Hiába nyert 100. meccsén a válogatott, szánalmas csatársorról írt a magyar sajtó

Az biztos, hogy száz évvel ezelőtt nem kötötték le előre a magyar válogatott századik mérkőzését. Mégpedig azért nem, mert öt nappal a Le Havre-ban rendezett találkozót megelőzően olimpiai meccset vívott a nemzeti tizenegy Párizsban Egyiptom együttesével. S kétség sem volt felőle, melyik csapat nyer…

Ám az outsider győzött 3-0-ra, honfitársaink kiestek. Miközben még nem volt világbajnokság, a futballban is az ötkarikás torna számított a legfontosabbnak.

Habár…

A Pesti Hírlap így írt a körülményekről: „A magyar csapat egy párizsi zugszálló (a Hotel Haussmann – a szerk.) szűk, patkánydús szobáiban lakott, gyenge népházi koszton élt, és harmadosztályon utazott – saarbrückeni nagy kerülővel – Párizsba.”

Hajós Alfréd, az első magyar olimpiai bajnok, a labdarúgó-szövetség alelnöke szóvá tette: „Súlyos hiba volt a zürichi és a saarbrückeni mérkőzést az olimpiász előtt beiktatni a programba, de a költségeket nem tudtuk volna másként előteremteni, mert az Országos Testnevelési Tanács és a Magyar Olimpiai Bizottság félreérthetetlenül kijelentette, hogy futballra semmit sem ad.”

A fajvédő Gömbös Gyula, a Horthy-korszak meghatározó figuráinak egyike – 1932-től miniszterelnök – két nappal a vereség után máshonnan közelítette meg a kudarcot a Parlamentben:

„Tiltakozni akarok az ellen, hogy a Párizsban szereplő magyar futballistákat úgy állítsák be a külföldi közvélemény előtt, mint Magyarország reprezentánsait – mondta felszólalásában. – A magyar futballisták már régen nem amatőrök, nem azon az úton haladnak, amelyen haladni kell. A magyar futballsportból maholnap kenyérkereseti pálya lesz, és sajnálatos körülmény, hogy külföldi lapok mutatnak rá egyes játékosainkra, akik a brünni Makkabea egyesületnek voltak fizetett tagjai. Nem a magyar nemzet reprezentánsai harcoltak ott kint Párizsban, hanem Budapest reprezentánsai, sőt nem is az igazi budapestiek, hanem valami furcsa tákolmány lehet az, ami ezeket az embereket összehozta, mivel ezek nem reprezentálnak sem magyar fajt, sem magyar nemzetet, nem reprezentálják a magyar sportot, hanem reprezentálják az internacionális professzionizmust.”

A megbélyegzés az FTC-ből a Makkabi Brünnhöz szerződő, majd a zöld-fehérekhez visszatérő Obitz Gáborra, valamint arra a Hirzer Ferencre vonatkozott, aki aztán 1925/26-ban az olasz első osztály mesterlövésze lett 35 góllal a bajnok Juventusban.

Az üzenet nyilván a világjáró Guttmann Bélának is szólt, hiszen az MTK-ból kitántorgó labdarúgó akkoriban a bécsi Hakoah csapatában futballozott, majd minden idők legnagyobb trénerei közé emelkedett (itthon az Újpestet, a Vasast, a Kispestet is edzette, külföldön pedig olyan csapatokat dirigált, mint a Milan, a Sao Paulo FC, a Porto, a Benfica, a Penarol, a Panathinaikosz, és 1964-ben Ausztria szövetségi kapitánya volt, amikor a szomszédok Bécsben 1-0-ra legyőzték a magyarokat).

Guttmann „Egyiptom” után visszament Bécsbe, Zsák Károly, Takács II József, Braun József, Orth György hazautazott – előbbi kettő gyógykezelésre –, úgyhogy nem csupán viharvert, de tartalékos csapattal kellett kiállni Le Havre-ban. A szakvezető már Holits Ödön volt, mert Kiss Gyula súlyos kritikákat kapott.

„Azt kellett látni – írták róla –, hogy elsősorban mint hírlapi tudósító és csak másodsorban mint szövetségi kapitány jelent meg Párizsban. A hírlapi tudósítás teljesen lekötötte az idejét, így a játékosok szellemi és lelki vezetésére nem maradt semmi ideje.”

Valóban a Sporthírlap szerkesztője volt, és „Olimpiai leveleket” küldözgetett az újságnak. Ezek egyikében így fogalmazott:

„Megértem a lelkek fájdalmát, az indulatok háborgását. Csatát vesztettünk, s bukott háború után tajtékozó ajakkal a bűnösök után kutat a felkorbácsolt szenvedelem. Látom a pesti utcákat a reménységeiben megcsalatkozott sűrű tömegekkel. Látom a könnyeknek hullását, s érzem a szíveknek haragos dobogását. Sajnálom. Nem tudok együtt sírni a reményüket vesztettekkel, nem tudok együtt abcúgolni a tüntetőkkel. Én már a fájdalmas érzéseket átszenvedtem jóval előbb, mint ti, boldogtalan pestiek. Az én lelkemen már sokkal régebben átfutottak a keserűségnek és a csalódásnak gyötrő fájdalmai.”

