A Real Madrid összességében tizenötödik alkalommal szerette volna megnyerni a legrangosabb európai kupát, ezúttal a londoni Wembley Stadion gyepén. A madridiak döntőbe jutásán összességében nemigen lehetett meglepődni: egyéni minőséget tekintve a világ egyik, ha nem a legjobb játékoskerete az övék, amely bármekkora nyomásnak képes ellenállni, és látszólag a semmiből is a maga javára fordítani a mérkőzéseket. Ezt láthattuk már az RB Leipzig, a Manchester City és a Bayern München elleni párharcokban is, a hazai bajnokságot pedig 95 ponttal, mindössze egyetlen vereséggel húzta be a csapat. A Dortmund döntőbe jutása már jóval nagyobb meglepetést okozott: a szurkolóból lett scout, majd edző Edin Terzic elsősorban a sebességre, a szervezett védekezésre, az aprólékosan kidolgozott meccstervre építve tudta a döntőbe vinni csapatát, amely a holland PSV Eindhoven után olyan ellenfeleket tudott kiejteni, mint az Atlético Madrid és a Paris Saint-Germain. A dortmundiak így visszatérhettek abba a stadionba, ahol tizenegy évvel ezelőtt a legendás Jürgen Klopp-féle Dortmund végül alulmaradt minden idők egyik legerősebb Bayernjével szemben.
A kezdőcsapatokat tekintve egyik oldalon sem akadt túl sok meglepetés. Dortmundi oldalon Kobel kapus előtt ezúttal is Ryerson, Hummels, Schlotterbeck és Maatsen alkották a védelmet, előttük a szűrő középpályás Can és a kissé támadóbb Sabitzer őrjáratozott. Jobbról Sancho, balról Adeyemi, a vonalak között pedig Julian Brandt támogatta az előretolt csatár Füllkrug játékát.
A Real Madrid háza táján leginkább a kapuskérdés tartotta lázban a közvéleményt a mérkőzést megelőzően. Végül a rutin és az eddig kitűnően védő Lunyin hét eleji betegsége Courtois javára billentette a mérleg nyelvét, ő állt tehát a madridi kapuban, és ez volt az első meccse a BL-szezonban. A védelemben Alaba és Tchouameni nem épült fel a döntőre, így Carvajal, Rüdiger, Nacho Fernandez és Ferland Mendy alkotta a hátsó sort. Előrébb jóval kevesebb kérdés maradt: Tchouameni hiányában Camavinga került be Valverde, Bellingham és a karrierje utolsó klubmérkőzését játszó Kroos mellé. Elöl pedig szokás szerint Vinícius és Rodrygo szerepelt, előbbi gyakran a pálya bal oldalára mozogva.
A mérkőzés nehézkesen indult a Real számára, és a szünetig Carlo Ancelotti csapata nem is tudott sok lehetőséget kidolgozni.
Ehhez a Real óvatos labdás játékán kívül a Dortmund kitűnően megszervezett védekezése is kellett.
Bár a dortmundiak nem, vagy csak ritkán támadták le az ellenfelet a kapuskirúgás kezdetén, a félpályától picit feljebb meghúzott védekezés is elegendő volt ahhoz, hogy a kényelmesen adogató madridiakat elhamarkodott hosszú passzokra kényszerítsék. Ahogy azt a Realtól megszokhattuk, Kroos ezúttal is rengeteget lépett vissza a védővonalba, ahonnan elég területtel maga előtt forgathatta a játékot. Az első félidőben ráadásul még a két szélső védő, Carvajal és Mendy is valamivel kevesebbet léphetett fel a támadásokkal, baloldalt leginkább a Ryersonra helyezkedő, „hamis szélsőként” játszó Vinícius adta a szélességet.
A Borussia a szokásos, kompakt, pálya közepét lezáró 4-1-4-1-es kiinduló felállásban védekezett. A két madridi középhátvédnek viszonylag több időt hagytak a labdával, ám a visszalépő Kroost igyekeztek mindig elegendő nyomás alá helyezni, vagy a középpályáról fellépő Sabitzer és Brandt, vagy az oldalra presszingelő Füllkrug segítségével. A 4-1-4-1-es védekezés tehát menet közben gyakran 4-4-2-vé vagy 4-3-2-1-gyé alakult át, ahol Sancho és Adeyemi mélyebben helyezkedve próbálta megkettőzni a vonalak mellett veszélyeztető Viníciust és Valverdét. Ez annyira jól sikerült, hogy az első félidőben szinte kizárólag Vinícius egy az egy elleni cseleiben rejlett némi veszély, ő a mérkőzés egészét 13-ból 8 sikeres cselkísérlettel zárta. A sok visszalépő játékossal operáló Real Madrid számos pontatlan, elhamarkodott passzt volt kénytelen előre küldeni a viszonylagos helyzeti és létszámhátrányban lévő támadóknak. Bár az első félidőben a dortmundi védekezés jól szuperált, összességében mégis Kroosnak volt a legtöbb labdaérintése (108) és a legmagasabb várható gólpassz mutatója (0.55) a mezőnyben, így nem állíthatjuk teljesen, hogy sikerült kikapcsolni a játékból.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="720" width="1280" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A Dortmund 4-1-4-1-es alapfelállásban védekezik. Itt Sabitzer támadja meg a visszalépő Kroost, a felállást ideiglenesen 4-4-2-re alakítva.
