Az összes meglévő probléma az olaszok arcába robbant ezen az Eb-n – ezért szerepelt szégyenteljesen a címvédő

Luciano Spalletti megosztó alak. Okos, felkészült edző, ezt senki nem vitatja, ráadásul a világ legcukibb figurája, akitől mindig várható valami humoros megjegyzés. Ha nyer a csapata. Ha viszont kikap, akkor ordas nagy tahóvá változik, gondolkodás nélkül küldi el a bánatba az újságírókat, a szurkolókat vagy éppen a klubelnököket. Közmondásos, hogy nem egy nagy vesztő.

Spalletti az Európa-bajnokságon a spanyolok elleni arcpirító vereség, majd a horvátok elleni, a kutya szájából visszahozott pontocska után is üvöltözött egy sort a sajtótájékoztatón, és nekem az utóbbinál egyből beugrott Talant Dujshebaev esete a magyar kéziválogatottal: az Európa-bajnoki – csont nélkül abszolvált – kiesésünk után a tatár is megsértődött, és élő adásban kezdett el hepciáskodni a jogos kérdéseket feszegető újságíróval. Pont, amikor a legmélyebben kellett volna hallgatnia.

Nevében címvédő

Az, hogy egy nappal a kiesés után Luciano Spallettinek nemhogy állása van, de Gabriele Gravina szövetségi elnök (vele nem lesz ilyen könyörületes a FIGC elnöksége jövő márciusban) meg is erősítette a posztján az olasz válogatott szövetségi kapitányát, tulajdonképpen az olasz futball kórképe.

Semmi, de szó szerint semmi nincs rendben a calcióban, még ha az eredmények az ellenkezőjét mutatják is.

Az, hogy az elmúlt két szezon hat nemzetközi kupadöntőjéből ötben volt olasz csapat, reményt adott az Eb előtt, hogy talán a válogatottal is megtörténik a csoda.

Hiszen miért is ne történhetett volna meg? Az egy évvel korábban a BL-helyekről is lecsúszó Napolival tavaly Spalletti csodát tett, félholtra pofozta a Serie A mezőnyét, és sok kiváló formában játszó spílerből építhetett új válogatottat. Úgy tűnt, a három rendkívül fontos távozó (a védelemből Chiellini és Bonucci, a középpályáról Verratti nyugdíjazta magát) ellenére össze tud állni egy olyan olasz válogatott, amely ha nem védi is meg a címét, de nem vall szégyent.

Végtére is a tavaly BL-döntőt játszó Inter olaszaira bőven lehetett alapozni, és több csapatban is felbukkantak olyan játékosok, akikről úgy tűnt, készen állnak a legmagasabb szintre. Calafiori (Bologna), Scalvini (Atalanta), Buongiorno (Torino), Cambiaso (Juventus) mellett az Eb-győztes csapat zászlóvivői, Barella, Jorginho, Chiesa és Donnarumma is azt ígérte, Spallettire nem vár lehetetlen feladat, hogy ütőképes csapatot hozzon össze. Legalábbis könnyebbnek tűnt, mint bajnokot csinálni a Napoliból.

Senki nem tudta, senki nem értette

A végleges olasz keret kihirdetésétől az utána következő két felkészülési meccsen át egészen a szégyenletes Eb-búcsúig Luciano Spallettinek kis túlzással nem akadt jó döntése. És ennek a kétségkívül sarkos megállapításnak az ad további mélységet, hogy meggyőződésem:

valójában Spalletti sem tudta, mit akar. A legalapvetőbb kérdésekben sem.

Nem adott támpontot a Mister ötleteivel kapcsolatban a kerethirdetés, ami már eleve igen furcsa. De ezt még rá lehetett fogni arra, hogy az Eb-győzelem óta folyamatos mélyrepülésben lévő olasz válogatott edzője nem akarja feltárni a lapjait a torna előtt. A közvetlenül a torna előtt lejátszott két utolsó felkészülési meccsen más formációban, más játékosokkal állt fel a csapata, így mindenki kíváncsian várta, hogy néz majd ki a címvédő a torna nyitómeccsén.

