Nagyobb BL, több meccs, svájci rendszer – de mi szükség volt erre?

Ha a Bajnokok Ligája-sorsolást a hagyományos módon, végig manuális húzással bonyolítanák le, akkor legalább ezer golyóra és harminchat tálra lenne szükség. No meg legalább három–négy órára, és ebből egy következtetést máris levonhatunk: az új BL lebonyolítása jóval komplikáltabb lesz, mint az eddigié.

Ebből adódik is az első kérdés: mi szükség volt az UEFA legsikeresebb termékének átalakítására?

A futballkérdések mögött megbúvó okok esetében érdemes egyből anyagi érdekeket gyanítani. A futballvilág egésze a „még több” elv irányába mozdult el: nő a versenysorozatok létszáma és meccsszáma, újak jelennek meg, így aztán a versenysorozatot üzemeltető nemzetközi szervezet (amely ebben az esetben az UEFA), illetve a résztvevő csapatok egyaránt több pénzhez jutnak. A 2004/05-ös idényben – ekkor rendezték meg először a Bajnokok Ligáját és az UEFA Kupát is csoportmérkőzéses rendszerben – összesen 72 csapat szerepelt a főtáblán két sorozatban; most a BL-ben, az EL-ben és a KL-ben összesen 108 (mindegyik főtáblán 36-36). Az új, svájci lebonyolítású Bajnokok Ligájában 125-ről 189-re nő a mérkőzések száma.

• Több jogdíj,
• több értékesíthető reklámidő,
• nagyobb jegybevétel,
• nagyobb fogyasztás a stadionokban

– mind az UEFA, mind a résztvevő klubok kasszája jobban ki lesz tömve.

Ugyanakkor az sem lenne igaz, ha kizárólag a több megszerezhető bevétellel indokolnánk a Bajnokok Ligája átalakítását, mert a csoportkörös szisztéma valószínűleg tényleg reformra szorult.

A csoportkörös rendszert 1991/92-ben vezették be, a versenysorozat neve 1992/93-ban változott BEK-ről BL-re. Az új formátum óriási sikert aratott, és nem utolsósorban kedvező volt az elit csapatainak – többé nem fordulhatott elő olyan nonszensz, mint 1987/88-ban, mikor a Maradona vezette Napoli már az első körben összekerült a Real Madriddal (ugyanakkor volt Lilleström–Linfield, Neuchatel Xamax–Kuusysi Lahti, illetve Shamrock Rovers–Omonia Nicosia mérkőzés is…), valamint mindenkinek több bevételt hozott.

Egyenes út vezetett a főtábla létszámának emelése (1994-től 16, 1997-től 24), a bajnoki ezüstérmesek bevonása (1997/98), majd a csoportkör 32-esre kiterjesztése és a topligák első négy helyezettjének becsatornázása (1999/2000) felé. Az UEFA egy rövid ideig bevezette a második csoportkört, de az népszerűtlennek bizonyult, és 2003/04-től 2023/24-ig kisebb módosításokkal és finomításokkal már azonos rendszerben (32 csapatos főtábla, a nyolcaddöntőtől kieséses lebonyolítás) zajlott a versenysorozat. A finomítások elsősorban a kvalifikációt érintették, és lassan kúszott felfelé a topligás – ezen ezúttal is az öt legnagyobb bajnokságot (angol, spanyol, olasz, német és francia élvonal) értjük – résztvevők száma. Az utóbbi években Európa keleti klubjai teljesen perifériára szorultak a nyugatiak mellett, természetesen ehhez az orosz–ukrán háború is hozzájárult.

A 2003/04-es idényben „csak” a harminckettes mezőny fele volt topligás, 2023/24-ben már a hatvan százaléka. A kétezres években csupán három alkalommal fordult elő, hogy egy nem topligás csapat (a 2004-es győztes portugál Porto, illetve a holland PSV és Ajax) elődöntőbe jutott. A Bajnokok Ligája egyre inkább a közvetlen elitről szólt, és ez többféle következménnyel járt.

