Két első bálozó találkozott 1964-ben a klub Világ Kupáért vívott mérkőzéseken: az Independiente először nyerte el a Libertadores Kupát – aztán húsz év alatt még hatszor győzött, és egyszer sem vesztett döntőt –, az Internazionale ugyancsak először hódította el a BEK-et. A nagyobb bravúr az Interé volt, mert a döntőben a Vicente – Isidro, Santamaria, Zoco, Pachin – Felo, Muller – Amancio, Di Stefano, Puskás, Gento összetételű Real Madridot győzte le 3-1-re a bécsi Práter stadion 71 333 nézője előtt.
A catenaccio atyjaként emlegetett, akkoriban a világ legjobban fizetett edzőjeként számon tartott Helenio Herrera csapatának diadaláról azt írták:
Minden másnál jobban megerősítette a futball sötét művészetének képviselője, az Internazionale hírnevét.
(A catenacciót Itáliában az ötvenes évek Padovájánál a később a Milant kétszer is BEK-győzelemig vezető Nereo Rocco honosította meg a svájci Karl Rappan követőjeként. Az argentin Herrera nem felfedező, hanem a fegyelem és az engedelmesség kérlelhetetlen megkövetelője volt. Azt, aki játékosai közül a meccs előtt úgy beszélt, hogy „játszani jöttünk”, és nem úgy, hogy „győzni jöttünk”, kihagyta a csapatból. Magát sem kímélte, aszketikusan élt, még vizet is csak keveset ivott, alkoholt egy cseppet sem. Minden reggel jógázott, közben azt hajtogatta magában: „Erős vagyok, nyugodt vagyok, nem félek semmitől.”)
Az Independiente a dél-amerikai elődöntőben a Real Madrid brazil megfelelőjét, a Santost múlta felül, de bravúrjának értékét csökkentette, hogy ellenfele módfelett tartalékosan állt fel: Maurót, Joel Camargót, Limát, Mengalviót, Coutinhót és Pelé „királyt” is nélkülözte. A riói Maracanában rendezett mérkőzésen, amelyre így csak 80 ezren látogattak ki, a Sao Paulo állami Santos fél óra múltán 2-0-ra vezetett, de az argentin csapat fordított, győztes gólját Luis Eduardo Suarez az utolsó előtti percben szerezte a 26. születésnapján.
A Buenos Aires-i visszavágón, amelyen a brazil hiányzók közül csak Lima tért vissza, az argentin csapat 2-1-re nyert a Gilmar – Ismael, Haroldo, Modesto, Dalmo – Zito, Lima – Peixinho, Almir, Toninho Guerreiro, Pepe tizeneggyel felvonuló, kalandos összetételű címvédő ellen.
A Világ Kupa-párharc 1964. szeptember 9-én, Buenos Airesben kezdődött, a visszavágót két héttel később tartották Milánóban. A dátum keresztbe tett a szintén szeptember 23-ra kiírt Jugoszlávia–Európa-válogatott találkozót szervező Barcs Sándornak, az UEFA végrehajtó bizottsági tagjának, a Kupagyőztesek Európa Kupája „feltalálójának” – tizenöt évvel korábban a Rajk-per népi ülnökének –, mert így az olaszokra nem számíthatott, miként nem hívhatta meg az Inter spanyol légiósát, Luis Suarez Miramontest sem.
„Óriási nehézségekkel kell megküzdenünk – mondta a később az UEFA alelnökévé, sőt megbízott elnökévé is előlépő sportvezető a szkopjei földrengés áldozatai családtagjainak megsegítésére rendezett gálameccs előtt –, ezekben a hetekben ugyanis igen nagy a kiváló játékosok igénybevétele, az Internazionale–Independiente visszavágóval pedig nem tudunk mit kezdeni.”
A kontinenscsapat kerete így állt össze: Tilkowski, Schnellinger, Szymaniak, Seeler (mind nyugatnémet), Lála, Pluskal, Masopust (mind csehszlovák), Mátrai, Mészöly, Sándor (mind magyar), Augusto, Eusebio, Simoes (mind portugál), Jasin, Voronyin (mindkettő szovjet). A belgrádi találkozón az Európa-válogatott 7-2-re győzött, de szakvezetője, a nyugatnémet Helmut Schön hallatlanul komolyan vette a mérkőzést, és még ötgólos különbségnél sem cserélte be Mátrai Sándort, továbbá két honfitársát, Hans Tilkowskit és Horst Szymaniakot.
Sándor Károlyt sem akarta pályára küldeni, de Mészöly Kálmán a szünetben szólt neki, hogy ez „Csikar” utolsó éve a pályán. Ettől a kérlelhetetlen mester megenyhült, lehívta Antonio Simoest, és beküldte a visszavonulás előtt álló Hungária körúti legendát.
Közben az Internél előre megrendelték a madridi repülőjegyeket, mert a FIFA közölte: ha a San Siróban olasz siker születik, akkor a harmadik mérkőzést a Bernabeu stadionban rendezik. A La Gazetta dello Sport szalagcíme is ehhez igazodott a második meccs reggelén:
Világ Kupa három lépcsőben: Buenos Aires–Milánó–Madrid.
Itáliában megérezték, mi lesz. A magyar játékvezetői hármas – Gere Gyula, Fehérvári Ferenc, Vadas György – közreműködésével lezajlott találkozón a kék-feketék 38 perc alatt elrendeztek mindent (2-0), a továbbiakról pedig az jelent meg a Népsportban: „Amit ezután láttunk, annak már kevés köze volt a labdarúgáshoz.” Ezt már csak azért is megjegyezhette az újság, mert Roberto Ferreiro sípszó után belerúgott az Inter Suarezébe, amiért Gere nyomban kiállította.
A harmadik találkozón Herrera kihagyta csapata talizmánját, a fáradt Sandro Mazzolát, és nem játszatta másik kulcsemberét, a brazil Jairt sem. A Sarti – Malatrasi, Guarneri, Picchi, Facchetti – Tagnin, Suarez, Corso – Domenghini, Peiro, Milani összetételű együttes azonban, ha nehezen is, elhódította a trófeát, jóllehet a közönség az Independientének, pontosabban a BEK-döntőben a Real Madridot felülmúló Inter ellen szurkolt.
A lelátói tüntetés csak a rendes játékidő végén csitult el, majd újra fellángolt, mert a hosszabbítás huszadik percében Mario Corso mellre vette, majd menthetetlenül a hálóba küldte a Bernabeuban egyáltalán nem kedvelt, az Atletico Madridtól importált Joaquin Peiro labdáját (1-0).
Puskás Ferenc hazai pályán is felidézhette azt a bölcsességet, amellyel a bécsi BEK-döntő után frappírozta a riportereket:
Az Internek szerencséje is volt, de régi igazság, hogy két csapat egyszerre nem győzhet.