Kézilabda: egy igazi csapat az olimpián – de miért tekintjük csodaközeli teljesítménynek a kijutást?

A magyar férfi kézilabda-válogatott 1997 óta nem került a legjobb négy közé Európa-bajnokságon vagy vb-n, de mindkétszer negyedik helyen végzett, amikor olimpián játszhatott (2004, 2012). De ez Párizsra egyáltalán nem biztos, hogy igaz.

A végére fogunk emlékezni, ám a kvalifikációs procedúra a tavalyi világbajnokságon kezdődött. A mutatott játékra a helyezés kent gyógyírt, mert a csapat nagy és megalázó – olykor rekord- – különbségű vereségekbe szaladt bele Portugália, Svédország, Dánia és Norvégia ellen. Egy Izland elleni, hajrában aratott győzelem (Bodó és Mikler nagy perceivel), meg a portugálok megmagyarázhatatlan, Brazília elleni botlása segítette a társaságot a 8. helyhez, így pedig az olimpiai kvalifikációs tornán való részvétel jogának korai megszerzésével az „egyéves nyugalom völgyébe”. Ha nincs Martinsék váratlan döntetlenje, a magyar csapat a 13. helyen végez.

A magyar válogatott és spanyol szövetségi kapitánya,

Chema Rodriguez egy esztendőnyi kísérleti időszakhoz jutott.

A válogatott alighanem ennek köszönheti Imre Bencét és Bartucz Lászlót, önbizalmának és valószínűleg taktikai elemeinek egy részét is. Ez idő alatt a csapat vérfrissítésen eshetett át, teher nélkül játszhatott (az Eb-selejtező nyilvánvalóan nem jelenthetett gondot), és végül egy tornára is úgy utazhatott el, hogy nem volt min aggódnia (mármint az olimpiai kvalifikáció szempontjából). Ráadásul, a taktikai variációk színesítésében, begyakorlásában és személyre szabásában is szabadságot adott éppen az az időszak, amikor Chema immáron a Benfica csapatát elhagyva, főállású kapitányként szellemi energiái egészét a válogatottra fordíthatta. Vajon Chema ugyanolyan bátran vitte volna magával az idei, januári Eb-re az ősszel szinte végig sérült Imre Bencét, ha ott kell belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba, vagy netán az egészséges rutin mellett döntött volna? Vajon ennyire felszabadultan kézilabdázhatott volna a csapat a nyomasztó tét alatt, és így bizonyíthatta volna magának: sokkal többre is képes, mint amit eddig mutatott?

Biztosan nem tudhatjuk, de a válasz nagyon nagy valószínűséggel kétszer is nem. A válogatott számára az elátkozott dujshebajevi kísérlet és nyolc év után újra felfedezett Bartuczzal kapcsolatban tán kár is felvetni a kérdést, mert az akkora nagy NEM: Mikler nem kért volna pihenőt, Bartucz nem utazott volna az Eb-re.

A magyar együttes a kvalifikációs tornára a „nyugalmi Eb-n” átalakulva, az ottani tapasztalatokat levonva, megerősödve, összecsiszolódva érkezett meg.

A kezdőcsapatot – ami persze kézilabdában elvileg lényegtelen – már nagy magabiztossággal tudhatjuk, és változás az olimpiáig is csak sérülés vagy nagyon látványos formaingadozás esetén várható. Akár meg is tanulhatjuk: Mikler, Imre, Ancsin, Lékai, Bánhidi, Szita, Bóka, védekezésben Sipos. A meccseket a magyar együttes támadásban Bánhidinek az ellenfél legkisebb vagy legkevésbé erősnek taksált védőjére helyezésével kezdi, ahogyan ez Tunéziával szemben a rivális jobbszélsője, Portugália ellen a kettest védekező balszélső, Fernandes volt. Gyakran szélsőbefutással teremtünk helyet a lövőknek, vagy kettő-kettes helyzetet Bánhidi és egy társa számára. A magyar csapat játéka közben folyamatos változásban van, és már kérdéses, hogy még mindig egyértelműen beálló és átlövő centrikus-e. Már az Eb-n mutatott lövőhatékonyság alapján is érzékelhető volt, hogy a szélsők megjátszásában több lehetőség rejlik. Ezen a három meccsen ez tendenciává vált. A három olimpiai kvalifikációs torna összesen 12 csapata közül a magyar próbálkozott a második legtöbb lövéssel szélről, és a második legtöbb gólt szerezte onnan, ami rendkívül szokatlan. És ha ezt párba állítjuk azzal, hogy mindeközben magyar kezek indították útjára a legkevesebb távoli lövést, és a mieink érték el a legkevesebb távoli gólt, kijelenthető: az együttes játéka megújult.

