Tizenhárom dolog, amit gyűlölök a sportújságírásban

Kértek már, hogy valamit inkább ne írjak meg. Hazudtak már a szemembe (tudtam, hogy hazudnak és tudták, hogy tudom, hogy hazudnak), húzták már ki a kérdéseimet, írták már át a válaszaikat. Füstölögtem már közhelyek, mellébeszélés, kritikátlanság, őszintétlenség és hamis pátosz miatt.

Utálom.

Nem mintha én jobb lennék bárkinél. Vertem már át olvasót clickbaittel, adtam ki olyan átigazolási pletykát, amin magam is röhögtem. Írtam már jót, de írtam rosszat is, voltam – szégyenszemre – felkészületlen, hibáztam óriásit. Voltam dühös magamra, másra, a hivatásomra, a sportra, a sportmédiára, a szerelmemre. „Akit” imádok. De néha gyűlölök. Tizenhárom okom van gyűlölni a sportújságírást. Aminek része vagyok.

1. A sport–média „szimbiózis”

Mindennek az alfája és ómegája. Nekünk szükségünk van rájuk – a sportcsillagokra, a hősökre és a gonoszakra, a szépekre és a gazdagokra –, nekik szükségük volt ránk. Mi csináltuk a hírverést, ők kovácsolták a saját hírnevüket. Ez önmagában nem baj, csak az évszázados tradíció – előttem 1910-es cikk egy MLSZ-sporthírlapíró smúzolásról a Vigadóban – nem szimbiózist, hanem néha beteges kapcsolatot eredményezett.

Mindenki ismer mindenkit, mindenki hallott mindent és néha senki sem ír meg semmit.

Van, aki kapcsolatai ápolása miatt, van, aki a hatalom készséges kiszolgálója, van, aki nem akarja felkavarni az állóvizet. Akarjuk még, hogy szóba álljanak velünk. Akarják még, hogy írjunk róluk. Közben elvész az őszinteség. Meg néha a valóság is. Az illúziókról nem is beszélve. Persze ha mindenki mindent megkérdezne „élesben”, előbb-utóbb senki sem válaszolna.

2. Mitologizálás és heroizálás

Ha megkérdeznék, mi a hivatásom, krónikást mondanék, de lehet, mítoszgyártót kellene mondanom. A sportvilágnak kellenek a hősök, a sportújságíró-krónikás pedig segédkezik ebben. Dicsőíti a hőst, aki törött nyakkal védett a kupadöntőben (Bert Trautmann). A hőst, aki összekapcsozott fejjel, csurom vér mezben jött le a pályáról (Terry Butcher). A hőst, aki drogos, alkoholista, időnként vállalhatatlanul viselkedik, de nagyon zseniális (Diego Maradona).  Lehet, mindenki jobban járna azzal, ha kevesebb hősmítoszt teremtenénk. Jó példa, ha súlyos, esetleg maradandó sérüléssel játszó sportolót emelünk piedesztálra? Istenítenünk kell valakit addig, amíg el nem hiszi maga is, hogy isteni, közben nagyon is esendő, függő, emberi? Nem járulunk-e hozzá ahhoz, hogy a közönség kritikátlan szemmel, rajongva emelje magasra hősét, s védje akkor is, amikor védhetetlent tesz? Nem tudom. De az érzésem az, hogy igen.

3. Hamis nosztalgia

Bezzeg, amikor még futball volt a futball, a szurkolók szurkolók, a férfiak pedig férfiak! Amikor a grundon rúgták a labdát napestig, és nem a pénzt nézték! Amikor még őrjöngtek a lelátón, nem pedig szelfizgettek! Régen még a régen is jobb volt! A fenét! A futballt már akkor is emberek játszották. Bundáztak és balhéztak, merő pénzéhségből klubot váltottak és asztal alatt fizettek nekik, hazudtak és csaltak, ahogyan ma is. A múlt lehet tanulságos, érdekes, de semmiképpen sem egy letűnt aranykor, amelyben még csodafutball volt a gyepen, egy tisztább, nemesebb, fennköltebb játék, amelyről párás szemmel stúdiózgatunk a tévében, miközben kicsit elfogja a nézőt az émelygés.

4. Azonnali vélemények

Megmondjuk. Keményen. Bármiről. Bárkinek. Árad az információ, feldolgozhatatlan mennyiségű az esemény, beszélni kell, véleményezni, minél gyorsabban, megosztóbban, arra jön az olvasó, azért nem kapcsol el a néző, azért kattint a közönség. Roy Keane elküld valakit a francba, Gary Neville darabokra cincálja a Szuperligát, valaki elsüt egy demagóg, de jól hangzó panelt. Magunknak gerjesztjük-provokáljuk a témát, hogy az elinduljon egy újabb és újabb körre. Néha jobb lenne meghallgatni és megfigyelni, nem pedig megmondani.

5. Az én klikkem jobb, mint a te klikked

Népszerű „társasjáték” a klikk alapú besorolás, olvasó és író egyaránt játssza. Tornából felmentett bloggerféle vagy? De öltözőben voltál-e már valaha?! Nagyon is jól tudod, hogy milyen az öltöző? Na és az xGC-ről tudsz-e valamit? Sportnapilapos voltál?!

És hitelesnek mered gondolni magad?!