• Ragaszkodik vajon a Mister kedvenc formációjához, és 4-3-3-ban, esetleg 4-2-3-1-ben játszatja az olaszokat? Vagy mivel az olasz élcsapatok nagy része háromvédős rendszerben játszik, formációt vált és a 3-5-2-t, vagy még inkább a 3-4-3-at választja?
• Ha előbbi, akkor miért mondott le a gyászos szezont futó Napoliban is egész jól teljesítő Matteo Politanóról? Ha utóbbi, akkor miért nincs a csapatban a Juve középpályása, Manuel Locatelli, akinek bár nem volt igazán jó éve, de biztosan jobb volt, mint a beválogatott Michael Folorunshónak?
• Ha négyvédős, akkor ki a balhátvéd, merthogy abból pont egy sincs a keretben? Miért nincs ott az Eb-n a kiváló idényt teljesítő torinói Samuele Ricci, aki olyan hiányposzton játszik, ami bizonyos játékhelyzetekben – így utólag már tudjuk: például a spanyolok elleni káprázatos pofonzuhatag esetén – nagyon is jól jönne?

Ott volt viszont a keretben Davide Frattesi, aki egész évben alig játszott az Interben, mert Simone Inzaghi nem tudta feltenni egyszerre Barellával. Ott volt a rendhagyó iskolát követő, a védekezéstől irtózó jobbhátvéd, Raoul Bellanova. Ott volt az AS Romában is csak csereként alkalmazott, az első pofontól elszontyolodó Stephan El Shaarawy. És ott volt Nicolo Fagioli, akinek a fogadási ügye miatt kirótt eltiltása két fordulóval a bajnokság vége előtt járt le. Ennyit játszott egész évben.

Egy dolog biztos: a később 26 fősre emelt Eb-keretet látva eleve akadtak kérdések az olaszoknál, de hogy az ellenséges scoutoknak halvány dunsztjuk nem volt róla, mire készül Spalletti, azt leszögezhetjük.

Amit lehetett, elbaltázott a csodatevő

Spalletti azt találta ki, hogy az olasz válogatott négy védővel védekezik, hárommal támad, azaz konkrétan labdaszerzés után Di Lorenzo becsúszik jobb oldali belső védőnek jobbhátvédből, így felszabadítva a balhátvéd posztjából bal szárnyvédővé előlépő Dimarcót. A két belső védő Bastoni és Calafiori lett, itt kicsit mindketten saját komfortzónájukon kívül helyezkedtek, de amikor háromvédősre nyíltak az olaszok labdaszerzés után, mindkettőnek megvolt a saját helye.

A két szélen viszont a káosz vette át az uralmat, és erre azért lehetett számítani. Dimarco nem balhátvéd, az ő erőssége a sebessége és a rúgótechnikája, balhátvédként ezen a szinten értelmezhetetlen. Di Lorenzo pedig annyira nem érezte a szerepkörét, hogy az összes szembejövő szélső lenyomott neki egy barackot, miközben állva hagyta.

Spalletti tovább tudta tetézni a bajokat azzal, hogy elfelejtette megkomponálni csapata átmeneti játékát. A labdakihozatalok már ott elhaltak, hogy – természetesen – minden ellenfél ráhúzott egy embert Jorginhóra, így Barellának kellett volna diktálnia a tempót, csakhogy az Inter játékosa hiába a jelenlegi keret legjobb futballistája, ez nem az ő szerepköre.

Ráadásul Barella többször átkerült a bal oldalra, hogy ne egymást tapossák Frattesivel, de újra csak bebizonyosodott, hogy a két játékos nem tud egyszerre hasznos lenni. Fagiolitól még korai elvárni, hogy diktálja az olaszok játékát, Pellegrini és Cristante pedig sajnálatos módon nem elég jó futballisták ahhoz, hogy kihúzzák az olasz válogatottat a bajból. Márpedig baj az volt bőven.

És ott voltak még a szokott gondok

Az olasz csatárvész már lassan két évtizede tart, Del Pieróék és Inzaghiék után még jött Alberto Gilardino és Luca Toni, de az ő visszavonulásuk óta igazából az a kérdés, lő-e egy gólt Ciro Immobile. Ez a kérdés most semmissé vált, mert az európai aranycipős nem került be a keretbe, de hát lássuk be, az előző Eb-t sem a csillogó-villogó csatárjátékával nyerte meg Olaszország.

Na, de ami idén történt, az minden képzeletet felülmúl.

