„Emlékezzetek arra, amikor félelem nélkül játszottatok” – letűrt sportszáras grúzoké a futball

Bizonyosan nemzeti ünnep lesz június 26-a mostantól Georgiában, miután a futballválogatott Portugália kétgólos simázásával továbbjutott az Európa-bajnokság F-jelű csoportjából. Igaz, csak a harmadik helyről, és az is igaz, hogy egy olyan Portugáliát legyőzve, amely B-csapattal állt ki, de még így is klasszisokkal teletűzdelve. Akárhogy is, ez hatalmas eredmény annak a 4 millió lakost számláló futballnemzetnek, amelynek labdarúgó-büszkeségei bevallottan a tapasztalatszerzést tűzték ki célul a tornán.

Most már jóval többet szeretnének, de addig is érdemes megnéznünk: hogyan jutnak Európa közép- és topcsapatainak látókörébe Kvarachelia-szintű spílerek?

Mit csinálnak jobban, ügyesebben vagy pont hogy hasonlóan a Kaukázusban, mint Európa futballban fejlettebb régióiban?

A 2024-es labdarúgó Eb 24 résztvevője közül 19 az előző tornán is részt vett, és Eb-szűz is csak egy van: Willy Sagnol grúz csapata, amely olyan szépen szerepelt a Nemzetek Ligájában, hogy kiskapuval, de kijutott az Európa-bajnokságra. A történelmi sikerről már korábban megemlékezett Marosi Gergely a Sport24 hasábjain, akkor úgy írt:

„Bármilyen szép futballörökséget hozott magával a függetlenedett Georgia, egyetlen kvalifikációs sorozatban sem volt szerencséje. A mai napig egyetlen olyan vb- vagy Eb-selejtezősorozat sem volt, amelyen a grúzok pozitív mutatóval zártak volna. (…) Ahhoz, hogy a nemzeti csapatra végre rámosolyogjon Fortuna, az UEFA döntése kellett. Az európai szövetség a Nemzetek Ligája elindítása után hangsúlyt fektetett arra, hogy legalább egy utat megnyisson a kontinentális alsóház válogatottjai előtt az Eb-re.”

Futballörökség ide vagy oda, nemzeti sikerekből inkább csak a hetvenes-nyolcvanas években jutott ki – az 1982-es vb-n különösen, de akkor csak a szovjet válogatottal, amelyben felülreprezentáltak voltak a kaukázusi nemzetiségek, ekképp a grúzok. Négy játékos szerepelt akkor a szovjet csapatban tőlük, a középdöntőig meg sem álltak, és mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a grúz futballisták látványos, szórakoztató megoldásokat helyeznek előtérbe – merőben izgalmasabbakat, mint az akkor fizikalitásra építő orosz vagy ukrán játékosok.

A helyzet úgy állt akkoriban, hogy az 1981-ben KEK-győzelemig jutó Dinamo Tbiliszi szovjet topcsapatnak számított a grúz játékosállományával. A hetvenes évek végén átgázoltak a korszak meghatározó klubján, a Liverpoolon is, méghozzá olyan szép örökséget hagyva a grúz focira, mint a labdával jól és veszélyesen építkező belső védőket, brusztoló középpályásokat és zsigerből veszélyes támadókat.

A parázs elhamvadt, komoly sikereket azóta nem ért el a Tbiliszi, mindössze egyszer került be az UEFA Kupa csoportkörébe, ahol minden meccset elvesztett a főtáblán.

A szomorú valóság az, hogy anyagi és infrastrukturális okokból a grúz foci a kilencvenes évektől valóban láthatatlan lett a világ, de még inkább az európai futballszeretők számára.

Hébe-hóba persze kiverekedték magukat kiváló játékosok Georgia nemzeti bajnokságának kevésbé mutatós/modern burkából, de összességében hosszú ideig megdönthetetlennek látszott a tétel, miszerint a grúz futball jóval alacsonyabb színvonalon mozog, mint amit kelet-európai bajnokságokban láthatunk.

Új, de világos célok

A grúzok futballfejlesztésért tett törekvései szemmel is jól láthatók, leginkább két nagy pillérről beszélhetünk:

1. A nemzeti csapatot egy erős játékosmagra építik fel, gondoljunk csak Kvaracheliára, Mikautadzéra és Mamardasvilire, akik saját csapataikban kulcsszerepet töltenek be három topbajnokságban.
2. Reformot hajtottak végre a grúz bajnokságban, mert egy szerkezetátalakítást követően tízcsapatosra redukálták a ligát, így nagyobb esély van a klubok javulására.

Természetesen saját bajnokságuk jobbá tétele közben plafonba ütközhetnek és kalkulálhatnak azzal, hogy a legjobb játékosaik külföldre, versenyképesebb bajnokságokba távoznak (Kvarachelia és Mamardasvili is a hazai bajnokságból igazolt topligába), és annyi pénz sem áramlik a grúz fociba, mint Magyarországon az NB I-be.

Futballforradalomnak mégsem volt jele sokáig, erre most mit látunk?