Őt olvasod?! Őt?! Őt tartod sportújságírónak?! Kényelmes, zárt köröket húzunk – itt is –, focibuborékokat, pedig a buborékon kívül is van értelmes élet.

6. Felkészületlenség

Az internet végtelen, az információ éppúgy, az olvasó pedig rájött, hogy a király néha meztelen, az újságíró olykor felkészületlen. És lehet, hogy nem fogadja el az ezredik, gombnyomásra előhányt panelhalmot, sőt kritizálja, ha ezzel szúrják ki a szemét. Ezzel jót tesz nekünk. Tetszettünk volna jobban felkészülni.

7. Átigazolási pletykák

Kameruni csatárt nézett ki magának a Gyöngyössolymos? A Manchester Unitedből igazol a Kidderminster Harriers? Bekövette Instán a Real Madridot és kikövette a Juventust? Aláírt fekete kapucnis pulcsiban és az a hashtag, hogy #mindigujpest? Látták, ahogyan az ügynökével eszi a raviolit Milánóban? Magángépe Anglia felé száll? Írja róla a svéd sajtó, hogy Törökországban azt cikkezik róla, elégedetlen a csapatánál? Tök jó. Majd szóljatok, ha aláírt.

8. Kattintásvadászat

Ez is társasjáték. Én azért adok ilyen címet, mert ha te elolvasod, akkor több a kattintás, mi pedig megélünk. Te meg belekattintasz. Mind a ketten benne vagyunk, hogy ilyenek lettünk. Ha színvonalas a munkánk, te meg fizetsz érte, akkor nem kell, hogy ilyenek legyünk. Csak közben a bizalomból már sok elveszett. Lehet, hogy nem kellett volna ilyennek lenni.

9. Bujtogatás

Kiteszünk egy reakcióvadász posztot, megosztó szöveget, törzsi összetűzéseket provokálunk ki. De kell-e tovább ingerelni az önhergelésre, kakaskodásra egyébként is hajlamos táborokat? Messi vagy Ronaldo? Ronaldo vagy Messi? Barcelona vagy Real Madrid? Magyar vagy román? Kell-e ez hatszázadszor? Vagy már az első ötszázkilencvenkilenc alkalommal sem kellett volna?

10. Magas ló

Amiről hajlamosak vagyunk prédikálni. Nekünk lámpást adott az Úr a kezünkbe, meg hivatást, meg küldetést, mi vagyunk az élcsapat és a Valódi Tudás Őrzői. Ma már a közönség is ír – néha rendkívüli tudással –, és bármikor készséggel elismerem, hogy egy specialista a sport egy szűk szegmensében felmossa velem a padlót. Tán a ló is alacsonyabb. Egyébként meg miért kellene beszélni magas lóról – egy ugyanolyan sportrajongóval?

11. Cenzúra és öncenzúra

Mióta mindenki ráébredt a profi kommunikáció fontosságára, illetve maguk a sportszervezetek is a média részeként funkcionálnak, azóta mindent megtesznek, hogy teljes kontroll alatt tartsák az üzeneteket. Megosztó a téma? Kellemetlen a helyzet? Kritikus a médium? Kérdésekkel provokált az újságíró? Elütjük, nekik nem nyilatkozunk, levegőnek nézzük, nem írunk vissza. Átírjuk, kihúzzuk, kiradírozzuk, kiheréljük, cenzúrázzuk. Nehogy már legyen valami érdekes abban az interjúban. Vagy „petryzsoltozzon” egyet a klubalkalmazott. Összedőlne a világ. Legyen inkább egy kilúgozott, neutralizált, PR-illatú semmi.

12. Újságíró-rajongók

Miben segíthetek, kolléga? Szólnék-e neked, amikor jön Suárez, hogy szelfizz vele? Alá akarod íratni ezt a labdát Robbennel? Levered a vesém, hogy lefotózd magad a háttérben slattyogó Ronaldóval? Csinálnék-e rólatok fotót? Nem. Ez munkahely, az újságíró meg nem rajongó. Dortmundban a sajtófőnök megkérdezte a szelfivadászok nevét, majd közölte velük, hogy többé a büdös életben nem akkreditálja őket. Sosem volt még ennyire igaza sajtófőnöknek.

13. Mindenből túl sok

Túl sok a meccs és túl sok a hír, túl sok a harag és túl sok a pénz, túl sok a pletyka és túl sok a vélemény, túl könnyű beszólni és túl nehéz hallgatni, túl sok a zaj és túl kevés a csend. Mi tettük ilyenné: a szövetségek, a csapatok, a szponzorok, a média, a szurkolók, az olvasók. Tettestársak vagyunk. Néha visszavágyom azokba a hetekbe, amikor nem pattogott a labda. De igazából nagyon remélem, soha többé nem lesz ilyen.

Tizenhárom dolog van, amit gyűlölök a sportmédiában, s ezer okom van rá, hogy szeressem, együtt a sportvilággal, amelynek elválaszthatatlan része. Az emberek, a stadionok, a szurkolók, az eksztatikus öröm és a szívszaggató bánat, a munkánk, a lenyűgöző sztorik, a közösségi élmény, az összenevetések és a közös szenvedély, ami összeköt és egyben felelősséget ruház ránk.

A többi 990 most nem fér ki ide.