Beérte Puskást, majd kikerült a kezdőből: megrendült-e Nagy Ádám helye a válogatottban?

• A szövetségi kapitányoknak fontos, sőt, nélkülözhetetlen embere.
• A szurkolók néha nem értik, mit keres a kezdőcsapatban.
• Az edző olyan futballistát lát, akire nagy szükség van a csapatjáték működtetéséhez.
• A szurkoló sok alibi passzt, szürke mezőnyjátékot lát, látványos megmozdulást, nagy lövéseket, remek passzokat, gólokat viszont nem.

Természetesen Nagy Ádámról van szó. A Spezia 29 éves középpályása immár a top tízben van a magyar válogatottsági örökranglistán, a Németország elleni, 5–0-s vereséggel végződött Nemzetek Ligája-mérkőzésen érte be Puskás Ferencet (85 válogatottság). Sokan már erre felhördültek, mintha ez szentségtörés lenne, de hát ez csak egy válogatottságszám, és a kétezres években minden korábbinál „könnyebb” (ezt azért tegyük idézőjelbe) magas számot elérni, nem véletlen, hogy az örökranglista elején is többnyire kortárs játékosok vannak.

A nyolcvanöt válogatottság annyit jelez: Nagy Ádám egy korszakmeghatározó játékos a magyar válogatottban, a 2015 utáni éra egyik legfontosabb embere.

Időarányosan a válogatottsági rekorder Dzsudzsák Balázsnál is jobban áll, és könnyen elképzelhető, hogy megdönti a 109 mérkőzéses csúcsot.

Ettől függetlenül, amikor a kezdőcsapatban szerepel, a kommentek jelentős része azt kérdezi, miért? Miért van a játékban egy jobbára biztonsági passzokkal operáló játékos, aki nem jelent veszélyt az ellenfél kapujára, nincsenek látványos megmozdulásai, nem tud fizikumával szétcsapni, nincs kiemelkedő rúgótechnikája?

Elintézhetnénk ezt azzal, hogy mert az edzők (a válogatottnál: Bernd Storck, Georges Leekens és Marco Rossi) jobban értenek hozzá, mint akár a kommentelők, akár mi, akik krónikásként (néha kritikusként) kísérjük végig a nemzeti csapat mérkőzéseit. Ez egyrészt hirtelen véget vetne a cikknek, másrészt nem adna magyarázatot arra:

miként lehet valakinek ennyire eltérő a szakmai és a populáris megítélése?

A válasz minden bizonnyal Nagy Ádám szerepkörében és játékstílusában rejlik, valamint abban, hogy erősségeit nehezen lehet lefordítani számokra. De hát, ahogy a magyar labdarúgás tán leghíresebb zongoracipelője, Zakariás József mondta: „Hálátlan poszt a fedezeté.”

Az Aranycsapat fedezete – ma egyértelműen hatosként, védekező középpályásként írnánk le a szerepkörét – a kortársi beszámolók szerint is szinte művészi szintre emelte a minimalizmust. „Szinte szándékosan leegyszerűsítetten játszik” – írták róla. A mélységből irányító Bozsik József nem tudott jól együttműködni olyan játékosokkal a középpályán, akik hozzá hasonló profilúak voltak, Zakariásban viszont tökéletes kiegészítő, egyensúlyteremtő partnerre lelt. Török Péter így írt „Zaki” játékáról 1999-ben a Nemzeti Sport hasábjain:

„Csodálatos anticipációs érzékkel helyezkedett, vonzotta magához a labdát. A magyar futball történelmében soha senki sem csípett el annyi átadást, és nem szerelt oly sokszor élet-halál helyzetekben, mint ő. (…) Tisztában lehetett önnön korlátaival. Nem kapdosott a karmesteri pálcáért. Zaki bokája »lötyögött«, messzire, erősen, pontosan nem tudta elrúgni a labdát. Ugyanakkor közelre és féltávolra tévedhetetlenül, zoknihoz, milliméter pontossággal passzolt. Technikailag és taktikailag igen képzett játékos volt. Minden megmozdulása a csapatjáték céljait szolgálta. Jól helyezkedett, mesterien lépett közbe, a megszerzett labdákat rendre jól és gyorsan továbbította.”

Hogy miként vélekedett róla a közönség? Közel sem mindig pozitívan. Bár sokszor, sokan kiemelték a szürke eminenciás hasznosságát, így is keringtek olyan pletykák, hogy az Aranycsapat szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv csak azért tette be, mert budafoki földije volt; a csapatban csak azért van biztos helye, mert az edző kedvence. Aligha lehetett ez igaz, mert a fedezet és a szakvezető között éppenséggel nem volt felhőtlen a viszony, sőt.

