Álmodni is engedd: a klubfutball a csúcs, de a válogatott futball a lélek

Ha megkérdeznek, hogy mik a focival kapcsolatos legerősebb helyszíni élményeim, akkor biztosan válogatott meccseken történt eseményeket sorolok.

• A legemlékezetesebb gólom drukkerként Zavadszky Gábor győztes találata a skótok elleni olimpiai selejtezőn a havas Üllői úton; pillanatnyi fénysugár a magyar futball akkori sötétségében.
• A legelképesztőbb Fiola Attila vágtája a francia kapu felé a Puskás Arénában.
• A legszebb gól, amit helyszínen láttam Robin van Persie csukafejese a 2014-es vb-n a spanyolok hálójába, aminek láttán a műértő brazil közönség még a harmadik ismétléskor is hörgött.
• A legmegdöbbentőbb meccs a németek 7–1-es brazilverése.
• A legmeglepőbb „mellékes” történés a 2016-os magyar–osztrák utáni nagykörúti fieszta.

A válogatott futballnak van egy különös varázsa. Úgy is mondhatnánk: a labdarúgás csúcsa a klubfoci, de a szellemisége, a lelke leginkább a nagy válogatott tornákon mutatkozik meg.

Az állítás első felével nehéz is lenne vitatkozni. Évtizedekig a nagy válogatott tornák jelentették a létező legmagasabb szintű futballt. Itt mutatkoztak meg teljes fényükben az innovációk (svájci retesztől visszavont centeren át a tökéletesített 4–4–2-ig és a totális futballig); itt alakultak ki a szupercsapatok. A nemzetközi labdarúgás legtöbbet emlegetett csapatai – az Aranycsapattól Pelé braziljain át a hetvenes évek hollandjaiig – kiemelkedő színvonalat képviseltek. Ennek nagyjából a kilencvenes évekre vége lett, a kétezresekre meg pláne: egy topkategóriás klubcsapat – a világ minden részéről összeválogatott, összevásárolt keretével – sokkal szofisztikáltabb, jobb futballt tud játszani, mint bármely válogatott. Hiányposzt van? Veszünk játékost. Kiöregedőben van a sztár? Pótoljuk a piacról. Dolgozni kell egy új taktika alapos elsajátításán? Ott van rá minden munkanap.

A nemzeti csapatoknál ez nem működik; a szövetségi kapitányok azzal az alapanyaggal főznek, ami van (Marco Rossi például igen ízleteset alkot), a gyakorlási, összetartási lehetőség minimális. A játék csiszoltságát alapul véve egy Bundesliga-középcsapat valószínűleg elpáholna sok válogatottat. Nem is lehet mást várni: a nemzeti csapatok stábjának inkább csapatszellemet, egységet kell kovácsolni; fenntartani a kereten belüli békét, kitalálni egy, a játékosgarnitúrához jól illő taktikát, és azt a korlátozott lehetőségekhez képest a lehető legjobban begyakoroltatni, majd megvalósítani a pályán. Ebből sosem lesz olyan színvonalú játék, mint a klubcsapatoknál. Egy klubcsapat egy idény alatt nagyjából négyszer annyi meccset játszik, mint egy válogatott; a felkészülésre fordított időt tekintve pedig még nagyobb szakadék van a két műfaj között.

„Magától értetődik, hogy a válogatott futball nagyon különbözik a klubfutballtól – és a különbözőség eredője az idő. A klubodban többet edzel, többet vagy együtt a csapattársaiddal, a pályán kívül is jobban megismered az edzőket, a többi játékost. Rengeteg időt töltesz gyakorlással, hogy bizonyos dolgok automatizmussá váljanak. A válogatottnál nagyon be van osztva az időd, ekkor edzel, ekkor játszol meccset, ekkor van a torna, kapsz rá egy rövid felkészülési időt, aztán annyi” – mondta erről a legutóbbi Eb-n a 46-szoros spanyol válogatott Thiago Alcantara az Independentnek.