Hozzátette: „Nem akarom senkinek a nyakába varrni a felelősséget, s magam sem akarok kitérni előle. Semmi esetre sem kívánom a csapat kíséretében megjelent szövetségi vezetőket fölmutatni az áldozatok oltárán, mert ezeket az urakat éppen úgy megdöbbentette a párizsi elszállásolás, mint a játékosokat. Kérdést kell azonban tennem hozzájuk az iránt, miképpen tűrhették el, hogy a csapatot az olimpiai alap címén egybegyűlt milliókból ilyen ellátásban részesítsék. A gazdag, olimpiai győzelemre vágyakozó, világhírű magyar futball példás magatartást, világraszóló sikert várt csapatától a nélkül, hogy meleg szeretetét, biztatását, ölelő karjait feléjük nyújtotta volna.”

Kiss az „egyiptomi csapásról” azt jelentette:

Magyarország csapatának legszerencsétlenebb mérkőzése. Harminc lövésből nem jutott egyetlen egy gól sem Egyiptom kapujába, öt támadás ellenben három gólt hozott az ellenfél számára.

A címeres mezes csapat szakvezetőjeként Le Havre-ban debütáló Holits a következő tizenegyet küldte az agyagos pályára, amelyen a szakadó esőben – a helyszíni beszámoló szerint – „néha groteszkül mozogtak” a játékosok: Kropacsek (MTK, második alkalommal volt válogatott) – Grósz II (VAC, 1), Fogl III (Újpest, 11) – Kertész II (MTK, 42), Nádler (MTK, 1), Blum (FTC, 34) – Fogl II (Újpest, 29), Molnár (MTK, 17), Opata (MTK, 8), Eisenhoffer (FTC, 8), Jeny (MTK, 9).

Ezen a meccsen a svájci Felix Herren megadta Eisenhoffer gólját, nem úgy, mint Luis Collina spanyol játékvezető az egyiptomiak 1-0-s vezetésénél Párizsban, ahol ugyanennél az állásnál Braun a kapufára lőtte a 11-est.

Eisenhoffer egyébként szintén szúrhatta Gömbös szemét. Noha az olimpia idején az FTC játékosa volt, előtte szintén a Makkabi Brünnhöz tartozott, aztán körbejárta a zsidó klubokat: futballozott a Hakoah Wienben, a Hakoah Brooklynban, a Hakoah New Yorkban is. Majd az Olympique Marseille-ben halálos balszárnyat alkotott az 1938-ban vb-ezüstérmes Kohut Vilmossal. Utóbb a csapat játékos-edzője lett, és szakvezetőként ő vitte első bajnoki diadalára az Olympique-et (1937-ben, amikor Mester István, Weisskopf-Virág Ödön, Sas Károly is a marseille-i magyar kontingenshez tartozott, és a kikötővárosban június 13-án felavatták a számunkra 1969-ben oly keserves Stade Velodrome-ot).

A Nemzeti Sportot egyáltalán nem andalította el az 1-0-s párizsi győzelem. A lap szerint

a csatársor játéka szánalmas, a Fogl II-vel súlyosbított jobbszárny komoly akcióra természetesen képtelen volt, különösen, mert Molnár óvatosan futballozott, félvén sérülése kiújulásától.

(A hátvéd Fogl II Károly azért játszott jobbszélsőt, mert a hazatérő Braunnak nem akadt „dublőre”.)

A jubileumi diadalnak nem volt nagy visszhangja, a sajtó sokkal inkább arra fókuszált, hogy az MTK és az FTC játékosai Németországban túrázó csapataikhoz csatlakoztak, és csak hetek múlva tértek haza.

Maurice Cottenet, a vendéglátók párizsi kapusa pedig nem is sejtette, milyen jól járt. Három évvel később, 1927. június 12-én több mint egy tucat gólt – egyedül Takács II-től hatot – kapott a magyar–francia meccsen az Üllői úton (13-1).

A 18-szoros válogatott kapus a szörnyű megpróbáltatás után – 29 évesen – visszavonult a futballtól.

Takács II pedig este Aradra utazott, ahol mesterhármassal vezette klubcsapatát, a Vasast 3-0-s győzelemre. A Nemzeti Sport mégis azt írta: „A Vasas kényelmesen játszott, főként Takács II, aki alig ment a labda után. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy az eléje tálalt labdákat, szám szerint hármat, be ne lője.”