Küzdelem az emlékezetért: Ronaldo kicsit megint a régi isten lehetett

Cristiano Ronaldo mindent az akaratával ért el, miért ne tudná kicsorbítani az idő vasfogát is? Az idő és a hiúság küzdelme végtelenül unalmas, mindig új, ezerszer lejátszott meccs, de ha az aktuális játéktér egy világszerte érzelmeket generáló ikon személyisége, akkor mégis nagyobb a megértés esélye.

Az idolokra a közvélemény helyezi fel az istenmaszkot, felköltözteti őket a nagyság bárányfelhői közé, odaszokva pedig nehezebb belátni a földi emberek örök gondjait. Az öregedés sárkány-állkapcsának harapásával szemben kisebb sikerek elérhetők, de azért a fogsorok zárulnak. Csakhogy az, aki előtte minden nehézséget legyőzött, hogyan láthatná ezt be? Ha nem ment tökéletesen a biciklicsel, csak gyakorolni kellett pár évecskét, és máris folyékonnyá vált a mozdulatsor. Ha a védők magasabbra ugrottak, kellett némi pluszedzés, és tökéletesedett a fejjáték. A fiatalságra viszont nincs gyakorlat, az a gyakorlat, hogy elmúlik.

Cristiano Ronaldo a Szlovénia elleni meccsen aratott egy kisebb győzelmet, egy pontosan olyat, amilyen a karakteréből fakad, és ami egyben esszenciálisan mutatta meg sikerei első számú titkát. Ha úgy tetszik, az idő egy megfelelően kis intervallumában legyőzte a mulandóságot. A kihagyott tizenegyese után, amely akár mélybe is ránthatta volna csapatát, összeszedte magát, felgerjedt hiúsága nem tűrte, hogy hibája kijavítatlan maradjon, és elvállalta a tizenegyespárbaj első lövését, máshogy és még sokkal jobban lőtte, mint előtte, és betalált.

Megoldotta, ugyanúgy, csak most percek alatt, ahogy húsz éve a biciklicsel problémáját, vagy a súlypontemelkedés és bólintás kérdését.

Erre lehet mondani, hogy „nagy ügy, ez csak egy tizenegyes”, de ez nem az volt: küzdelem az emlékezetért. Húsz perccel előtte még azok a játékosok vigasztalták Ronaldót, akik gyerekkorukban olyanok akartak lenni, mint ő, akiknek minden álmuk az volt, hogy vele együtt játsszanak a nemzeti csapatban, nem hagyhatta őket cserben, érezte a felelősséget, ami sok embernek túl nagy, általában az embereknek túl nagy, és elvállalta az első lövést, a legnehezebbet.

Kicsit megint a régi isten lehetett.

Az az isten, akiről nemcsak saját maga, csapattársai egy jelentős része, hanem a portugál nép sem szívesen mondana le, mert az előző időszak megvalósított futballálmait, mint apró gyöngyöket az ő életpályájára fűzhették fel. Ki gondolta volna, hogy egy portugál annyi aranylabdát nyer majd, mint ő? Ki gondolta, hogy két Európa-bajnokság döntőjébe is elvezetheti valaki Portugália válogatottját, és a másodikat meg is nyeri? Nem csak az istennek nehéz lemászni a belátás kötélhágcsóján a gyér oxigénű magasból, hanem a hívőknek sem könnyű belátniuk, hogy már a földszint közelében kell keresniük, ha szeretnék megpillantani.

Az ikon és népe közös küzdelme ez az elmúlás. De ahogy most áll, és ahogy már talán egy ideje, le kell mondaniuk egymásról, ha szeretnék az újabb generáció rendkívüli tehetségeinek kibontakozását a legteljesebb pompában élvezni. A teherré válás minden egykor nélkülözhetetlen legenda legsúlyosabb végzete.

Kapcsolódó

Látni kell, ahogy önkívületi állapotban ordít a portugál kommentátor Costa védéseinél

Cristiano Ronaldo értékesített tizenegyese sehol sincs ehhez képest.