A válasz természetesen a Galatasaray: a magyar válogatott 27 esztendős támadója nemrég írt alá Törökország legsikeresebb futballklubjához, amely 24 bajnoki címmel, 18 kupagyőzelemmel, illetve UEFA Kupa- és európai Szuperkupa-sikerrel is büszkélkedhet. No meg azzal, hogy szellemi atyjának a Budán eltemetett Gül Babát tartják: a 15–16. században élt oszmán török költő és dervis nevéhez köti ugyanis a hagyomány a Galatasaray középiskola (eredetileg szultáni iskola) létesítését, és itt alapította meg barátaival Ali Sami Yen 1905-ben a Galatasaray S. K. sportklubot.
Ennyit Gül Babáról, a továbbiakban Sallai Rolandra és a Galatasaray-ra koncentrálunk.
Sallai átigazolása megosztotta a magyar futballrajongók közösségét: a többség alapvetően pozitívan értékelte a klubváltást (nagyobb, nevesebb csapathoz megy, még ha a Bundesligánál gyengébb színvonalú bajnokságba is), de voltak olyanok, akik „Szaúd-Arábia lightként” tekintettek a török Szuperligára, mondván, az egy játékostemető.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="683" width="1024" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Még ha ez túlzás is, az azért kijelenthető, hogy nagyobb a mozgás topligákból a török Szuperligába, mint az ellenkező irányba, főleg a 25 évesnél idősebb játékosok körében. A török és a görög élvonal sok szempontból nagyon hasonlít egymásra: a helyi topklubok szűk köre képes sztárlégiósokat szerződtetni, de általában a karrierjük zenitjét elért spílerekről vagy onnan lefelé tartó veterán futballistákról van szó. Mindkét bajnokság egyébként is „idős”: Törökországban az összes játékperc 31 százalékát 30 éves vagy idősebb futballisták kapták, Görögországban ugyanez az adat 33 százalék.
Nem kimondottan „sztárkeltető” bajnokság a török: a hazai játékosok között sok a fiatal; de a klubok az azonnali siker elérése reményében általában jó nevű, már jelentős rutinnal bíró légiósokkal erősítenek. A Galatasaray esetében egyértelműen ebbe a sorba illik bele
- a kölcsön után végleg megszerzett Hakim Zijes (31),
- a városi rivális Fenerbahcétól érkezett Michy Batshuayi (30)
- és Sallai (27),
- de Gabriel Sara (25),
- Ismail Jakobs (25),
- pláne a Napolitól kölcsönvett, átigazolási huzavonája végén két szék közül a pad alá eső, és Isztambulba kerülő Victor Osimhen (25) is
jelentős tapasztalatot gyűjtött magas szinten.
A Galatasaray-nak – ahogy legnagyobb riválisainak, a Fenerbahcénak, a Besiktasnak és a Trabzonspornak – ugyanis egyetlen célja van:
Ez egyszerre lehet vonzerő és teher a török nagycsapatokhoz érkező játékosok számára. Trófeákért küzdhetnek minden évben, kiemelkedő fizetést kapnak – Sallai Roland esetében az átigazolási díj (6 millió euró négy részletben) és alapfizetés egyaránt publikus, a Galatasaray idényenként nettó 2,5 millió eurót ad a magyar játékosnak, és ez messze felülmúlja a freiburgi fizetését. Az új fiúk félelmetes szurkolótábor előtt futballozhatnak, viszont az ezerfejű nem türelmes a sztárigazolásokkal szemben. Azonnal teljesíteni – és nyerni – kell egy Galatasaray szintű nagycsapatban, a kudarc nem opció, a drukkerek meg a stadionban, illetve a közösségi médiában igen hangosan tudatják a tetszésüket vagy a nemtetszésüket.
Óriási a kontraszt Sallai előző állomáshelyéhez, a Freiburghoz képest. A baden-württembergi csapat sokáig a nyugalom szigetének számított a német futballban: legendás edzője, Christian Streich 2011 és 2024 között irányította a csapatot, mely a legtöbb idényben békésen belesimult a Bundesliga középmezőnyébe. A dobogó eléréséhez sosem volt elég erős a klub (az ötödik-hatodik helyezések és az egyetlen kupadöntő is hatalmas bravúrnak számított), viszont a kiesést általában simán elkerülte. Fejlődéshez tökéletes ez a közeg, pláne, hogy Európa egyik legjobb bajnokságában méretik meg magukat a játékosok hétről hétre; ám azzal is mindenki tisztában van: trófeákat valószínűleg nem Freiburgban fog nyerni.
Ebből a szempontból pedig Sallai döntése érthető:
A magyar támadó pályafutásának eddigi egyetlen trófeája a ciprusi APOEL-lel megnyert bajnoki cím, a Galatasaray-jal a török porondon mindig a favoritok között lesz, és az európai kupaszereplés is valószínűsíthető évről évre. Az isztambuli topklub ebben az idényben lemaradt a Bajnokok Ligája főtáblájáról – anyagilag is fájdalmas kudarc ez –, ám az Európa Ligában versenyképes lehet.