A folytatás. A letámadás első vonalát sikerült átjátszani, de a dortmundi középpálya azonnal visszafelé sprintel, mindkét szélső kisegíti a saját szélső védőjét. Vinícius kettő az egy ellen létszámhátrányban, kénytelen átfotgatni a játékot.
Egy másik jelenet. A Dortmund középső blokkban ismét Kroost próbálja nyomás alá helyezni, miközben a belső védőknek több idő jut a labdával. A szereposztás a védekezésben helyzettől függően rugalmas, ezúttal leginkább 4-3-2-1-es karácsonyfára hasonlít.
Az első félidő így egyértelműen a dortmundi lehetőségekről szólt, a németek 2.08-as xG-mutató legnagyobb részét, 1.88-at az első félidőben hozták össze. Terzic csapata, ahogy azt a korábbi párharcaikban is láthattuk, ezúttal sem a hosszú labdabirtoklási periódusokból, hanem elsősorban a sebességének köszönhetően tudott veszélyeztetni.
A saját térfélen megindított labdakihozatalokból a BVB kevés alkalommal tudott berendezkedni az ellenfél térfelén. Ezekben a szituációkban Terzicék leginkább négy védővel építkeztek, miközben Emre Canhoz képest Sabitzer kissé feljebb, a folyosókat keresve helyezkedett. Válaszul a Real Madrid védekezésben is tartotta a 4-4-2-es rombuszalakzatot az ellenfél térfelén, ahol Vinícius és Rodrygo támadta a két középhátvédet, Camavinga Emre Canra lépett fel, miközben Bellingham a bal oldalra húzódott vissza. Mivel nyomás alatt Hummels és Schlotterbeck sem kifejezetten magabiztos a labdával, gyakran sikerült őket ívelésre kényszeríteni, ha pedig Kobel felé forgatták át a labdát, akkor a szélről Valverde és Bellingham támadták meg a kapust.
Letámad a Real 4-4-2-es rombuszalakzatban, a cél a két belső védőt oldalra szorítani. Mindenki saját embert kap, Canra Camavinga lép fel, a két szélső védőre pedig szükség esetén Bellingham és Valverde. Vinícius úgy helyezkedik, hogy ne csak Hummelst, hanem visszapassz esetén a kapust is „elérje”.
A letámadást azonban nem lehet folyamatosan fenntartani, és az idő előrehaladtával egyre több olyan szituáció akadt, amikor a Real – a Bayern elleni odavágóhoz hasonlóan – a magasan feltolt védelmi vonallal nem helyezett kellő nyomást a dortmundi hátsó sorra.
Ezekben a szituációkban szerkezetileg már azt láthattuk, hogy Can védekező középpályásként a két belső védő közé lép vissza, az ő helyét a befelé mozgó balhátvéd Maatsen veszi át, miközben jobboldalt Ryerson, baloldalt Adeyemi ad szélességet. Nyomás nélküli szituációkban pedig már a két belső védő is magabiztosabb volt, ezt mutatta Hummels tanári hosszú labdája Adeyemi helyzeténél. A Dortmund tehát az ellenfél térfelére érve dinamikus, szinte kontraszerű szituációkat próbált tudatosan kialakítani. Ha pedig a madridiak vesztettek labdát a saját térfelükön, akkor a gyors támadások szinte adták magukat.
Dortmund-labdabirtoklás az ellenfél térfelén. Emre Can visszalép a két belső védő közé, a balhátvéd Maatsen tagozódik be a helyére. A cél egy kemény felpasszal gyors támadást kezdeményezni. Itt Füllkrug indul be a védelem mögé, lekészítéséből Brandt lő kapura.
Camavinga elveszíti a labdát, a Dortmund azonnal kontrázhat. Ketten visszamozognak a lesről, Brandt a játékot jól olvasva a szélre mozog, Füllkrug rúgja kapufára a lesgyanús helyzetet.
Hummels itt kiszabadul a nyomás alól, és van ideje megnézni, hová passzoljon. Kissé túl sok a visszalépő csapattárs, ám a túloldalon Adeyemi kitűnő ütemben, villámgyorsan indul. Egy az egyben végül nem tudja megverni a kapust.