A válogatott futball ezért nem lehet ma már jobb a klubfutballnál. De jelenthet annál többet.

Nem is feltétlenül csak arról van szó, hogy itt nem pénzért játszanak – a résztvevő szövetségek jelentős díjazást kapnak az UEFA-tól, de az is igaz, hogy a játékosokhoz eljutó összeg eltörpül ahhoz képest, amit a klubjukban keresnek. Nem is csak arról, hogy a válogatottbeli szereplésnek hagyományosan mekkora presztízse van. Arról már inkább, hogy – közhelyszerű, de igaz – a nemzeti csapatoknak milyen közösségi szerepe van.

A labdarúgás pont elég törzsi játék ahhoz, hogy egy klubcsapat sikerének a rivális klubok drukkerei ne örüljenek. Lehet, hogy egy Panathinaikosz-drukker titkon büszke arra, hogy egy görög csapat európai kupát tudott nyerni, de nyíltan bosszantja, hogy ez pont az ősi vetélytárs Olympiakosz volt, és a piros-fehérek drukkerei az örökkévalóságig ezt a sikert fogják az orra alá dörgölni. Ugyanakkor Panathinaikosz- és Olympiakosz-drukker megegyezhet abban, hogy életük nagy nyara 2004 volt, amikor a görög válogatott a közvéleményt sokkolva megnyerte az Európa-bajnokságot.

A válogatott meccs tényleg felszít valamiféle tüzet, amelyet együtt táplál ultra, casual, meccsekre ki-kijárogató néző, foteldrukker egyaránt. Sőt, még a foci iránt nem (annyira) elkötelezetteket is elkaphatja a lelkesedés. Különben hogyan alakult volna ki spontán örömünnep a 2016-os magyar Eb-meccsek után a Nagykörúton? Nem láttunk ehhez hasonlót klubsikereknél, olimpiai, világ- vagy Európa-bajnoki címeknél, mégoly remek eredményeknél sem. Még maga a magyar válogatott sem tudott máskor hasonló fiesztát „elszabadítani”. Lehet, most már több kellene ehhez, a nemzeti csapat magának emelte magasabbra a lécet.

De akkor az osztrákok elleni 2–0 (majd a későbbi meccsek) mind elindítói voltak egy-egy utcai partinak, amelyekbe becsatlakozhatott bárki. Hasonlóan pozitív, hasonló erejű közösségi élményekből (sajnos) nincs sok. Ezért is érthető – a jól felfogott anyagi érdekek mellett –, hogy a különféle nemzetközi szövetségek egyre csak bővítik a nagy tornák létszámát. A bővített tornák ugyanis újabb és újabb országoknak adják meg a lehetőséget a fent említett közösségi eufória élményére. Nekünk, magyaroknak 2016 volt ilyen, a walesieknek szintén, a görögöknek 2004, a grúzoknak a mostani torna lesz vélhetően örök élmény, és más kontinensek válogatottjaival is példálózhatnánk. Mit jelenthetett például az iraki embereknek – nem csak az otthon élőknek, hanem a diaszpórának is –, hogy 2007-ben, négy évvel az ország inváziója után megnyerte a válogatott az Ázsia Kupát?

Szóval, a válogatott futballban ott van, hogy a játékosok valami nagyobb dologért hajtanak, mint a „hétköznapokban”, és ezzel tisztában is vannak. Legalább ilyen fontos a nagy tornák ritkaságértéke. Sokszor halljuk, hogy egy csapat vagy játékos „egyedülálló lehetőség” előtt áll, ám néhány kivételtől eltekintve – mondjuk a Leicester City csodával határos angol bajnoki címe – általában kiderül, van még lehetőség. Ha egy futballista eljut a szuperklubok kis köréig, akkor előbb-utóbb nyer is valamit (a rosszmájúak itt ejthetnének meg egy megjegyzést Harry Kane-ről). A válogatott labdarúgás viszont nem ilyen. Korszakos kiválóságok zárhatják úgy a pályafutásukat, hogy vagy egyáltalán nem szerepelnek nagy válogatott tornán, vagy lemaradnak közülük a legnagyobbról, a világbajnokságról.