• Portugálverést és továbbjutást az Eb-n,
• világklasszis kapusteljesítményt (Mamardasvili 3,5 góltól mentette meg csapatát a csoportkörben),
• és nem utolsósorban harcos, szórakoztató játékot.

Ide valahogy, valahonnan meg kellett érkezni.

2015 és 2021 között jelentősen megugrott a regisztrált férfi labdarúgók száma Georgiában: 14 ezerről 38 ezerre, a futballozó nőknél pedig még látványosabb a fejlődés, ott tízszeresére nőtt ez a szám.

Ebben jelentős szerepet vállalt az UEFA, amely Grow nevű programjával igyekszik biztosítani mindent a futballban fejlődni kívánó nemzeteknek. Egy másik UEFA-projekttel stadionokat újítottak fel és edzőközpontokat hoztak létre az országban, a 2014-ben alapított nemzeti fociakadémia pedig az egyik első szervezet, amelyik az UEFA ifjúságot célzó elit játékosfejlesztési programjába bekapcsolódott.

Az ország északnyugati részében található Rukhiban új edzőközpontot húztak föl szintén az európai szövetség segítségével: egy füves és két műfüves pályát, lelátókat, edzőkomplexumot.

A Rukhi Akadémia elsősorban a gyerekeket szolgálja majd, de a helyi amatőr és női futballklubok is használhatják majd a létesítményeket. Természetesen nagyon örülnénk, ha ezekből a fiatalokból profi labdarúgók válnának, de az is célunk, hogy Georgiában a fiatalok egészséges életmódot folytathassanak és részesüljenek oktatásban is

– mondta büszkeséggel Levan Kobiasvili, a georgiai labdarúgó-szövetség elnöke, a Freiburg és a Schalke korábbi nagyszerű szélsőhátvédje.

A Rukhiban található az ország négy, már meglévő akadémiájának az egyike, és épül az ötödik is Kutaisziben. Ezek az akadémiák 14 éven aluli utánpótlás-játékosoknak adnak képzést, ingyenes oktatást, szállást, profi szakemberek foglalkoznak a tinikkel. A cél, hogy akik kikerülnek az akadémiáról, az U21-es válogatottig jussanak, majd onnan tovább a nagyok közé.

Megvan persze a centralizáltság veszélye is a Tbiliszivel, amely a legnagyobb múltú és anyagi helyzetű klub, így a fiatal tehetségeket bekebelezi a náluk alacsonyabb szinten lévő csapatokból – így egy párhuzamot már tudunk vonni az NB I-ben tapasztalt akadémiai helyzettel.

Hogy most a georgiai válogatottat csodálja a futballvilág, az nagyban köszönhető a 2021-ben kinevezett szövetségi kapitánynak, Willy Sagnolnak. Valaha jókötésű hátvéd volt Münchenben, sötét-fekete, zselézett hajjal – ma is emberes a termet, épp csak a halánték őszült, na meg a ráncok gyűltek meg az arcon. Elmondása szerint azért fogadta el a grúz ajánlatot, mert az nagyfokú szabadságot kínált neki, valamint azonnal jól megértette magát a szövetség elnökségében dolgozó egykori Bundesliga-profikkal, akiket még játékoskorából ismert.

Három évvel ezelőtt, mikor úgy döntöttem, vállalom a munkát, sokan, még a legszűkebb környezetemben is azt kérdezték, minek megyek oda. Most már nekik is válaszolni tudok: keményen dolgoztunk, majd elértünk valamit. A legtöbb játékosomnak azt mondtam, emlékezzenek arra, amikor 16 vagy 17 éves korukban, szinte félelem nélkül játszottak.

Sagnol szerint a válogatott célkitűzése, hogy a modern futballba betagozódjon: kockázatot kell vállalni a meccseken, mert egy olyan csapat, mint Georgia, esélytelenné válik, ha engedi, hogy dominálják a jobb képességű ellenfelek.

Nem lehet csak védekezni, és reménykedni, hogy az ellenfél majd faultol. Ki kell kényszeríteni a hibákat, ambiciózusnak kell lenni.

A grúz futball másik fontos arca – Sagnol mellett – Ramaz Svanadze, aki az U21-es csapatot irányítja, így pontos rálátása van, hogy kit, mikor érdemes fölvinni a felnőttekhez. Akad azonban még egy fontos láncszem a futballgépezetben nemzeti szinten: az angol David Webb.

Webb számos brit akadémián megfordult karrierje kezdeti szakaszában mint játékosmegfigyelő (ő fedezte föl Wilfried Zahát is); dolgozott a Bournemouth-ban, a Huddersfieldben, a Southamptonban és a Tottenhamben is. Leverkusenben pedig tanulmányi úton járt, ahol felfigyeltek arra, nemcsak taktikai szemüvegen át figyeli a játékosokat, de az emberi oldaluk is érdekli. Ám az edzősködés motiválta igazán, így elvállalta a York City menedzseri posztját, csakhogy a Covid alatt bonyolódott a helyzet, és alig két hónap után Webb leköszönt a posztról, majd Sagnol mellé szegődött a grúzokhoz. Tíz évvel korábban találkozott először a franciával, már akkor megtalálták a közös hangot.