A Sallai szerződtetésére szintén hajtó Leeds United aligha tudta volna „túlígérni” a török ajánlatot a Championship középmezőnyéből. Az angol másodosztály gyilkos darálójából nem garantált a feljutás, márpedig Sallai aligha akart volna karrierje zenitjén egy második ligás klubnál maradni. A korábbi topligás kérők nem kopogtattak, és ugyan a magyar játékos hagyhatta volna kifutni szerződését a következő nyáron, ez viszont azzal a kockázattal járt volna, hogy a Freiburg jegelni kezdi, mondván, úgyis eligazol.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="684" width="1024" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Azt is tegyük hozzá: Sallainak voltak kiemelkedő mérkőzései, de nem mindig nyújtott egyenletes teljesítményt, és játékosindexei sem emelték ki annyira, hogy topligás élcsapatok vigyék el. A FotMob/Opta rangsorában minden freiburgi idényében 7 alatt maradt az átlaga (szezonról szezonra: 6,4, 6,4, 6,8, 6,8, 6,9, 6,9), a Kicker rendre a Nationale Klasse kategóriába sorolta, amely felett még van két polc (Internationale Klasse, Weltklasse). Sallaival egy rutinos, veszélyes, sokat lövő, jól cselező, sokat dolgozó, a levegőben poszttársaihoz viszonyítva erős támadóhoz jut a csapata, akinek viszont nem kiemelkedő az eredményessége. Ez nyilván az ellenfelektől is függ – könnyen elképzelhető, hogy a török élvonalban megdönti egyéni csúcsát a gólokat és a gólpasszokat tekintve, hisz egy, a konkurenciához viszonyítva kiemelkedően erős csapatba igazolt.
A válogatott szövetségi kapitánya, Marco Rossi pozitívan nyilatkozott Sallai klubváltásáról:
A színvonal folyamatosan emelkedik, és nagyszerű játékosok érkeznek. Roland kifejezetten jó döntést hozott. 27 éves és a karrierje legproduktívabb időszakában érkezik a Galatasaray-hoz
– vélekedett. Az olasz szakember közben persze nagyon drukkolhat annak, hogy Sallai állandó (de legalábbis rendszeres) játéklehetőséghez jusson a sztárokkal telezsúfolt támadószekcióban. A Cimbom kerete erősen orrnehéz:
- centerben ott van Victor Osimhen, Mauro Icardi és Michy Batshuayi,
- tízesben Dries Mertens a kezdő,
- a széleken meg ott van Hakim Zijes, Sallai Roland, az egyaránt török válogatott Yunus Akgün és Baris Yilmaz, illetve az osztrák válogatott Yusuf Demir.
Ez azért gyenge konkurenciának semmiképp sem mondható, de Sallai mellett szól, hogy sokoldalú támadó, aki mindkét szélen, tízesben, csatárként, szükség esetén szárnyvédőként is bevethető. Okan Buruk, a Galatasaray vezetőedzője általában 4–2–3–1-es formációt játszat csapatával (néha dupla centerre vált), Sallainak ebben a felállásban a középcsatár mögött a támadószekció bármely pontján helye lehet.
Felvetődhet a kérdés: miként tudnak a török klubok ennyit költeni és ekkora fizetéseket adni sztárjátékosaiknak, amikor közben jelentős adósságokat görgetnek? A három legnagyobb klub bérkerete (Galatasaray: 50 millió euró, Fenerbahce: 42 millió, Besiktas: 31 millió) 2023-ban nagyobb volt, mint a tradicionális portugál topcsapatoké. Az összes török nagycsapat súlyos adósságokba verte magát – a Galatasaray, Fenerbahce, Besiktas, Trabzonspor négyes együttes adósságállományát 2021-ben 410 millió euróra becsülték –, és ez már politikai beavatkozást is kiváltott. A kluboknak a tervek szerint 2030-ig vissza kell(ene) fizetniük az adósságaikat, melyek átstrukturálásában állami bankok segítenek. De a jelszó az „utánunk az özönvíz”; akkor is, ha az állam és az UEFA pénzügyi regulációs rendszere egyaránt felelősebb gazdálkodásra noszogatná a csapatokat.
Farokméregető verseny ez a klubok között, különösen, ha a Galatasaray-ról és a Fenerbahcéról van szó
– mondta tavaly Bora Isyar kutató, a török futball gazdasági szakértője a The Athleticnek. Az élvonalbeli csapatok átigazolási mérlege a 2020-as években mindig negatív volt, ez a tíz legerősebb európai liga közül a Süper Ligen kívül csak az angol Premier League-re igaz. A topcsapatok tisztában vannak azzal: társadalmi fontosságuk és népszerűségük miatt a „too big to fail” kategóriába kerültek, és bármennyire is tékozlóan gazdálkodnak, számíthatnak az állam segítségére.