Hiába azonban a számos helyzet az első félidőben, Füllkrug és Adeyemi is több helyzetet elpuskázott, előbbi 4 lövésre 1.58-as xG-mutatót hozott össze, mégsem sikerült betalálnia.
Bár személyi csere nem történt a madridiaknál, az első félidőben látott kezdőcsapat másféle játékot valósított meg a második negyvenöt percben. A saját térfél helyett a Real labdabirtoklása immár a túlsó térfélen „rögzítette” az ellenfél védekezését, Pep Guardiolához hasonlóan egyre több játékost egyre magasabban felküldve. Középen nemcsak Camavinga mozgott fel többet a vonalak közé, hanem jobboldalt Carvajal is egyre inkább klasszikus felfutó szélső védőként csatlakozhatott a támadásokhoz. Eközben – ahogy a Bayern elleni, kitűnően sikerült visszavágón – egyre tudatosabban töltötte túl a pálya bal oldalát a Real, ahonnan egy jó időben belőtt vagy beemelt passzal lehetett helyzetet kialakítani a kapu előtt. A fizikai fáradtság és az ellenfél térfelén egyre inkább betömörülő Madrid egyre mélyebb dortmundi védekezést eredményezett.
Real-labdabirtoklás a második félidőben. Mindkét szélsőhátvéd az ellenfél térfelén, Camavinga, sőt Valverde is a bal oldal felé mozog. A mögé kerülés után Vinícius beadására a túloldalon felfutó, a képen nem látszó Carvajal érkezik és fejel kapura. Eközben a dortmundi védekezés egyre mélyebben, Adeyemi mintegy ötödik védőként követi visszafelé Carvajalt.
A gól végül nem akcióból, hanem egy szögletből érkezett – a BVB számára a legrosszabbkor. Carvajal érkezése azonban megmutatta, hogy minden apró részletnek jelentősége van: nem ez volt az egyetlen szöglet, ahol a Real tudatosan a rövid oldalon, szabad kifejelőként helyezkedő Füllkrugot támadta.
Az első Real-gól. Szinte minden érkező tudatosan az öt és feles rövid oldalára mozog. A jól fejelő Carvajallal Füllkrugnak kellene felugornia – nem éri utol, tankönyvi „mismatch”, 0-1.
Terzic hiába küldött pályára még több támadót – többek között Malen, Haller és a búcsúzó klublegenda Marco Reus érkezett –, gólt csak a Real tudott szerezni: egy hátul eladott labdából Vinícius talált a kapuba, ezzel a 83. percben szinte eldöntve a találkozót. A mérkőzés statisztikái is alátámasztják, mennyire ellentétes volt a két félidő: amíg a szünet előtt a Real Madridnak volt rendkívül kevés lövése és alacsony xG-mutatója, addig a második félidőben a Dortmund volt szinte észrevehetetlen. Ráadásul, ami a kapura menő lövések minőségét (xGoT) illeti, a madridiak egyértelműen a kapu sokkal veszélyesebb helyeire céloztak.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="715" width="657" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A Real Madrid tehát sikeresen megnyerte a legrangosabb európai kupasorozatot, immár a tizenötödik alkalommal. Látva a spanyolok utóbbi évtizedben látott hegemóniáját, bizonyos nézőkben akár az a kérdés is felmerülhet,
Az anyagi lehetőségek és a szakmai tőke koncentrálódása továbbra is abba az irányba mutat, hogy az elit egyre inkább elválik a mezőny többi részétől. A Real Madrid ennek a mezőnynek tudott sokadszor a legtetejére kerülni, úgy, hogy önmagát tudatosan sztárcsapatnak definiálja, sztárjátékosokkal – akik a mostani menetelés alkalmával is többször megmutatták, hogyan kell a legfontosabb pillanatokban, nagy nyomás alatt a maguk javára fordítani a mérkőzést. A Dortmund ugyan egy mérkőzésen nem tudta megállítani a madridi szupergépezetet, de Terzic csapata bebizonyította: kimért, jól megtervezett csapatjátékkal egy egyenes kieséses sorozatban sokáig meg lehet nehezíteni a komolyabb lehetőségekkel rendelkező (PSG, Real Madrid) ellenfelek dolgát is. Az egyéni minőség és a sokkal bővebb lehetőségek azonban mégiscsak a madridiak javára billentették a mérleg nyelvét, Ancelottinak pedig azzal kellett foglalkozni, amihez a legjobban ért: menedzselni magas szintű, kiforrott karaktereit.
A Bajnokok Ligája jövőre új formátumban folytatódik. Kérdés, hogy az új formátumhoz milyen történetek tartoznak majd.