Koncepció hiányában a nyugati trendeket másolná a magyar foci, de még ez sem megy

A hazai 0-0 után a Ferencváros idegenben 1-1-et követően, tizenegyesekkel verte a bosnyák Borac Banja Luka együttesét, a Puskás Akadémia 3-3 és 1-1 után tizenegyespárbajban maradt alul a Fiorentina ellen, míg a Bognár György vezette Paks az első meccs döntetlenje után otthon viszonylag sima, 3-0-s vereséget szenvedett a cseh Mladá Boleslavtól – pedig a félidőben még gól nélküli döntetlen volt az állás.

Az odavágókat a múlt héten taktikailag már viszonylag részletesen elemeztem; a visszavágók viszonylag kevés újdonságot tartogattak. Bár ezekre természetesen ki fogok térni, érdekesebb most végiggondolni, milyen általános következtetéseket vonhatunk le kupacsapataink szakmai teljesítményét, és a nyilvánosság ehhez való viszonyulását illetően.

Így ki lehet esni

– nyilatkozta a könnyeivel küszködve Nagy Zsolt, a Puskás Akadémia válogatott balhátvédje a Fiorentina elleni visszavágó után.

Az internetes hozzászólások reakciók is sokkal inkább pozitívak voltak a felcsúti csapat teljesítményével kapcsolatban, amely kétszer is döntetlent játszott topligás ellenfelével, és a lehető legszorosabb küzdelemben maradt végül alul. A Ferencváros teljesítménye már jóval kevesebb dicséretre adott okot: még a mérkőzés televíziós szakértői, a pesszimizmussal és magyar foci-ellenességgel nem vádolható Bozsik Péter és Dragóner Attila sem tudtak sok pozitívumot mondani a játékkal kapcsolatban, és egyre inkább úgy tűnik, a szurkolók egy része elégedetlen Pascal Jansen eddigi munkájával.

A Paks viszonylag sima kiesése nem okozott különösebb felbolydulást: a cseh bajnokságot évek óta a magyarnál sokkal magasabban jegyzik, és a kizárólag magyar játékosokból álló paksi volt az egyetlen csapat, amely a pályán egymás után két nemzetközi ellenfelét is búcsúztatni tudta (a Puskás Akadémia az első párharcát játék nélkül nyerte, hisz ukrán ellenfele időközben megszűnt). Az ő szereplésüket a magyar játékosok és a viszonylag támadófelfogású futball miatt a nyilvánosságban gyakran inkább pozitív kontextusban emlegetik. De változott-e valami a magyar csapatok játékában az odavágókhoz képest?

Javuló játék. Vagy mégsem?

A Ferencváros többé-kevésbé reprodukálta ugyanazokat a problémákat, amelyeket az odavágó után a múlt héten részletesen elemeztünk. A boszniai szerb ellenfél ezúttal is emberfogással védekezett a pálya minden pontján, és a Ferencváros statikus pozíciós játékát ezúttal is könnyedén semlegesítették a játékidő legnagyobb részében. Ismét hiányoztak a dinamikus elmozgások, a labda megfelelő sebességű járatása – nehéz lenne a mérkőzést önismétlés nélkül elemezni. A Fradi nominálisan valamivel magasabb xG-t hozott össze, mint az előző mérkőzésen, de ne feledjük:

a visszavágó nem 90, hanem 120 percig tartott, ráadásul a ferencvárosi gólt Varga Barnabás tizenegyesből szerezte.

A tizenegyest leszámítva 12 lövésre öszeszedett 1.16-os xG ugyan jóval meghaladja az odavágó 0,66-os mutatóját, de ebből mindössze 0,56 alakult ki mezőnyjátékból – épp annyi, mint az odavágón. A helyzetek többségét rögzített szituációból (0,56) sikerült összehozni. A Ferencváros úgy jutott be a második számú európai kupasorozatba, hogy az utolsó négy mérkőzését nyeretlenül, akciógól nélkül (2 szerzett gól: egy szöglet, egy tizenegyes) hozta le.