• Egyre nagyobb szakadás lett a BL-elit és a többiek között. Volt idény, amelyben a BL-csoportmérkőzések majdnem 30 százaléka végződött az egyik fél három- vagy többgólos győzelmével, és általában a meccsek negyede-ötöde végződött tükörsima vagy kiütéses eredménnyel. Ez abban is megmutatkozott, hogy a csoportelsők szinte díszlépésben, a begyűjthető pontok közel 80 százalékát megszerezve jutottak tovább az utóbbi években. Ez – ne finomkodjunk – unalmassá tette a csoportmérkőzések nagy részét; általában volt egy vagy két halálcsoport, és egy csomó olyan, amelyben hamar eldőlt minden.
• Csökkenni látszott a BL főtáblájának az izgalma, és mindenki elkönyvelte, a Bajnokok Ligája igazi része a kieséses szakaszban kezdődik.
• A Szuperliga okozta fenyegetés lépéskényszerbe hozta az UEFA-t. Világossá vált az európai futballszövetségnek, hogy a topklubok egy része kifelé kacsintgat a rendszerből, és (szinte) mindent megtenne a még több pénzért és kedvezőbb bevételelosztásért. Az más kérdés, hogy az amatőr módon előkészített „puccskísérlet” összeomlott, és a szurkolók is inkább Szuperliga-ellenesek voltak.
• A nem topligás országok – melyek egy szavazásos rendszerben a döntő többséget alkotják – viszont szintén több lehetőséget és több pénzt akartak.
• A kiterjesztett, teljesen átszervezett klubvilágbajnoksággal bizonyos értelemben riválist kap a FIFA-tól az UEFA és a BL.

Az UEFA mindenkinek próbált valamit adni. Megemelte 36-ra a BL-főtábla létszámát és 4-ről 5-re a bajnoki ágról bejutók számát, ugyanakkor minden eddiginél több topligás csapatnak adott helyet, közülük 21 (5 olasz, 5 német, 4 angol, 4 spanyol és 3 francia) helye eleve fix a ligaszakaszban. A főtáblára jutó csapatokat 2,437 milliárd eurós pénzdíjalap várja. Ebből 670 milliót rajtpénzként kapnak meg a résztvevők (egyenlően elosztva), 914 milliót teljesítményalapon, 853 pedig a vadonatúj értékalapból érkezik. Ez utóbbi a klubok koefficiensétől és a piaci értéktől (az adott ország által kifizetett jogdíjaktól is!) függ; és természetesen a szuperklubok kapják a legnagyobb szeletet egy meglehetősen bonyolult számítás után. A több mérkőzés minden résztvevőnek több bevételi lehetőséget biztosít; hosszabb lesz az alapszakasz, és bekerül egy új, közbenső lebonyolítási fázis is.

Adódik a második kérdés: mi ez a svájci rendszer, és mi szükség volt rá?

Mindenhol svájci rendszerű lebonyolításnak nevezik a Bajnokok Ligája új főtáblás rendszerét, de ez így egy kicsit pontatlan, hiszen nem a sakktornákon a 19. század vége óta alkalmazott szisztémát vette át egy az egyben az UEFA. A klasszikus svájci rendszerhez hasonlóan itt sincsenek csoportok; minden résztvevő előre meghatározott számú – a BL esetében 8 – mérkőzést vív, és a végső sorrendet egy összesített (36 csapatos) tabella határozza meg. Eltérés a svájci rendszertől, hogy a BL-ben nem menet közben húzzák a következő ellenfeleket, hanem az elején, és bizonyos korlátozásokat is alkalmaznak. Minden klub két ellenfelet kap a négy kiemelési kalap mindegyikéből.

Az UEFA által alkalmazott rendszer a MatchVision nevű cég szisztémájához (POT vagy Pots) hasonlít a legjobban, melyet eleddig leginkább az amerikai kontinensen alkalmaztak, és Chilében védtek le. Matematikus feltalálója, Leandro Shara 2016-ban prezentálta rendszerét az UEFA-nak, mely akkor nem harapott rá arra; most viszont előállt a saját verziójával, amely erősen hasonlít a MatchVision által kidolgozottra. Aki az őseredeti rendszert szeretné látni, annak a Perui Kupa országos főtábláját vagy a CONCACAF Nemzetek Ligáját ajánljuk.

