi kézilabda-válogatott 1997 óta nem került a legjobb négy közé Európa-bajnokságon vagy vb-n, de mindkétszer negyedik helyen végzett, amikor olimpián játszhatott (2004, 2012). De ez Párizsra egyáltalán nem biztos, hogy igaz.
A végére fogunk emlékezni, ám a kvalifikációs procedúra a tavalyi világbajnokságon kezdődött. A mutatott játékra a helyezés kent gyógyírt, mert a csapat nagy és megalázó – olykor rekord- – különbségű vereségekbe szaladt bele Portugália, Svédország, Dánia és Norvégia ellen. Egy Izland elleni, hajrában aratott győzelem (Bodó és Mikler nagy perceivel), meg a portugálok megmagyarázhatatlan, Brazília elleni botlása segítette a társaságot a 8. helyhez, így pedig az olimpiai kvalifikációs tornán való részvétel jogának korai megszerzésével az „egyéves nyugalom völgyébe”. Ha nincs Martinsék váratlan döntetlenje, a magyar csapat a 13. helyen végez.
A magyar válogatott és spanyol szövetségi kapitánya,
A válogatott alighanem ennek köszönheti Imre Bencét és Bartucz Lászlót, önbizalmának és valószínűleg taktikai elemeinek egy részét is. Ez idő alatt a csapat vérfrissítésen eshetett át, teher nélkül játszhatott (az Eb-selejtező nyilvánvalóan nem jelenthetett gondot), és végül egy tornára is úgy utazhatott el, hogy nem volt min aggódnia (mármint az olimpiai kvalifikáció szempontjából). Ráadásul, a taktikai variációk színesítésében, begyakorlásában és személyre szabásában is szabadságot adott éppen az az időszak, amikor Chema immáron a Benfica csapatát elhagyva, főállású kapitányként szellemi energiái egészét a válogatottra fordíthatta. Vajon Chema ugyanolyan bátran vitte volna magával az idei, januári Eb-re az ősszel szinte végig sérült Imre Bencét, ha ott kell belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba, vagy netán az egészséges rutin mellett döntött volna? Vajon ennyire felszabadultan kézilabdázhatott volna a csapat a nyomasztó tét alatt, és így bizonyíthatta volna magának: sokkal többre is képes, mint amit eddig mutatott?
Biztosan nem tudhatjuk, de a válasz nagyon nagy valószínűséggel kétszer is nem. A válogatott számára az elátkozott dujshebajevi kísérlet és nyolc év után újra felfedezett Bartuczzal kapcsolatban tán kár is felvetni a kérdést, mert az akkora nagy NEM: Mikler nem kért volna pihenőt, Bartucz nem utazott volna az Eb-re.
A kezdőcsapatot – ami persze kézilabdában elvileg lényegtelen – már nagy magabiztossággal tudhatjuk, és változás az olimpiáig is csak sérülés vagy nagyon látványos formaingadozás esetén várható. Akár meg is tanulhatjuk: Mikler, Imre, Ancsin, Lékai, Bánhidi, Szita, Bóka, védekezésben Sipos. A meccseket a magyar együttes támadásban Bánhidinek az ellenfél legkisebb vagy legkevésbé erősnek taksált védőjére helyezésével kezdi, ahogyan ez Tunéziával szemben a rivális jobbszélsője, Portugália ellen a kettest védekező balszélső, Fernandes volt. Gyakran szélsőbefutással teremtünk helyet a lövőknek, vagy kettő-kettes helyzetet Bánhidi és egy társa számára. A magyar csapat játéka közben folyamatos változásban van, és már kérdéses, hogy még mindig egyértelműen beálló és átlövő centrikus-e. Már az Eb-n mutatott lövőhatékonyság alapján is érzékelhető volt, hogy a szélsők megjátszásában több lehetőség rejlik. Ezen a három meccsen ez tendenciává vált. A három olimpiai kvalifikációs torna összesen 12 csapata közül a magyar próbálkozott a második legtöbb lövéssel szélről, és a második legtöbb gólt szerezte onnan, ami rendkívül szokatlan. És ha ezt párba állítjuk azzal, hogy mindeközben magyar kezek indították útjára a legkevesebb távoli lövést, és a mieink érték el a legkevesebb távoli gólt, kijelenthető: az együttes játéka megújult.
Ennek több oka van, de nem árt hangsúlyozni, hogy a nagy versenyek statisztikái alapján
Erre a tornára lövőink egyike sem érkezett kirobbanó állapotban: az Eb-n legkiegyensúlyozottabb Ancsin Gábor sérülésből tért vissza, Szita és Bodó nem húzó, inkább kiegészítő ember a klubjában, Ilicsnek pedig az előző világversenye nem sikerült elég jól ahhoz, hogy nagy önbizalommal vállalkozzon. Ez már az első meccsen megmutatkozott, és kifele terelte a játékunkat. Végül mindhárom találkozót úgy fejeztük be, hogy az ellenfél többször volt eredményes nagy hatótávolságú lövésekből. A szélső befejezések számát tovább növelte az emberelőnyös játékunk, amely amúgy is több mindent mutat meg, mint azt egy ilyen felállástól az ember várná. A 7-5 elleni támadások rövidke pályafutása a magyar válogatottnál Chema Rodriguez újító szándékának, makacsságának és ravaszságának is bizonyítéka. A nemzetközi kézilabdaszcénában ezt kevesen alkalmazzák, nagy játékosok iránti bizalmat igényel az edző részéről a saját kapu fenyegető üressége miatt. Az Eb-n ezt már láthattuk, néhány meccs után viszont az ellenfelek jobban reagáltak, és Chema inkább lemondott róla; visszatért a sima, 6-5 elleni előnyökhöz. Chema azonban hitt az ötletében (makacsság), és kicsit megváltoztatva azt (Bánhidi mellett már kizárólag Rosta szerepelt benne beállóként, az Eb-n még Ligetvári is előfordult) – az ellenfelek számára váratlanul – elővette a két legfontosabb találkozóra (ravaszság). A norvégok ellen Fazekas Gergő ezekből a helyzetekből villogott, és sikerült szűkítenie a különbséget, a portugálokkal szemben pedig 4 előnyből 8-szor gólt hozott a 7-5-ös játék. Mindezek mellett a visszacseréket is tökéletesen oldotta meg a csapat.