A Puskás Akadémia meglepően támadó szellemben játszotta végig a Fiorentina elleni mérkőzést: a felcsúti csapat nem kevesebb, mint 25 kapuralövéssel próbálkozott, miközben ellenfele mindössze 7 lövést eresztett el. Hornyák Zsolt csapata 56 százalékban birtokolta a labdát, többet, mint akár az odavágón, akár az az örmény Ararat Jereván elleni két mérkőzésen. A Puskás gyakran jól használta ki, hogy a Fiorentina magasra tolt védelmi vonala ezúttal nem helyezett kellő nyomást a labdásra.

Így leginkább a bal oldalon tudtak dinamikus kombinációkkal a védelem mögé kerülni, amikor Nagy Zsolt lépett fel bátran a félterületben, a balszélső Levi húzta szét az ellenfelet, a tízesként játszó Nissila pedig a félterületbe indult be veszélyesen. Ez meglepően sok lehetőséget eredményezett, ám a befejezések hiányoztak, és a Puskás végül csak Nagy Zsolt kései tizenegyesével tudta kiharcolni a hosszabbítást. A ráadásra az olaszok hiába kerültek kettős emberhátrányba, a felcsútiak ezt nem tudták kihasználni, és a tizenegyespárbajban végül alulmaradtak.

A PAFC játéka a visszavágón látszólag elégedettségre ad okot, de emlékezzünk: az odavágón az olaszok a két gyors felcsúti gól ellenére is viszonylag simán megfordították a mérkőzést, a magyar együttesnek pedig a labdakihozatal is gyakran gondot okozott. Az örmény ellenfelet sem labdás dominanciával sikerült legyőzni az előző körben.

A Puskás biztató játékát tehát sokkal inkább az ellenfél visszaeső védekezése, mintsem a hosszú távon jól kimunkált játékelképzelés okozta, és erősen kérdéses, hogy egy jól sikerült mérkőzésből mennyi pozitív következtetés vonható le hosszú távon.

A Paks hazai pályán jóval bátrabban futballozott, mint a csehországi odavágón: többet birtokolta a labdát (50 vs. 33 százalék), több lövéssel próbálkozott (17 vs. 8), és több passzt hajtott végre az ellenfél térfelén (172 vs. 46!) Bognár György csapata mégis gólképtelen maradt. Bár a csehek kevésbé támadták le a paksi labdakihozatalokat, mint az első mérkőzésen, ezzel nem sikerült élni: a többnyire hosszú, direkt labdákra és statikusabb játékosprofilokra épülő játékstílussal inkább beadásokból, távoli lövésekből és a tankszerű támadók egyéni akcióiból sikerült veszélyeztetni.

A második félidőben a távoli lövésből és rögzített helyzetből szerzett két gyors gól megváltoztatta a játék képét, és az egyre inkább feltolt paksi védelem mögé befutva az ellenfél megszerezte a harmadik gólt is. Bognár György nem sokat tudott újítani: még több beadást láthattunk a paksiaktól, amit a labdával szemben álló cseh védők könnyedén semlegesítettek.

Az első félidő tükrében a mérkőzést akár balszerencsésnek is tekinthetnénk, ám úgy tűnik, a kizárólag magyar játékosokra épített direkt, de egyszerű játék már kevés a főtáblához.

A középszer hatalma

A visszavágókat elnézve tehát többféleképpen is értelmezhetjük az eseményeket. Az előző bekezdésben adott rövid értékelésem a gyakran megfigyelhető kincstári optimizmushoz képest kritikusnak tűnik, ám ezzel nem az a célom, hogy sokadszorra ráhúzzam a vizes lepedőt a magyar klubokra. Az érzelmi alapú reakciók helyett érdemesebb a magyar csapatok szakmai teljesítményét nemzetközi kontextusba helyezni, ami választ adhat a siker vagy kudarc megítélésére is.

Kezdem a rossz hírrel: a csütörtökön pályára lépett három magyar csapat (jó vagy rossz) szereplése közül kettő még csak nem is igazán a magyar futballt minősíti. A Ferencváros pályára lépő 17 játékosából 14 külföldi volt, miközben az edző holland. A Puskás Akadémiánál ez a szám 15/11, miközben az edző, a magyar származású Hornyák Zsolt az edzői tapasztalatát Felcsút előtt Örményországban, Máltán, valamint egy évig a cseh bajnokságban szerezte. Mondani sem kell, hogy a pályára lépett idegenlégiósok szintén nem topligás tapasztalattal érkeztek Magyarországra.

