Leégés a vb előtt – vajon elég két év az USA és Mexikó számára, hogy összekapja magát?

Semmi sem jelzi jobban a leégés mértékét annál, mint hogy a 2024-es Copa América után a 2026-os világbajnokság két társházigazdája, az Egyesült Államok és Mexikó is az edzőcsere mellett döntött. Pedig a Copa nem a CONCACAF-csapatok valódi felségterülete, csak meghívottként vesznek részt – ettől függetlenül rém kínos volt, hogy mindkét válogatott már a csoportkörben búcsúzott. Az Egyesült Államok éppenséggel először esett ki már az első körben hazai rendezésű nagy, felnőtt válogatott tornán (20 eddigi rendezésből). Ennek pedig megvannak a következményei…

Kettejük közül talán a mexikóiak számolhatnak el könnyebben a rossz szerepléssel: végső soron szereztek 4 pontot, hozták a papírformát, „csak” rossz helyzetkihasználással párosuló futballjuk (3 mérkőzés, 1–1-es gólkülönbség) a szintén 4 pontos Ecuador mögé rangsorolta őket.

Az amerikaiaknak semmi mentségük: a helyben aranygenerációnak tekintett, rendező válogatott ugyan legyőzte Bolíviát, de aztán tíz emberre fogyatkozva (Timothy Weah kapott piros lapot, ütésért) kikapott Panamától, majd (botrányos bíráskodás mellett) Uruguaytól is, így búcsúzott.

Ha a torna előtt valaki azt állítja, hogy az amerikaiak nem tudnak továbbjutni Panama és a dél-amerikai csapatok közül lefelé kilógó Bolívia mellől a csoportból, azt alighanem kiröhögik.

A csoportkör után már nem volt ok a vidámságra, és mindkét szövetség meg is köszönte szakvezetőjének az eddigieket. A mexikóiak ajtót mutattak Jaime Lozanónak – illetve lefokozták, és felajánlották neki, hogy dolgozhat az utódja stábjában, de az edző ebből nem kért –, az amerikaiak pedig Gregg Berhalternek, akinek a katari világbajnokság után már egyszer lejárt a szerződése, de pár hónap után visszahívták.

Azt gondolnánk, hogy egy vb-házigazda szövetségi kapitányának viszonylag stabil a pozíciója a nagy torna előtt: minden a felkészülést szolgálja, nincs kvalifikációs sorozat, még a kontinenstornák is jóformán felkészülési állomásoknak tekinthetők. Relatív béke és nyugalom honol. Ez így is volt nagyjából az ezredfordulóig – a házigazdák többnyire olyan szakvezetővel mentek a világbajnokságra, aki legalább 4 éve posztján volt –, de azóta csak Philippe Troussier (Japán, 2002) és Félix Sánchez (Katar, 2022) töltött az átlagnál hosszabb időt a vb előtt a kispadon.

Most az a különös helyzet állt elő, hogy mindhárom 2026-os társházigazda edzőt váltott két évvel a torna előtt: a kanadaiak nyitottak, és májusban kinevezték a topligás tapasztalattal (RB Leipzig, Leeds United) érkező Jesse Marscht, aki kiválóan debütált a Copa Américán és a négy közé vezette a csapatot. A mexikóiak Lozano távozása után régi ismerőshöz nyúltak: ismét (2001–2002 és 2009–2010 után harmadszor) kispadra ültették neves trénerüket, Javier Aguirre-t, és csatlakozott hozzá a stábban a játékoslegenda, a Barcelona B kispadjáról érkező Rafa Márquez, akivel elméletileg 2030-ig terveznek. Talán kihúzzák velük a világbajnokságig, bár a sportigazgató Duilio Davino már Lozanónak is türelmet ígért, mondván:

Nehéz úgy dolgozni – akár rövid-, akár közép-, akár hosszútávon –, hogy minden egyes vereség után kapitányváltást követelnek.