A svájci rendszer – maradjunk ennél a megnevezésnél – hátulütője, hogy fix „tájékozódási pontoktól” fosztja meg a nézőt. A csoportmeccsek mibenlétét mindenki érti; mindenki ismeri, hogy az a szisztéma miként működik, az új lebonyolítás viszont bizonyos szempontból ugrás a sötétbe. Nincsenek fix csoportok, csak egy előre sorsolt ellenféllista; nem lehet a riválisok eredményeit figyelni – legalábbis az első pár fordulóban –, hiszen a másik 35 résztvevő mindegyike vetélytársnak számít. Az erőviszonyok valószínűleg csak három-öt forduló elteltével kezdenek körvonalazódni.

Az UEFA is ezzel kalkulálhatott: a csoportmeccsek (relatív) unalmával szemben a svájci rendszerben valószínűleg tovább kiélezett lesz a küzdelem, hiszen nem csak három csoportellenfél számít riválisnak. Azzal, hogy az összesített tabella első nyolc helyezettje közvetlenül a nyolcaddöntőbe jut – a teljesítményük, tehát a kiemelési számuk pedig a későbbi águkat is meghatározza –, a 9.–24. helyezettek pedig a nyolcaddöntőért folytatott, oda-visszavágós rendszerű párharcba kerülnek, több csapat számára lesz tétje a küzdelmeknek. Eddig a mezőny fele lépett tovább a BL-ben, most viszont a résztvevők kétharmada folytathatja a kieséses szakaszban; egyben megszűnik a főtábláról más kupasorozatokba „átesés” intézménye. Ha bejönnek az UEFA számításai, akkor több izgalom és sokkal több számolgatás vár ránk.

Tegyük fel a harmadik kérdést is: mi lehet a következménye a BL formátumváltásának?

Ez az, amit biztosan még senki sem tud. Ha a formátum elnyeri a résztvevők és a közönség tetszését, akkor lehet, hogy a BL új utat teremt – ahogy a csoportkörös lebonyolítás is alapvetően a Bajnokok Ligája nyomán terjedt el világszerte, holott a Libertadores Kupában már jóval régebben, a hatvanas évek óta alkalmaztak egy hasonlót. Követő már van: az AFC Ázsiai Bajnokok Ligája – 2024/25-től AFC Elit Bajnokok Ligája – szintén a svájcihoz hasonló szisztémát vezet be, csak regionális megkötésekkel: a 24 klubot egy keleti és egy nyugati régióra osztják, és mindegyiknek 8 ellenfelet sorsolnak, majd a régiós összesített tabella alapján dől el a továbbjutás a kieséses szakaszba.

Szinte minden küzdelemsorozat mérete nő, ezzel a meccsterhelés is, a végtelenségig pedig ez nem folytatódhat, mert már most is a kezelhetetlen méret határán táncol pár torna (48 csapatos vb, hogy mást ne mondjunk). Ugyanakkor mind a rendező nemzetközi szövetségeknek, mind a résztvevőknek érdekük a nagyobb küzdelemsorozat, hiszen az több bevételi lehetőséget eredményez. A svájci rendszert és variánsait pedig pont arra találták ki, hogy sok résztvevővel, belátható fordulószám mellett le lehessen bonyolítani egy tornát. Azaz megfelelően kiválthatják a csoportkör intézményét.

A kieséses szakaszt egészen biztosan meg akarja tartani minden nemzetközi kupasorozat: ez az, ami kupává tesz egy kupát, itt a legnagyobb a tét és a feszültség, itt vannak mindig a legemlékezetesebb meccsek. A sokáig érinthetetlennek tartott csoportkör viszont tényleg rászorult már valamiféle reformra, és az új szisztéma erre megoldást jelenthet. A svájci rendszer valószínűleg a topcsapatoknak kedvez, nem lenne nagy meglepetés, ha a 24 továbbjutóból 18–20 topligás lenne, ez (kimondatlanul) szintén jó lehet az UEFA-nak, hiszen kisebb az esély egy igazi sztárklub korai búcsújára.

Márpedig egy, döntően a sztárcsapatok részvételével lebonyolított kieséses szakasznál kevés nagyobb vonzerő létezik a világfutballban.