Ennek több oka van, de nem árt hangsúlyozni, hogy a nagy versenyek statisztikái alapján

eleve nagyobb eséllyel kecsegtet góllal egy szélsőbefejezés, mint egy átlövési kísérlet.

Erre a tornára lövőink egyike sem érkezett kirobbanó állapotban: az Eb-n legkiegyensúlyozottabb Ancsin Gábor sérülésből tért vissza, Szita és Bodó nem húzó, inkább kiegészítő ember a klubjában, Ilicsnek pedig az előző világversenye nem sikerült elég jól ahhoz, hogy nagy önbizalommal vállalkozzon. Ez már az első meccsen megmutatkozott, és kifele terelte a játékunkat. Végül mindhárom találkozót úgy fejeztük be, hogy az ellenfél többször volt eredményes nagy hatótávolságú lövésekből. A szélső befejezések számát tovább növelte az emberelőnyös játékunk, amely amúgy is több mindent mutat meg, mint azt egy ilyen felállástól az ember várná. A 7-5 elleni támadások rövidke pályafutása a magyar válogatottnál Chema Rodriguez újító szándékának, makacsságának és ravaszságának is bizonyítéka. A nemzetközi kézilabdaszcénában ezt kevesen alkalmazzák, nagy játékosok iránti bizalmat igényel az edző részéről a saját kapu fenyegető üressége miatt. Az Eb-n ezt már láthattuk, néhány meccs után viszont az ellenfelek jobban reagáltak, és Chema inkább lemondott róla; visszatért a sima, 6-5 elleni előnyökhöz. Chema azonban hitt az ötletében (makacsság), és kicsit megváltoztatva azt (Bánhidi mellett már kizárólag Rosta szerepelt benne beállóként, az Eb-n még Ligetvári is előfordult) – az ellenfelek számára váratlanul – elővette a két legfontosabb találkozóra (ravaszság). A norvégok ellen Fazekas Gergő ezekből a helyzetekből villogott, és sikerült szűkítenie a különbséget, a portugálokkal szemben pedig 4 előnyből 8-szor gólt hozott a 7-5-ös játék. Mindezek mellett a visszacseréket is tökéletesen oldotta meg a csapat.

Az emberelőnyöknek nagy szerepük volt az utolsó meccs megnyerésében.

Negyedóra múltán jönnek új emberek a pályára, és a csapat átáll két cserére támadás és védekezés között. A jelenlegi trendek szerint általánosnak tekinthető, hogy a meccsek elején igyekeznek a csapatok a még friss ellenféllel szemben a lehető legkevesebb cserével játszani, később ebből engednek. Nálunk ez a védekezésnek a Ligetvári, Sipos kettős behozatalával jót tesz, miképpen Bánhidinek is több ereje marad a támadásokra, ráadásul ilyenkor érkezik az a Bodó, akivel a szegedi beállónak a lövők közül a legstabilabb és a legrégebbi a pároskapcsolata. A nálunk sebességben gyakran jobb adottságú ellenfelek ilyenkor választhatják azt, hogy – kihasználva a két cserénket – gyorsítanak, megnehezítve a visszarendeződést, vagy azt, hogy ők is többet változtatnak. Mindkét ellenfelünk az utóbbi mellett döntött, a norvégok két, a portugálok olykor három cserét hajtottak végre, hogy áthatolhatatlanabbá tegyék a védelmüket és megfojtsák a beálló körüli akcióinkat. A norvégok különleges cseretaktikát alkalmaznak, amelyben a kapust használva hat mezőnyjátékost állandóan pályán tartva változtatják át a védőformációt támadóra és akadályozzák meg az ellenfél szabad cseréit, a gyors labdafelhozatalt. A több cserét egyszerre képesek végrehajtani, ennek kulcsa egy olyan védőspecialista, mint O’Sullivan, aki támadásban is kiemelkedő. A norvég válogatott ennyivel biztosan több a miénknél.