Gianluca Scamaccának nem volt rossz szezonja, Európa Ligát nyert az Atalantával, de biztosan nem elég jó ahhoz, hogy középcsatárként rá fusson ki az olaszok támadójátéka. Más center pedig nincs a keretben (de a bajnokságban sem nagyon), mert Mateo Retegui sokszor második csatárt, sőt támadó középpályást játszott a Genoában, és egyébként sem egy hatalmas gólvágó. Nincs komolyan vehető kilencese az olasz válogatottnak, ez tény.

De ha nincs, akkor miért nem próbálkozik mással Spalletti? Giacomo Raspadorival lehetne hamis kilencest játszatni, a két szélen ugyanis megvannak azok a játékosok, akik a tizenhatosra törve veszélyt tudnak okozni, de valamiért ezt a megoldást sem találta elég jónak Spalletti. Az eredmény: az olasz csatárok az egész tornán – ez ugye számukra négy meccset jelentett – kétszer találták el az ellenfelek kapuját.

Nem Spallettitől rossz az olasz csatárfelhozatal, ám az ő sara, hogy nem volt B-terv. Pedig Roberto Mancini Eb-győztes csapatának volt olyan meccse az egyenes kieséses szakaszban, amikor a 163 centiméterre nőtt Lorenzo Insigne volt a (hamis) kilencese.

Ami alól nincs kibúvó

Spalletti nem kevesebbet jelentett ki, mint hogy nemcsak a csapat játékát, de a futballfilozófiáját is megváltoztatja. Ez, ha komolyan gondolta, nyilván nem megy egyik napról a másikra, de a bátor kijelentést zárójelbe teszi, hogy például azt is mondta, dominálni akarja a meccseket, birtokolni akarja a labdát, és sok kapura lövést vár a csapatától. Reméljük, a hosszabb távú célokkal nagyobb szerencséje lesz, mint a rövidekkel.

Érdekes volt olvasni a Svájc elleni mérkőzésen a Gazzetta dello Sport állandó szakértőjének felkért Fabio Capello sorait. A felvezetőjében – szépen becsomagolva ugyan, de – azt állította, a játékosok szemlátomást nem értik, melyik helyzetben mi a feladatuk, ennek tudható be, hogy akadozik a csapatjáték. Ez a pályán úgy manifesztálódott, hogy az olaszok hátsó sora a visszatámadó ellenfél presszingjére válaszul többször is egyszerűen kipasszolta a labdát az oldalvonalon kívülre.

Spalletti talán elhitte, az ő alfeléből fúj a passzátszél, és szembement mindennel, amit az idei Serie A-szezonból megtanulhattunk. Tudhattuk, hogy Federico Chiesa már nem tud egy az egyben párharcot nyerni. Tudhattuk, hogy Dimarco nem tud védekezni, ezért balhátvédként értelmezhetetlen. Tudhattuk, hogy Frattesi és Barella együtt nem bevethető. Tudhattuk, hogy El Shaarawy nem megoldás semmilyen problémára, Cristante pedig csak egy rossz középpályán tud jónak tűnni.

Olaszország szövetségi kapitánya ezeket a nem elhanyagolható fontosságú tényezőket tökéletesen figyelmen kívül hagyta, ezt megfűszerezte némi követhetetlen taktikai káosszal, az egyébként is meglévő problémákat pedig nemhogy enyhíteni nem tudta, de csőstül robbantak az olaszok arcába ezen a szégyenteljesen sikerült Európa-bajnokságon.

Bár ez a fenti sorokból nem jött át, nagyon is kedvelem Luciano Spallettit, sőt kiváló edzőnek tartom. De ha fogom a világ valaha volt legrosszabb edzőjét (a móka kedvéért nevezzük mondjuk Lotharnak), és odaültetem két nappal az Eb előtt az olaszok padjára, semmivel nem teljesített volna rosszabbul a squadra azzura.

Kapcsolódó

Kéri András Dániel: Spalletti nem tudott identitást adni az olasz csapatnak

Az Európa-bajnoki nyolcaddöntők kezdésén Svájc tükörsimán verte Olaszországot, Németország pedig egy viharos meccsen ejtette ki Dániát. Luciano Spalletti és az olasz futball hiányosságainak kivesézése mellett a németek és dánok közötti igazságtételben ezúttal Kéri András Dániel, futballszakíró, a Sport TV szakértője volt partnerünk.