Zakariás – aki a berni, elveszített vb-döntőn 35. alkalommal és utoljára volt válogatott – így definiálta saját, hálátlan szerepkörét:

„Itt sok mindent kell tudni. Szerintem abból lesz jó fedezetjátékos, aki legalább három poszton használható. Kell tudni szerelni, fejelni, passzolni, gyorsan gondolkodni, és, ami a legnehezebb, pillanatok alatt megszabadulni a labdától.”

Kanyarodjunk vissza Nagy Ádámhoz!

Amikor a Breaking The Lines (BTL) szakblog 2017-ben, már a berobbanása után miniportrét írt a magyar játékosról, a következőket emelte ki vele kapcsolatban. Érdemes összevetni ezt Zakariás játékának leírásával:

• legnagyobb erőssége a kiemelkedő futballintelligencia,
• nehezen észrevehető, nincsenek látványos elemei a játékának, viszont a csapatjátékban kulcsfontosságú tényezővé válhat,
• érti a taktikát, képes szinte „kívülről” átlátni a pályán zajló eseményeket,
• nagyon jó az anticipációja,
• szorgalmas, örökmozgó,
• gyorsan, nyomás alatt, kis területen is jó döntéseket hoz, biztonságban van nála a labda,
• gyorsan és hatékonyan passzol, villámgyorsan meg tud szabadulni a labdától, ha a helyzet ezt kívánja meg,
• ugyanakkor játékából hiányzik a vertikalitás,
• hiányzik a játékából a támadópotenciál, nem szerez gólt, nem ad sok gólpasszt, keveset veszélyeztet.

A BTL azt jósolta, hogy Nagy támadóbb, előretoltabb szerepkörben kiteljesedhet, a képességei pedig a legmagasabb szintre jogosítják fel. Hét évvel később annyit megállapíthatunk, hogy ez nem történt meg: Nagy Ádámból sosem lett gólpasszgép, támadásban a mai napig minimális az „outputja”, és végül nem a legmagasabb szinten, hanem a topligák második vonalában találta meg a helyét – megbecsült játékosként.

Játékosradarja talán a Queens Park Rangers középpályáséhoz, Jack Colbackéhez hasonlít a legjobban: mindketten ugyanabban nagyon jók (intelligencia, anticipáció, passzjáték, labdák lefülelése, gyors döntések) és hasonlók a gyengeségeik is (minimális hozzájárulás az offenzív mutatókhoz, többnyire oldalra/hátra játszanak, nincs kiemelkedő rúgótechnikájuk vagy fizikai erejük); talán nem véletlen, hogy mindketten megjárták a topligákat, de végül második vonalbeli együtteseknél kötöttek ki.

Az, hogy ilyen játékosprofillal meddig lehet eljutni, konkurencia kérdése is. Az eleinte „vörös Pirlónak” becézett Colback ugyan kapott meghívót az angol válogatottba (Roy Hodgson hívta be), de nem szerepelt az A-csapatban, Nagy Ádám viszont már közel egy évtizede kirobbanthatatlan alapembere a magyar válogatottnak. A védekező(bb) feladattal megbízott belső középpályások egyike szinte mindig Nagy, a középpályáspartner (a másik hatos vagy nyolcas) viszont sokat cserélődött.

A legtöbbször Schäfer András, Kleinheisler László és Callum Styles szerepelt Nagy Ádám mellett, de a játékospartnerek sorát még bővíthetjük Gera Zoltánnal, Pátkai Mátéval, Sigér Dáviddal, Elek Ákossal, Pintér Ádámmal, Kalmár Zsolttal, Vécsei Bálinttal, Tőzsér Dániellel, Márkvárt Dáviddal és Szoboszlai Dominikkal. Látszik, hogy a mindenkori kapitányok megpróbálták Nagy Ádám játékát kiegészíteni a középpályás partnerével: szerepeltek mellette kiemelkedő rúgótechnikájú mélységi irányítók (Gera, Tőzsér, egy ízben Szoboszlai), nála előrejátékban veszélyesebb, box-to-box középpályások (Schäfer, Kleinheisler, Pátkai, Kalmár), fizikálisan erősebb, jóval magasabb védekező középpályások (Elek, Pintér) és ballábas belső középpályások (Styles, Vécsei). Marco Rossi tavaly egyértelművé tette: ha Nagy Ádám egészséges és formában van, akkor helyet kap a csapatban.

Sajnálom, hogy sokan nem értik a feladatát, pedig, ha jó formában van, akkor nélkülözhetetlen a válogatott számára

– emelte ki Nagy Ádám szerepét a szövetségi kapitány a Montenegró elleni 3–1-es győzelmet követően. Nem fukarkodott a dicsérő szavakkal akkor sem, amikor a középpályás a Speziába szerződött.

„Számomra minden taktikai felállásban nélkülözhetetlen játékos. (…) Az ideális szerepköre egy kicsivel a védelem előtt van, de tud alkalmazkodni, ezért játszhat nyolcast is, belső középpályást is, mert megvannak a képességei hozzá.”