„A labdarúgás – és különösen a három isztambuli nagycsapat – annyira népszerű Törökországban, hogy senki sem meri megkockáztatni bármelyikük csődjét. Ha bármilyen más cégről lenne szó, akkor már évekkel ezelőtt csődbe mentek volna. De a társadalmi fontosságuk miatt a török topklubok gyakorlatilag érinthetetlenek, és ezt mindenki tudja. Biztosak abban, hogyha baj van, akkor majd a kormány kimenti őket” – vélekedett Isyar.
A klubelnökökre azért emlékeznek, mert trófeákat nyertek, nem azért, mert gazdaságilag jól üzemeltették a csapatot – és épp ezért a legtöbb klubot felelőtlenül igazgatják
– mutatott rá John McManus, a török labdarúgás történetéről szóló Welcome to Hell? című könyv írója.
A Galatasaray-nál a 2021 nyarán megválasztott Burak Elmas elnök reformokat és hosszú távú klubvíziót ígért, de kevesebb mint egy év alatt megbukott, mert a csapat a gyalázatosnak számító 13. helyen (ez a klubtörténet legrosszabb helyezése) végzett a török élvonalban. Az elnöki posztot egyszer már betöltő Dursun Özbek visszatért, a Galatasaray ismét teljes lendülettel belevetette magát a költekezési versenybe. Az eredmény két bajnoki cím – a második rendkívüli, 102 pontos teljesítménnyel – és a török futballtrón visszaszerzése. A Fenerbahce dúsgazdag tulajdonosát, Ali Koçot aligha bosszantja jobban ennél bármi, különösen, hogy a Kanárik már tíz éve várnak az újabb bajnoki címre. Az előző idényben 99 pont sem volt elég, most José Mourinhóval és újabb sztárigazolásokkal ismét megpróbálják…
A török gazdaság jelenlegi helyzetében a topkluboknak különösen jól jönnének a BL-bevételek, ám Törökország 2022/23-ban elvesztette a garantált helyét a főtáblán, és azóta a kvalifikációs kísérletekből csak egy járt sikerrel (az előző idényben a Galatasaray-é), a mostani idényben sem lesz főtáblás török csapat. A bőkezűen költekező Galatasaray-nak és Fenerbahcénak (no meg a többi klubnak) villantani kellene valamit a kontinentális porondon, hogy a Süper Lig visszakapja fix BL-helyét. A bajnoknak járó garantált főtáblás hely persze csak újabb „fegyverkezési versenyt” indítana el a nagyok között – az elszabadult vonaton a jelek szerint tényleg nincsen fék.
Végül tegyük fel a kérdést:
A Transfermarkt a 2020-as években 35 olyan átigazolást (végleges váltást vagy kölcsönügyletet) regisztrált, melyben a Galatasaray topligás futballistát igazolt – Sallai egy ezek közül. A topligákba távozó játékosok rubrikájában azonban csak 16 szerepelt: ezek vagy magas presztízsű, idősebb, topbajnokságokban már sokat bizonyított futballisták, vagy legfeljebb 25 éves, fejlődőképes labdarúgók.
A Galatasaray a fiatal török játékosoknak vagy fiatalon megszerzett légiósoknak lehet ugródeszka, de a rutinos külföldi futballistáknak már kevésbé; és az sem várható, hogy a magas fizetésű, húszas éveik végén vagy harmincas éveikben járó játékosok után kapkodjanak a topklubok, főleg, ha élő szerződésük van. A nemzetközi futballkutató intézet (CIES) adatai alapján az utóbbi öt év trendje egyébként is az, hogy a klubok a korábbihoz viszonyítva kevesebb pénzt költenek 26–29 éves játékosokra, a fejlődési potenciállal bíró fiatalokra (21 éven aluli vagy 22–25 éves kategóriák) viszont egyre többet. A Bundesligában kivívott renoméjával Sallainak biztosan lesz visszaút Németországba, ha ez szükségessé válik – emlékezzünk rá, Huszti Szabolcsot harmincon túl, Kínából is elhozta az Eintracht Frankfurt –, de amennyiben rendszeres játéklehetőséget kap, akkor csúcséveit valószínűleg a Galatasaray-nál fogja tölteni. Ha fontos játékosként trófeákat nyer Isztambulban, aligha bánja meg ezt a váltást akár ő, akár Marco Rossi.
Az első próbatétele a legnagyobb török rangadón lehet: szombaton Fenerbahce–Galatasaray, pokoli hangulatban. Ennél mélyebb vízbe aligha dobhatják az embert.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="270" width="480" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