Természetesen az edzői Murphy-törvényeknek megfelelően ezt nem sokkal később edzőváltás követte, és a pocsék Copa América-szereplés után Lozanónak mennie kellett.

Az amerikaiak a mexikóiakkal ellentétben nem kapkodtak a kinevezéssel, de nem lesz könnyű dolguk: az előző edzőkeresés komédiába fulladt (a szövetség nagyívű kijelentésekkel elkezdett kapitányt keresni, hogy aztán végül ismét kinevezze Berhaltert), az Európa-bajnokság után megüresedett pár vonzó kispad, és a topligákban mindig vannak korai edzőváltások, lehet, hogy a szabad edzők inkább ezekre várnak. Azt is el kell dönteni, hogy inkább hazai (illetve MLS-kötődésű) trénert vagy külföldi, topligás hátterű szakembert keresnek.

Ettől függetlenül egy ambiciózus edzőnek jó perspektívát kínálhat az amerikai kispad:

két év múlva világbajnokság, egy jó szereplés jelentősen megemelné a tréner ázsióját, a keret pedig jó korösszetételű és tele van fiatal, magas szinten már jelentős tapasztalatot szerzett húzójátékosokkal.

Most már „csak” olyan trénert kell találni, aki pluszt tud hozzátenni a csapatteljesítményhez, vagy legalábbis nem gátolja annak kibontakozását.

„Az amerikai válogatottnak elég széles a választéka jó játékosokból, akik most lépnek be a legjobb éveikbe. Ez nagyszerű, még akkor is, ha páran közülük nem fejlődnek olyan ütemben, mint mások. De ez a generáció egyelőre inkább egy erős keretet tud kiállítani, sztárokat kevésbé” – írja hosszú, a Copa América után készült elemzésében az ESPN munkatársa, Bill Connelly. Connelly – más szakírókhoz és szakkommentátorhoz hasonlóan – rámutat arra, hogy kicsit félő, az évek óta együtt játszó keret elkényelmesedik, ha nem lesz még nagyobb a konkurenciaharc.

A kanadaiaknak van egy tehetséges edzőjük és egy ígéretes játékoskeretük, felfelé tartanak; a mexikóiak viszont sok szempontból bajban vannak. Nézzük csak meg a Copa Américán szerepelt keretek összetételét!

Egy válogatott keret minőségét nyilván nem kizárólag a topligás légiósok mennyiségével lehet mérni, de a mai futballban – emlékezzünk rá, a katari vb-n a játékosok fele az öt legnagyobb ligából érkezett – ez fontos mutató. A Transfermarkt becsléseivel is érdemes óvatosan bánni, ám sokatmondó, hogy Santiago Gimenezen (Feyenoord), valamint Edson Álvarezen (West Ham) és Hirving Lozanón (PSV) kívül a mexikóiaknak nincs jó korban levő, topkategóriás futballistájuk. Az amerikaiak egy szűk, tizenhatos keretet ki tudnak állítani tízmillió eurónál többre taksált játékosokból, a mexikóiaknak viszont annyira beszűkült az elit merítési lehetősége, hogy az sokkal inkább Kanadához hasonlít, mint az Egyesült Államokhoz. A mexikói szövetség (FMF) reménykedett abban, hogy egy jó Copa-szereplés ajtókat nyithat több játékosnak az európai csúcsfutball felé – valószínűleg hiába.

Az FMF maga is elismerte, hogy valami gond van a mexikói futballal. A belterjes – a játékosokat magas fizetéssel otthon tartó, a futballisták értékét mesterségesen felverő – Liga MX már több szakvezető és futballfunkcionárius kritikáját kiváltotta. A Capology adatai szerint az élvonalbeli mexikói klubok által biztosított éves átlagfizetés felülmúlja a holland Eredivisie-ben vagy a belga első osztályban kapható összeget. A legjobb helyi játékosokat így nem feltétlenül motiválja egy európai szerződés, főleg, ha a klubvezetők is kaszálni akarnak rajtuk.