Spanyolországi kutatások azt mutatták, hogy egy felnőtt futballkarrier átlagosan 8–11 évet ölel fel. Egy elit játékos esetében ez jócskán meghosszabbodhat; de még így is erősen korlátos a világ- és kontinensbajnokságok száma, amelyeken részt vehet. Az elpusztíthatatlan Cristiano Ronaldo most készül a hatodik Európa-bajnokságára, és van még öt világbajnoki szereplése, nagyjából ez a maximum, amit egy európai játékos elérhet – egy nagyon erős válogatottal a háta mögött. A siker pedig egyáltalán nem garantált. Láthattuk Ronaldón, mit jelentett neki a portugálok győzelme a 2016-os döntőben; láthattuk Lionel Messin, mekkora szó volt neki előbb megnyerni a Copa Américát, majd végre, pályafutása alkonyán a világbajnoki címet, mely a legáhítottabb, még hiányzó diadala volt. A négyévente megrendezett nagy tornák az egyszeriség, legalábbis a nehezen megismételhetőség varázsával bírnak. Egy elrontott meccs, egy végzetesen balszerencsés megmozdulás azt jelenti, viszlát négy év múlva – a legjobb esetben. Ez a játékosok szemében is növeli e tornák presztízsét.

És ha már varázs: a válogatott tornák mágiájához a kiszámíthatatlanság is hozzájárul. Egy bajnoki idény (lebonyolítástól függően általában 28–38 mérkőzés) vagy egy európai kupaévad (13–17 meccs) törvényszerűen a nagyobb játékerejű, erősebb (drágább, jobban fizetett) keretű, jobb háttérstábbal rendelkező együtteseknek kedvez. Hosszú távon egy Manchester City szintű klubot nagyon kevesen tudnak megállítani. Egy európai kupasorozat kieséses szakaszában már megfékezhetők a legnagyobbak is. A válogatott tornák pedig meglepetések sorát hozhatják: legfeljebb hét mérkőzés adatik meg egy csapatnak, ebből négyet már a kieséses szakaszban játszik. Egyetlen botlás végzetes lehet.

Ha az összes, Eb-n résztvevő válogatottat egy bajnoki szisztémába tömörítenénk és körmérkőzést játszatnánk velük, aligha tudná bárki felvenni a versenyt a legnagyobbakkal. De egy találkozón versenyképes lehet Magyarország Németországgal, Albánia Olaszországgal, vagy – hogy világbajnoki példát is hozzunk – Izland vagy Szaúd-Arábia Argentínával, Costa Rica Angliával vagy Olaszországgal. A favoritokra állandóan veszély leselkedik, egy outsidernek tartott válogatottat pedig jó csapategysége és formája akár a legjobb négy közé repíthet. A meglepetéssorozatoknak ebben a szakaszban szokott vége lenni, de Görögország (vagy Csehszlovákia, vagy Dánia) példája mutatja, az Eb-ken minden elképzelhető.

Talán ez a legvarázslatosabb a nagy válogatott tornákon.

Egy olyan futballvilágban, mely sok szempontból egyre kiszámíthatóbb – és ez a kiszámíthatóság nagyban köthető az anyagiakhoz –, minden alkalom kivételes, ami álmodni engedi a résztvevőket. Egészen biztos, hogy 2004-ben nem Görögország volt a legerősebb csapat az Eb-n. Walesnek játékerő alapján nem lett volna keresnivalója 2016-ban a legjobb négy között. Mégis álmodhattak.

Márpedig bármilyen nagy szerepe is van a racionalitásnak a sportban, az álmodozás, a remény a futball egyik éltetője; és kevés esemény ad nagyobb teret az álmoknak, mint egy Európa-bajnokság. Talán ezért is várjuk annyira.