Nagy Ádám kitűnően zárta a 2023-as válogatott évet, a Montenegró elleni Eb-selejtezőn gólt is lőtt – ez volt a második találata nemzeti mezben –, és helye megkérdőjelezhetetlennek tűnt a kezdőcsapatban. Ennek megfelelően az Eb előtti felkészülési mérkőzések mindegyikén kezdett is (kettőt végigjátszott, kettőn lecserélték), a kontinenstornán viszont neki sem ment a játék. Rossi Svájc és Németország ellen is lecserélte, a 67., illetve a 64. percben, mindkét alkalommal a támadóbb szellemű Kleinheisler László érkezett a helyére, de érdemi változást nem tudott előidézni. Nagy a FotMob-Opta játékosindex szerint átlag alatti teljesítményt nyújtott a tornán – tegyük hozzá, ezzel a magyar válogatott nagy része így volt (a 24 résztvevőből a magyar csapat osztályzatátlaga volt a második leggyengébb).

Marco Rossi változtatásokat harangozott be az Európa-bajnokság után, merészebb, agresszívabb játékot ígért. Ez rizikót rejtett magában – beharangozónkban írtuk, hogy a németek elleni meccs alighanem kiváló tesztelési lehetőség a taktika kockázatainak felmérésére –, és a magyar válogatott Düsseldorfban bele is lépett a késbe, biztató kezdés után kiütéses, 5–0-s vereséget szenvedett, és a második félidőben rémisztő módon szétesett a játéka. A zaklatott Rossi nagyon erősen fogalmazott a lefújás után, a Bosznia-Hercegovina elleni mérkőzésre pedig kicserélte jóformán a fél kezdőcsapatát. A Düsseldorfban kezdő – az újonc Nikitscher Tamásra a hajrában lecserélt – Nagy Ádám a bosnyákok elleni találkozót már a padról nézte, és nem is került pályára, Schäfer középpályáspartnere Nikitscher volt.

Jelezhet ez egyszerű rotációt a kezdőcsapatban, jelezheti Nagy Ádám formahanyatlását (akadtak ki nem kényszerített hibái, de hát az egész csapat nagyon rosszul teljesített Németországban), de akár azt is, hogy Rossi más profilú játékost keres a bizalmát élvező Schäfer András mellé. Amióta az Union Berlin középpályása felépült hosszú kálváriájából, biztos kezdő: Koszovó ellen még csak becserélték, az írek elleni meccsen kisebb sérülés miatt lecserélték, ezt követően az izraeliek ellen pihent; de a többi hat meccset, közte a legutóbbi ötöt (három Eb- és két NL-mérkőzés) végigjátszotta.

Úgy tűnik, hogy most Schäfer a biztos pont a belső középpályán, és inkább mellé, nem pedig Nagy mellé keresi a partnert Rossi.

Nagy játékpercei valamelyest visszaestek, egymás után öt olyan tétmérkőzés volt, melyet vagy nem játszott végig, vagy egyáltalán nem lépett pályára – ez azért nem volt jellemző korábban.

A szakvezető Nikitscher meghívását azzal indokolta, hogy „magas, jól fejel, jól helyezkedik, és kevés a ki nem kényszerített hibája.” Bizalmát azzal jelezte, hogy két tétmérkőzésen pályára is küldte a kecskeméti középpályást, másodszor már kezdőként – ez erősen arra utal, hogy Rossi valóban keres egy eltérő profilú játékost. Egyik, általa az utóbbi időben pályára küldött belső középpályás sem magas, és egyik sem erős a levegőben – Nikitscherre mindkettő igaz, ráadásul a kecskeméti középpályás sok párharcot vív meg támadásban.

Érdemes lesz figyelni az októberi meccseken, hogy ez egyszeri kísérlet volt-e. Ha Nikitscher megragad a kezdőcsapatban, úgy is, hogy Styles várhatóan visszatér (most késői klubcseréje miatt nem volt kerettag), akkor az jelzésértékű. Nagy esetében szintén sokatmondók lehetnek az októberi NL-találkozók: ha kispadon ragad, akkor az arra utal, hogy hosszú idő után megrendült a pozíciója alapemberként. Elképzelhető az is, hogy olyan mérkőzéseken, amelyeken a magyar válogatottnak támadóbban kell fellépnie, kispadra kerül, és erősebb ellenfelek ellen továbbra is fontos szerepet kap. Mindettől függetlenül erényei miatt arra továbbra is nagyon jó esélye van, hogy ő legyen a következő válogatott „százados” – bármi is legyen játékáról a közönség véleménye.

Mert ugye – ahogy Zakariás József fogalmazott – hálátlan poszt a (védekező) fedezeté.

Kapcsolódó

Nagy Ádámnak nem előrelépés az NB I, sokszor kikosarazta a Fradit

Hajnal Tamás sportigazgató szerint Saldanháért nem kellett négymillió eurót fizetni.