A mexikói játékosok nem igazolnak külföldre, mert a csapataik nem engedik őket, az általuk kért átigazolási díjak irreálisan magasak. Hogyan lehet, hogy egy, a Liga MX-ben tízmillió dollárra taksált játékosnak nincsen európai kérője?

– tette fel a költői kérdést a volt szövetségi kapitány Tata Martino.

A mexikói szövetség középtávú tervében azt vizionálja, hogy a válogatott a világ legjobb nyolc csapata közé kerül, és az előrelépés érdekében reformokra készül. Juan Carlos Rodríguez elnök a felvázolt terv alapján külföldi szakértők sorát tervezi bevonni a reformfolyamatokba; a szakemberek döntéshozói jogkört nem kapnak, csak konzultálnak velük. Változtattak a Liga MX és a szövetség közös munkájának koordinálásán, erősebb ellenfeleket kötnek le a felkészülési mérkőzésekre, és – talán ez a legfontosabb – európai partnereket keresnek ahhoz, hogy kétéves „tanulmányútra” küldhessenek játékosokat az öreg kontinensre. A cél: valamelyest változtatni a mexikói labdarúgás belterjességén, mely egyedivé teszi azt, ugyanakkor nemzetközi szinten hátráltathatja a jó szereplést.

„Bátorítani kellene a játékosainkat, hogy külföldre menjenek. Nem könnyű ez, mert fejlődött a bajnokságunk, és az a megszokott, hogy otthon maradnak. De ezzel csak stagnálni lehet. Mi, a mexikói játékosok, egyszerűen félünk attól, hogy kimerészkedjünk és új ajtókon kopogtassunk. Az amerikaiaknak több játékosuk van, és megfizethetőbb árat szabnak nekik” – vélekedett az athéni AEK légiósa, Orbelín Pineda, aki 2022 óta légióskodik Európában.

A világbajnokság előtt már közel sincs elég idő megoldani a mexikói labdarúgás problémáit, melyek hozzájárultak a válogatott hanyatlásához. Ennek a munkának már egy évtizede el kellett volna kezdődnie

– írja Copa América-összefoglalójában a The Athletic.

Miközben a mexikóiaknak mély, rendszerszintű problémákra és egyértelműen érezhető válságra kellene választ adniuk, az amerikaiak pedig olyan szövetségi kapitányt keresnek, akivel szintet léphetnek, a kanadaiak elégedetten értékelhetik a Copa América-szereplést.

A szövetség jókor mozdult és lehalászta Jesse Marscht (aki az amerikai kispadra is logikus jelölt lett volna most), az 50 éves szakvezető pedig remek benyomást keltett csapatával a dél-amerikai kontinenstornán. A kanadaiak ugyan 2 (!) szerzett góllal jutottak el az elődöntőig, ám csak a világbajnok argentinok alakítottak ki náluk magasabb minőségű helyzeteket. A csapat önbizalmat meríthet a remek eredményből; Marsch, valamint a kanadaiak scoutingrészlege pedig valószínűleg megpróbál még több elérhető, beválogatható játékost meggyőzni a kanadai válogatottságról – hiszen a keretmélység nem az igazi.

A három 2026-os házigazdából mindenesetre Kanadának van most a legkevesebb félnivalója, és a nyomás is Marsch csapatán a legkisebb: a csoportkörből továbbjutás hazai pályán, a 48-asra emelt mezőnyben reális elvárás lehet, minden más óriási bravúr. Az amerikaiaknak és a mexikóiaknak viszont jóval magasabban van a léc, minimum ott (negyeddöntő), ahol CONCACAF-csapat az utóbbi 50 évben csak háromszor járt.

Nem lesz könnyű átugrani, új kapitányokkal sem.

Kapcsolódó

A rendszeres balhékon kívül is voltak érdekességek az Eb árnyékában megrendezett Copa Américán

Magyar idő szerint hétfőn hajnalban, Argentína győzelmével ért véget a 48. Copa América, összeszedtük a torna legizgalmasabb történéseit, valamint a legjobb csapatszintű és egyéni teljesítményeket.