Chema Rodriguez az eddig vázolt alapséma mellett a továbbiakban az aktuálisan mutatott játék és az ellenfél alapján variálja a csapatot, ha kell, nyitott védekezést és egy alacsonyabb, gyorsabb szerkezetű csapatot (Ilics, Hanusz, Fazekas) is összerak, ahogyan az a norvégok elleni találkozón meg is történt. Az olimpiára kisebb keretek utazhatnak, így ott a variációk száma beszűkülhet, mert kevés a komplex magyar játékos, de ennek megoldása már Chema következő hónapjainak feladata.

Nehéz eldönteni, hogy ezeknek a taktikai megfontolásoknak a sora és a csapat kisugárzása, hangulata mekkora arányban járult hozzá a mostani eredményhez, de szembeötlő, hogy

a játékosok mindegyike képes hozzátenni a közös sikerhez.

Ha csak a portugálok elleni utolsó meccset nézzük, Ancsin sérülése után a korábban gyakran bizonytalannak látszó Ilics, vagy Bánhidi átmeneti kiesésekor Rosta is nélkülözhetetlen megoldásokkal szállt be. Ez egy igazi csapat, amelyben az azonos poszton játszók kiegészítik egymást, amire talán a legjobb kontrasztpár a cselezőkészségével showmanként élő, fiatal Fazekas és a csapat majd minden játékosának aládolgozó, gyakran szinte észrevétlen előnyöket hozó, tapasztalt Lékai irányítóduója. A mostaniak sok korábbi társasággal szemben képesek a feladatokat lehetőségként és nem teherként megélni, amihez alighanem a szövetségi kapitány – meccs előtti interjúkban is jól érzékelhető – őszinte és nem felvett pozitív attitűdje nagyban hozzájárul. A katartikus pillanatokat, Lékai hajrában mutatott klasszis irányítójátékát, Imre forró helyzetekben is higgadt befejezéseit és Bartucz fél perccel a vége előtt bemutatott varázsvédését nem felejtjük el.

Ez bravúr, így öröm. Ha a magyar kézilabdázás nagyobb képét nézzük, akkor viszont felvet kérdéseket. Az-e a normális, hogy ennyi befektetés után általános megítélés alapján is csodaközeli teljesítményként éljük meg az olimpiai kijutást? Azt, amely – miután most a világ egyik legjobb csapata, Franciaország rendezőként, egy másik, Egyiptom kivételesen Afrika képviselőjeként vesz részt a játékokon – elvileg könnyebb is volt, mint máskor? A sportág idehaza bő egy évtizednyi tejben-vajban fürdés után sem tud még olyan válogatottkeretet felmutatni, amely alapján azt mondhatnánk: a mi játékosaink jobbak, természetes, hogy esélyesek vagyunk. Az anyagi lehetőségekre nagyon jó példa, hogy Paulo Pereira portugál kapitány szavai szerint

Magyarország sorra rendezi a tornákat, nekünk meg semmire sincs pénzünk.

A portugáloknak csak egy használható arénájuk van, a nálunk jóval gazdagabb norvégok pedig azért nem vállalták a mostani eseményt, mert két megfelelő létesítményük a rentabilitás miatt már jó előre foglalt volt, Magyarország viszont simán előrántott a legalább hét alkalmasból egy állami fenntartású, kihasználatlan csarnokot. És ez valóban csak egy példa, mert az olykor klubonként is évi milliárdos TAO-pénzekre sehol nincs párhuzamos válasz.

Ami Párizst illeti, sokkal nehezebbnek ígérkezik, mint általában az olimpiák, és éppen azért, amiért a selejtező picit egyszerűbb volt: most a házigazda sem Japán vagy Nagy-Britannia, ne meg az Afrika-bajnok sem kézlegyintéssel elintézhető csapat. Összehasonlítva 2004-gyel és 2012-vel,

már a csoportküzdelmek is roppant nehéznek ígérkeznek,

és nem lesz elég csak a negyeddöntőre koncentrálni.

De ez már a történet új fejezete.