Rég nem látott téttel várhatta a Bundesliga rangadóját a két csapat, hiszen az évtizede egyeduralkodó müncheniek előtt két pont előnnyel állt az összecsapást megelőzően a Leverkusen. A játék képét illetően ellenkező előjelek mutatkoztak: Xabi Alonso csapatát az évad eleje óta sok elemző dicsérte kreatív futballja miatt, míg Thomas Tuchel Bayernje mostanság igencsak nyögvenyelős játékkal gyűjtögette a pontokat, miközben olyan kellemetlen bukásokat jegyezhettünk fel, mint a Werder Brementől elszenvedett három héttel ezelőtti, hazai 1-0-s vereség.
A vendéglátó összeállításában a legnagyobb hiányzó nyilvánvalóan a középcsatár Victor Boniface volt, aki tíz góljával a Leverkusen házi gólkirálya. Hradecky előtt így Edmond Tapsoba, Jonathan Tah és Piero Hincapié lett a három belső védő, a széleket a bal oldalon Grimaldo, a jobb oldalon pedig az ex-müncheni Josip Stanisic játszotta be. Középen Robert Andrich és Granit Xhaka szűrte és forgatta a játékot, a három támadó Nathan Tella, Amin Adli és a még mindig csak húszéves Florian Wirtz lett.
A Bayern kezdőcsapata szolgáltatta a mérkőzés legnagyobb meglepetését: Tuchel – müncheni regnálása alatt gyakorlatilag először – sutba dobta a megszokott 4-2-3-1-es felállást, és az ellenfélhez hasonló, 3-4-3-as szerkezetben küldte pályára a rekordbajnokot. Neuer előtt így Upamecano, Dier és Kim egyszerre került be a védelem tengelyébe. A bal szélen a Galatasaraytól igazolt francia Sascha Boey első mérkőzését játszhatta kezdőként, a másikon Mazraoui kapott lehetőséget. A középpályán Goretzka mellett ezúttal Pavlovic szerepelt, elöl pedig Sané belső támadóként kezdett Kane és Musiala társaként.
A Leverkusen több alkalommal is képes volt sikeresen kihozni a labdát a müncheni letámadással szemben. Ez főleg a Xabi Alonso által megálmodott és oktatott stílusnak köszönhető, amit csapatszinten rugalmas és dinamikus játék jellemez. Mindezek mellett a játékosok egyénileg is gyakran próbálják manipulálni az ellenfelet átvételeikkel és testpozíciójukkal, ám – szemben mondjuk a De Zerbi-féle Brightonnal – ezt nem mélységben, hanem inkább átlós irányban teszik.
A gyógyszergyáriak ráadásul strukturálisan is válaszoltak a müncheni 5-2-3-as letámadásra: a labdabirtoklás kezdetén gyakran négy védőre váltottak. Ilyenkor a jobb oldali szárnyvédő, Stanisic tagozódott be a hátsó sorba, míg a bal oldali középhátvéd, a kolumbiai Hincapié kifelé, „klasszikus” balhátvéd pozícióba mozgott. Ennek megfelelően a pálya jobb szélét Tella foglalta el, Grimaldo pedig balról szintén sokat mozgott befelé, ezzel kissé asszimetrikussá téve a főleg jobb oldalon futó támadójátékot.
A Leverkusen labdakihozatala: a csapat négy védőre áll át, Stanisic tagózódik be a hátsó sorba. Tapsoba nyomás alatt Adlira passzolja fel a labdát, aki a mélységből érkező Wirtzet hozza játékba.
A presszing átjátszása után a Leverkusen gyakran direkten kereste az áttörést a lassabb támadások helyett. Ebben segítette őket a „folyékonyan”, sok helycserével játszó öt támadójuk. A középcsatár Adli bármelyik résbe beindulhatott, Tella leginkább a szélességre ügyelt, Wirtz pedig sokszor Andrich és Xhaka vonaláig visszalépve, mélységből hozta fel a labdákat. Grimaldo szintén rengeteget mozgott aszimmetrikusan befelé, sokszor szinte inkább támadóként, mint klasszikus szárnyvédőként játszva. Az első gól ugyan bedobás után született – a túloldalon érkező Stanisic talált be volt csapatának –, de a megelőző támadás jól megmutatja a Leverkusen rugalmas játékát.
Az előző jelenet folytatása: Wirtz kitűnő labdát ad a kifelé mozgó Adlinak, Grimaldo pedig támadóként érkezik az áttöréshez.
A második gólt megelőző labdakihozatal. Ismét négyvédős építkezés, felpassz-visszapassz, majd a középcsatár Adlit hozzák játékba.
A folytatás: Ismét rugalmasan játszik az elülső ötös, Grimaldo csatárként érkezve szerzi a második gólt.
A Bayern játékáról ugyanakkor szinte semmi pozitívat nem mondhatunk.
– ez valószínűleg a legalacsonyabb számuk az elmúlt tíz évben, amióta készül ilyen statisztika. Nem meglepő, hogy az új felállásban a Bayern leginkább labdával szenvedett: a játékosoknak új szerepkörökben, új interakciókat kellett volna egymással kialakítani egy olyan rendszerben, amelyet eddig legfeljebb csak az edzésen gyakoroltak. Ez pedig érthetően bizonytalan, lassú, összhang nélküli futballt eredményezett a labdával. A Bayern a klasszikus, jól megszokott pozíciós játékát próbálta bemutatni: mindenki az eredeti pozícióját igyekezett tartani, de most 2-3-5 helyett inkább 3-2-5-ös felállásban. Kiderült azonban, hogy sem Sascha Boey, sem Mazraoui nem klasszikus szárnyvédő, mint ahogyan a pálya közepén Sané képességeit is szinte teljesen elveszítette a csapat.