A magyar csapatok teljesítménye tehát egyénileg és csapatszinten is legalább annyira tükrözi a nemzetközi futballpiramis átlagának középszerűségét, mint a magyar futball nyilvánvaló hiányosságait.

Az elért eredményt is nevezhetjük átlagosnak: az 55 UEFA-tagországból idén 21-nek van a főtáblákon egynél több csapata, 42-nek pedig legalább egy.

A magyar csapatok idei szereplését ennek fényében nehéz lenne sikernek nevezni, de szakmai szinten túl sok megrökönyödésre sincs ok. A nemzetközi futballban nemcsak az anyagi, hanem a tudástőke is iszonyatosan koncentrálódik, egyre inkább a topligák irányába. Ennek eredményeit már a válogatott futballban már látjuk: világklasszis játékosokkal is lehet borzalmas minőségű csapatjátékot játszani, ahol az egyének sem tudják megközelíteni a klubcsapatban nyújtott teljesítményüket. A jelenség tehát még sokkal magasabb szinten is látszik, mint az európai klubfutball nyári selejtezőiben.

Ehhez jön hozzá a magyar klubok hosszútávú filozófiájának, stílusának, arculatának hiánya.

A Puskás Akadémia futballvíziójából például több mint egy évtizede semmi nem látszik a pályán, így a legkülönfélébb országból érkező légiósok kiválasztása sem illeszkedik egy hosszú távú koncepcióba. A Ferencváros a nemzetközi kupák állandó résztvevőjeként évek óta próbál deklaráltan domináns futballt játszani, miközben jobb minőségű légiósokat, és komolyabb tapasztalattal rendelkező edzőt keresnek. De a kontinuitás itt sem látható: Pascal Jansen a megöröklött kerettel még olyan szinten sem tudja a holland stílusú, pozíciós futballt játszani, amilyen szinten az eddigi csapatai megvalósították. Még a holland bajnokság színvonala sem éri el taktikailag az angol, vagy a német ligáét, ám az ottani fiatal, hazai játékosok legalább ugyanannak a futballkultúrának, egy egységes képzési háttérnek a végtermékei, így Pascal Jansennek az Alkmaar edzőjeként lényegesen könnyebb dolga volt, mint Magyarországon.

A magyar csapatok számára így legtöbbször nem marad más, mint a nyugati trendek, a „pozíciós játék” alacsony színvonalú másolása, vagy a labda elleni játékra épülő, a végletekig leegyszerűsített célfutball. Kivételek és kalandorok persze mindig akadnak: a nyugati trendek másolásával aligha vádolható Bognár György ugyan hű maradt a saját, old school játékelképzeléséhez, de nemzetközi szinten egyelőre nem úgy tűnik, hogy a Paks lesz a következő évek meghatározó magyar csapata a nemzetközi porondon.

Az is sokatmondó, hogy az elmúlt hat év főtáblás magyar csapatait (Ferencváros 5x, Videoton 1x) külföldi edző irányította, az elmúlt két évtizedben László Csaba és a Fradi (2004, UEFA Kupa), valamint a Herczeg András vezette Debrecen volt 2009-ben és 2010-ben voltak kivételek. Eközben a Ferencváros szintjét jelentő Európa Liga alapszakaszának mezőnyében (hogy szándékosan ne a Bajnokok Ligáját említsük), találunk többek között svéd, norvég, dán, bolgár, ukrán, cseh, sőt lett edzőt is.

Ezt elnézve úgy tűnik, a magyar futballnak még a másolás sem megy, ennek fő oka pedig a már említett koncepciótlanság.

Örömködésre tehát semmi ok, de meglepődni sem kell különösebben. A magyar klubfutball jelenleg ott tart, ahol színvonala okán lennie kell.

Kapcsolódó

Egész Európában nincsen párja annak, amit a Fradi művel

Sehol ennyi légiós és sehol ennyi pénz nem szükséges ahhoz az eredményhez, amit a Ferencváros elér. Itthon mégis sikerként ünnepli a közeg – vajon miért?