„Azt gondolta, hozzá tudok tenni valami értéket a projektjükhöz: sokat dolgozom együtt a játékosokkal, személyekre lebontva is. Tudom, honnan hová jutottak. Nagyon alázatos mindenki, csöndesek, a siker lebeg a szemük előtt, a pénz és a csillogás közel sem érdekli őket“ – mesélte Webb, aki a saját módszereit úgy tudja körülírni, mint ahogy a Vezércsel című Netflix-sorozatban figyeli a sakktáblát az Anya Taylor-Joy alakította főhős:

Azt mondják, hogy egy kicsit neurodiverz egyén vagyok, mert nagyon másképp látok mindent a kreativitásom miatt. Gyorsan fölfogom, mit kell változtatni, amikor látom, hogy a dolgok rosszul alakulnak. Úgy látom át a pályát, mint egy területfoglaló játékot. Látom a tereket, amelyeket meg kell támadni vagy meg kell védeni. Mint a Vezércselben: a pálya is olyan, akár a sakktábla, ahol bábukat tologatnak.

Webbet mindig is a játék pszichológiai oldala nyűgözte le, ez a képesség lehetővé teszi számára, hogy észrevegyen a kiszemelt játékosban rejlő lehetőségeket ott, ahol mások nem: „Bárki kiválaszthatja a legjobb játékosokat. Számomra mindig arról volt szó, hogy megnézem, mi van a felszín alatt. Mi készteti őket fejlődésre.”

Miután Sagnol mellé szerződött, egy gondosan felépített szemléletmódot alkalmazott a játékosok feltérképezéséhez:

• Először interjúkat készített velük, hogy többet tudjon meg személyes útjukról, és megértse, mire van szükségük a potenciáljuk kiaknázásához. A játékosok ezt kifejezetten értékelték, hiszen úgy gondolták, legtöbbször csak statisztikai számként tekintenek rájuk, nem pedig emberként.
• Specifikusan keresett játékosokat a válogatotthoz, akik olyan karakterjegyekkel bírnak, amelyek szükségesek a nagy tornákra kijutáshoz.
• A tizenegyeseket kezdte gyakoroltatni velük, pontosabban a labda elrúgásáig vezető utat – legyen az nekifutás vagy néhány hanyag lépés.

A portugál meccs után, amikor biztossá vált a továbbjutás, Sagnol azt nyilatkozta, a siker azoké a nagyon okos szakembereké, akik másfél évtizeddel ezelőtt a mostani játékosokat a grúz akadémiai rendszerbe beillesztették, majd csodálatos futballistákat alkottak meg.

Azt hittem, a kvalifikációval elértük a maximumot. Ezek a srácok mindenkivel megismertették Georgiát. Büszke vagyok arra, hogy a menedzserük lehetek. A torna előtt azt mondtam, egy dolguk, egy felelősségük van: hogy a nemzet büszke lehessen.

A grúz foci valóban ígéretes jövőképpel bír, csak sok még a fejlesztendő terület, hogy a reményekkel teli nemzetre a következő világversenyen már ne meglepetéscsapatként hivatkozzon mindenki, hanem olyan válogatottként beszélhessenek róluk, melynek erősségeivel, játékról alkotott víziójával érdemes tisztában lenni.

A mostani ígéretes grúz generáció Eb-re utazó tagjai közül többen is magasabban jegyzett ligákban játszanak, így Mikautadze a Metzben, Kvarachkelia a Napoliban, Kiteishvili a Sturm Grazban, Kvekveskiri a Lech Poznańban, Davitasvili a Bordeuax-ban, Kochorasvili a Levantéban, Gocholeisvili a Shakhtar Donyeckben, Mamardasvili a Valenciában. Mellettük kapott már behívót Sazonov Torinóból, Gagnidze a Dinamo Moszkvából. Nagyobb tétben lehet fogadni arra, hogy a mostani menetelés után európai középcsapatok fognak tülekedni a grúz liga körül, halászva a zavarosból.

Sagnolék következő ellenfele az idei Eb-n meggyőzően teljesítő Spanyolország, amely játéktudásban, szervezettségben, taktikai felkészültségben utcahosszal a grúzok előtt van. Így szenzáció volna, ha Sagnolék számára még egy kört tartogatna a torna. Ám ahogy eddig, vasárnap is úgy fognak pályára lépni, mint akiknek semmi más nem számít, csak a fejlődés lehetőségének megtalálása, és hogy visszaadjanak valamit a mögöttük egy emberként álló nemzetnek.

Mert végső soron ezeké a letűrt sportszárral futballozó grúz játékosoké a futball, akik nem gépekként, parancsokat követve szaladgálnak a pálya bizonyos területein, hanem élvezik, amit csinálnak – és mindenki szerencséjére ez még jól is néz ki.