Lehetne ez futballünnep. Lehetne álomelődöntő. Minden adott hozzá: spanyol–francia és holland–angol párharc, négy meghatározó futballkultúra válogatottja, zsúfolásig tömve sztárokkal. Az Európa-bajnokság előtti erősorrendünk 1. (Franciaország), 2. (Anglia), 4. (Spanyolország) és 7. (Hollandia) helyezettje jutott el a legjobb négy közé, szóval még amiatt sem lehet panaszkodni, hogy egy meglepetéssorozat után „eltűntek” a nagyok.
Erre mondhatná Didier Deschamps vagy Gareth Southgate (illetve összes játékosuk), hogy a publikum tehet nekik egy szívességet (a francia kapitány meg is tette ezt). A labdarúgás a szórakoztatóipar része, de ettől függetlenül a résztvevők elsődleges szándéka mindig a győzelem. Hogy a játék esetleg emészthetetlen? Az a közönség baja, de a lényeg, hogy a csapat odaért a végelszámolásra.
„Ez futball. Ha szórakozást kerestek, akkor menjetek a cirkuszba, és nézzétek a bohócokat” – hangzik a Stoke City egykori menedzserének, Alan Durbannek klasszikus egysorosa. Durban akkor kapta fel a vizet, amikor az újságírók szóvá tették kiesés elől menekülő csapatának defenzív játékát a Highburyben.
Ezt is mondhatná akár Deschamps, akár Southgate, csak van egy nagy differencia: a rendelkezésükre álló keret minősége. Mert hogy mind a francia, mind az angol játékosállomány a világ legjobbjai között van, és ezzel sikerült (eddig) halálra untatni a nézőket. Prémium hozzávalókból sikerült igencsak ízetlent főzni. Még a franciákat lehet kevésbé pellengérre állítani: ők legalább dolgoznak ki helyzeteket, ám még véletlenül sem lövik be azokat, így állnak öt mérkőzés után három találattal, amelyből egy tizenegyes, kettő pedig öngól. Az angoloknak különösebb mentségük sincs a mutatott játékra – tegyük hozzá, a svájciak elleni produkció Southgate csapatának a legjobbja volt ezen a tornán…
Ugyanakkor – mielőtt teljesen elássuk a francia és az angol válogatottat – álljunk meg egy pillanatra, és jegyezzük meg: mindkettejük esetében logikus a mindenfajta kockázatvállalást nélkülöző játék. E két csapat kerete valószínűleg a legerősebb a tornán, a szakvezetők variációs lehetősége irigylésre méltó (még ha nem is feltétlenül élnek ezzel). Amíg a minimumra sikerül szorítani a várható kockázatot, addig valószínű, hogy a mérkőzések kimenetele a javukra billen, mert minőségbeli előnyben vannak a legtöbb riválissal szemben. Amíg rend van a pályán, addig valószínűleg ők nyernek.
A labdarúgás kevés gólos csapatjáték, ezért a szerencse döntően befolyásolhatja: jobb egy dögunalmas 1–0 (melyen az ellenfél helyzetbe is alig kerül), mint egy káprázatos meccsen elért 2–3, mert az ellenfélnek olyan napja van, amikor minden bemegy. Az egymeccses, kieséses rendszerű lebonyolítás tovább növeli a rizikót és a kiszámíthatatlanságot, ezzel nem tudnak az edzők mit kezdeni; azzal viszont igen, hogy mit (és hogyan) játszik a csapatuk. És gyakran a kockázatkerülésre szavaznak. Ez kétségtelenül nem szórakoztató, viszont eredményes lehet.
„A meccset meg kell nyerni. Ennyi” – szól az argentin sikeredző és hírhedt futballcinikus Carlos Bilardo bonmotja.
Különösen a franciák játékára igaz ez, hiszen ők igen nehéz ágon jutottak el az elődöntőbe úgy, hogy a kiesés szele csak enyhén csapta meg őket, szemben a végveszélyből megmenekült angolokkal. A rolót lehúzó Mike Maignan előtt Dayot Upamecano és William Saliba belsővédő-párosa kitűnően működik, a középpálya (N’Golo Kanté, Aurélien Tchouaméni, Adrien Rabiot) jóformán a mikroorganizmusokat is megszűri, és félelmetes szilárdsággal látja el a gépezetet. Jó formában levő csatár mondjuk nincs (Kylian Mbappét meg érezhetően zavarja az orrtörése és a maszkja), a beadásoknál, visszagurításoknál gyakran nem találni elég befejező embert, de ennek ellenére sikerült eljutni az elődöntőig. Hogy a szövetségi kapitányt idézzük: „példamutatóan szilárd” játékkal, ami létfontosságú egy nagy tornán. Elöl meg a nagy egyéniségek megoldják – eddig legalábbis többnyire megoldották Deschamps kapitánysága alatt. Ez az első eset nagy tornán, hogy vaktölténnyel érkezett a francia csapat.
