A debreceni esemény – mint az amúgy is a 2018-as junior világbajnoki cím reményére épített teljes olimpiai ciklus csúcspontja – szimbolikus volt. Az akkori helyszínen, az akkori kapitánnyal (Golovin Vlagyimir), az akkori segítővel (Pigniczki Krisztina), hat akkori játékossal (Márton, Kácsor, Füzi-Tóvizi, Pásztor, Klujber, Faluvégi) és az első meccsen a hat évvel ezelőtt a magyar együttesnek három mérkőzést is – köztük a döntőt – dirigáló uruguayi bírópárossal a korosztályos siker eufóriájának megidézése nagy lökést adott és adhat a továbbiakban is a csapatnak.
Az IHF végrehajtó bizottsága az utolsó pillanatban váratlan döntést hozott: az utazási gondok miatt távolmaradó Kamerun helyére – afrikai pótcsapatot nem találva – Nagy-Britannia meghívása mellett határozott. Kamerun sem számított volna favoritnak a négyesben, de játékosai fizikai adottságai miatt Japán megszorítására alkalmas lehetett volna, ahogy legalább mérkőzésszerű foglalkozásra, energiafelhasználásra kényszerítette volna másik két ellenfelét is.
Így a magyar csapat az első napi, Nagy-Britannia elleni „edzés” után gyakorlatilag meccs nélkül érkezett a svédek elleni fontos találkozóra, míg az ellenfélnek egy nagy tempójú mérkőzés után huszonnégy órán belül kellett még egy kiemelt találkozót játszania. A svéd kapitány, Tomas Axnér nem hiába nyilatkozta a mieink elleni mérkőzés után, hogy „nem tudtunk regenerálódni, nem volt a játékunkban elég átütőerő.”
A svédek elleni találkozó bizonyos megfigyelései – az imént tárgyalt körülmények miatt – nem alkalmasak egészen biztos következtetések levonására,
A lapokba teljesen nem látni bele, de kibicelve kitalálható, hogy az előző nyáron Szűcs Martin és Holanek Zoltán által elkezdett újszerű erőfejlesztési munka néhány játékosnál lassan meghozza az eredményét, és azt is feltételezhetjük, hogy az előző heti, Norvégia elleni gyenge és Ausztria elleni közepes Eurokupa-teljesítmény mögött is a fizikai felkészítés akkori fázisával járó fáradtság állhatott.
Az átmenetekben megfigyelhető előrelépés másik oka – a fizikai tényezőkön kívül – a jól végződő, de gyakran kínkeserves világbajnokság után történt egyik alapvető változásban is kereshető. Az itt megjelent akkori elemzés észrevételeivel összhangban az irányító védekezés és támadás közti cseréjét a magyar csapat visszaszorította, aminek a lerohanások felépítésében és olykor a visszarendeződésben is láthatók voltak az előnyei.
Megnyílt viszont egy másik dilemma: Kuczora vagy Vámos? A klubjában ugyan hozzászokott mindkét játékos, hogy támad is és védekezik is, de lehetséges-e mégis, hogy a csere nélküli játék miatt esik vagy emelkedik mindkettőjük támadóteljesítménye? Most, hogy Vámos védekezésben, labdafelhozatalban többet vállalt, kevésbé volt gólerős, a két komolyan vehető találkozón összesen 1 gólt ért el.
Kuczora pedig azokban az első félidőkben bizonyult húzóembernek, amikor a padhoz közelebb játszva pihenni tudott az ellenfél akciói alatt: nyolc gól aránylik a kettőhöz, ha pedig akcióbeli megoldásai összességét vesszük (gól, rontott lövés, ziccerpassz, eladott labda), akkor a védekezés nélküli félidőket plusz 8-cal, a védekezési feladatokkal terhelteket plusz 3-mal hozta le.
A magyar együttes a svéd és a japán válogatott gondolatait is kívülről ismerte, a svédek esetében ez az egyéni megoldások és erősségek annullálásában, az ázsiaiak ellen a figurák lejátszásának meghiúsításában volt tetten érhető.
A világbajnokságon a magyar csapat a kapitányi nyilatkozatok és a statisztikák alapján is feladta az átlövő központú támadások koncepcióját, és visszatért a Kim Rasmussen-érában jellemző dominánsabb szélsőjátékhoz. Ez az irány az olimpiai selejtezőt megelőző, Norvégia és Ausztria elleni mérkőzéseken is látványosan rajzolódott ki, és Debrecenben is tendencia maradt. Örömteli, hogy – elsősorban Győri-Lukács Viktória kiemelkedő formájának köszönhetően – a vébével ellentétben már nem csak a szélsőbefejezések arányában, hanem azok hatékonyságában is visszatalált a válogatott a régi nyomvonalra.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1125" width="2000" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Miután ezúttal az átlövő poszton Klujber és Kuczora (utóbbi élete legjobb válogatott meccsét hozta a svédek ellen), irányítóként Debreczeni-Klivinyi és Simon is hozzátett (előbbi kifejezetten színesítette a játékot). a legfőbb előrelépési lehetőség a támadójátékban a beállók képességeinek mélyebb kiaknázásában rejlik. Az ősz óta érzékelhető törekvés a beállóknak a fellépő védők mögötti területekre mozgásában már részben realizálódott.
A védelem kohéziója mellett sem lehet elmenni. Papp Nikolett mint első számú hármas védő, beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és Füzi-Tóvizi Petrával párban stabil egységet alkotott, amihez jól kapcsolódva nehezen szakadó láncot alkottak a társak egészen a szélekig. A svédek elleni győzelem egyik legfőbb letéteményesének mégis Böde-Bíró Blanka tekinthető, aki a meccs legkritikusabb szakaszában sorra hárította az ellenfél szélsőbefejezéseit, ezzel a hajrára olyan pszichés helyzetet állított elő, amelyben az északiak még emberelőnyben is befele játszottak, megkönnyítve a védelem dolgát. A svéd csapat a hajrában már nem rohant a pontért, mert egy szűk vereség is olimpiát ért számára Japán hétgólos legyőzését követően.
Az olimpiai részvételi jog kivívását örömtánc-ceremónia kísérte. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezúttal ez a teljes procedúrát figyelembe véve kisebb dicsőség, mint máskor, hiszen két, világviszonylatban is meghatározó és kiemelkedő ellenféllel, Oroszországgal és Franciaországgal nem kellett számolni.
A női kézilabda-válogatott – amely a férfi vízilabda-válogatott mellett évtizedekig a nemzet csapata, a magyar szurkolói szívek legnagyobb igézője volt – varázsereje nemcsak az elvárásoktól és tradícióktól elmaradó eredmények, hanem a mutatott játék miatt is megkopott. Ezt a selejtezőtorna előtt Győrben játszott, osztrákok elleni Eurokupa-mérkőzés iránti meglehetősen gyér érdeklődés mellett az is jelezte, hogy a legerősebb ellenfél, Svédország ellen sem jött össze még a közel telt ház sem a debreceni Főnix-csarnokban. Akik meghatározták a jegyárakat, túlbecsülték a kínált portéka vonzerejét.
A magyar női kézilabda-válogatott előző évtizedét a 2018-as Eb-7. pozíciója mellett egyes-egyedül a tokiói olimpia szerencsés körülmények között elért 7. helyezése menti. A mostani torna viszont alkalmas lehetett a renomé visszaállítására, ahogy az olimpia erre még nagyobb lehetőséget kínál. A sportág Európa-központúvá válása miatt most duplán igaz lehet, hogy a részvétel a fontos, mert az már a földrészi alapon kiosztott kvalifikációk és a lebonyolítás miatt félsiker.