Ha nincs az említett rendkívüli szilárdság, bajban lehetne a francia válogatott, mert három szerzett góllal nem szokás idáig eljutni. Amit Deschamps-ék véghez vittek, az egyértelműen kuriózum. Ha a csoportmérkőzés plusz klasszikus kieséses rendszerű, legalább 16 csapat részvételével lebonyolított nagy tornákat (világbajnokság vagy kontinensviadal) nézzük, összesen két csapat jutott be az elődöntőbe úgy, hogy gólátlaga a 0,75-öt sem érte el. Egy öt kontinentális zónára, 66 évre, 47 tornára és 188 csapatra kiterjedő mintáról beszélünk.
- Franciaország most (3 gól 5 mérkőzésen; 0,6 gól/meccs)
- és Kanada (a szintén most zajló Copa Américán, 2 gól 4 mérkőzésen, 0,5 gól/meccs)
A 188 elődöntős között vannak még erőteljes célfutballal előrukkoló csapatok – az 1962-es vb-ezüstérmes csehszlovák, az 1970-es vb-4. Uruguay, az 1986-os vb-ezüstérmes nyugatnémet, vagy az 1990-es vb-ezüstérmes argentin válogatottat minden további nélkül ebbe a kategóriába sorolhatjuk –, de azért a góliszony ezen szintjére egyikük sem süllyedt. A maguk 1 gól/meccses mutatóját az angolok sem tehetik ki az ablakba, de
Szemben az angolokkal, a franciáknak viszont legalább volt működőképes (csak elöl hatástalan) játékuk az Eb-n. Southgate arról beszélt a Svájc ellen tizenegyesekkel megnyert negyeddöntő után, hogy ez volt az angolok legjobb teljesítménye a tornán, és ez vitathatatlan. Ettől még az angolok a hatodik legrosszabb lövésmutatóval állnak az Eb-n (8,69 kísérlet/meccs, kevesebb, mint a magyar válogatotté volt), a büntetőterületen belüli labdaérintéseik száma is a középmezőnybe helyezi őket, helyzetkialakító (kulcs-) passzokban a negyedik leggyengébbek, ha lenne a játékuknak egy esztétikai mutatója, az sem lenne épp magas. Védekezéssel kapcsolatos számaik – ugyanúgy, mint a franciáknak – viszont erősek. Talpon vannak, és már csak két mérkőzést kell megnyerniük ahhoz, hogy „hazatérjen a futball”. Bár, ha ilyen játékkal tér haza, akkor azzal az erővel ott is maradhat – mondhatnák sokan a nézők közül.
Zárjunk egy újabb Bilardo-gondolattal!
Első szeretek lenni. Erre kell gondolni mindig. Másodiknak lenni nem jó, másodiknak lenni kudarc.
Az utolsó mondat mind Deschamps, mind Southgate esetére is igaz. Mindketten annyira erős kerettel dolgozhatnak, hogy az ezüstérem már kudarcnak számítana. Talán – saját felfogásuk mellett – ez a nyomás is hozzájárulhat ahhoz, hogy rendkívüli pragmatizmussal állnak a meccsekhez. Eddig bejött, de ez a futball még az adott válogatott drukkereit is kizárólag tornagyőzelem esetén békíti meg.
Ha mindkét csapat ugyanúgy teljesít, mint eddig, és bejut a döntőbe, akkor abban biztosak lehetünk: többé nem a 2004-es görög válogatott lesz minden idők „legnépszerűtlenebb” Európa-bajnoka. Az ő sikerükben legalább volt meglepetés és futballromantika. Ha az angolok vagy a franciák nyernek, abban nettó pragmatizmus lesz.
Ami – valljuk be – nem a legnépszerűbb dolog a szórakozásra vágyó szurkolók körében.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="270" width="480" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
