Szó sincs szerencséről, a Real Madrid a visszavágót szinte végig kontrollálva ejtette ki a Bayernt

PSG–Borussia Dortmund: 0-1

Az első mérkőzésen a Dortmund a sebességre és az átmenetekre építve tudta meglepni a labdával statikus párizsiakat, így a francia bajnoknak most hazai pályán kellett ledolgoznia a Németországban összeszedett egygólos hátrányt. Luis Enrique kezdőcsapatában ezúttal is Donnarumma állt a kapuban, a védelembe az odavágón megsérült Lucas Hernandez helyére Beraldo került Hakimi, Marquinhos és Nuno Mendes mellé. A középpályán Vitinha, Fabian Ruiz és Zaire-Emery triója változatlan maradt, elöl azonban Goncalo Ramos kilencesként, középen kapott helyet, így Dembélé jobbról, míg Mbappé ezúttal balról kellett, hogy veszélyt jelentsen.

A dortmundi összeállítás teljesen megegyezett az egy héttel ezelőttivel: Kobel előtt ezúttal is Ryerson, Hummels, Schlotterbeck és Maatsen alkotta a hátsó négyest, a középpályát Emre Can, Marcel Sabitzer és Julian Brandt hármasa foglalta el, elöl pedig a jobblábas Jadon Sancho a jobb, a ballábas Karim Adeyemi pedig a bal oldalon kapott helyet a középcsatár Niclas Füllkrug mellett.

Arra már előzetesen is számítani lehetett, hogy a mérkőzésen a PSG fogja többet birtokolni a labdát, hisz egyrészt ez Enrique csapatára amúgy is jellemző, másrészt, a Dortmundnak előnyben még kevésbé kellett magasan letámadni az előző mérkőzéshez képest. Edin Terzic csapata így leginkább a tőle megszokott 4-1-4-1-es középső blokkban töltötte a mérkőzés nagy részét, ahol szűrő középpályásként Emre Can őrjáratozott a védelem előtt. A mérkőzés egészében 70 százalékos párizsi labdabirtoklásra a játékosok rugalmasan léptek ki, ám többnyire nem a labdázgató hátsó sor játékosát támadták meg, inkább a fedezőárnyékukat „variálva” szerették volna a legfontosabb passzsávokat lezárni.

A labda forgásával megegyező irányban a Sabitzer–Brandt duó egyik tagja és a labda oldali szélső is kilépett a blokkból, gyakran céltalan labdafényezésre kényszerítve a hazaiakat.

Luis Enrique strukturálisan is reagálni akart az első mérkőzésen látott hiányosságokra. Ennek érdekében baloldali nyolcasként Fabian Ruiz gyakran a két középhátvéd mellé lépett vissza, hogy az így kialakult 3-2-5-ös struktúrában Hakimi és Nuno Mendes a vonal mellett egyszerre feljebb mehessenek. A dortmundi védekezés azonban erre is jól reagált, és az első mérkőzéshez hasonlóan Adeyemi és Sancho gyakran visszafelé is követték az ellenfél szélsőhátvédjeit, szituációtól függően akár 5-4-1-es vagy 6-3-1-es védekező felállást kialakítva.

A PSG megszokott, strukturált pozíciós játékából azonban ezúttal is hiányoztak a dinamikus beindulások. A hazaiak jobb oldalán Hakimi ugyan sok beindulással próbálkozott, ám a vonal mellett játszva ezekből leginkább csak kiszámítható beadásokat tudott kiharcolni. A félterületben játszó Mbappé és Dembélé pedig többet várták a labdát pozícióban, mint amennyit a folyosókba indultak, ráadásul az erősebb lábukkal befelé játszva inkább összetömörítették az ellenfél védekezését, mintsem széthúzták volna. A dortmundi védelmi vonal ráadásul időnként egészen mélyen, a kaputól húsz–huszonöt méterre is visszahúzódott, így a védelem mögé indítással a PSG játékosai nem is nagyon próbálkoztak, pedig már az első mérkőzésen is leginkább ezek a szituációk bizonyultak veszélyesnek.

Az első félidőben a PSG 8 lövésre mindössze 0,58-as XG-mutatót tudott összehozni, ami sokat elmond a játékuk kiszámíthatóságáról.

PSG-labdabirtoklás, BVB-védekezés az első félidőben.

Az első félidőben a Borussia Dortmund még megpróbált hátulról építkezni, ha éppen náluk volt a labda. A legfontosabb azonban az volt, hogy a németek a saját térfelükön ne veszítsék el a labdát, így nem is vállaltak túl sok kockázatot. A néhány dortmundi labdakihozatali jelenetnél általában Mbappé lépett fel aszimmetrikusan Goncalo Ramos mellé, hogy nyomást helyezzen a labdás középhátvédekre. A BVB játékosai pedig hátul hat emberrel próbálták kihozni a labdát, egyrészt azonban a hátsó sor gyakran próbálkozott hosszú, élesen meglőtt mélységi passzal, amelyet az első mérkőzésen látott módszerrel lehet majd visszaszerezni, másrészt pedig, a jobb félterületben Marcel Sabitzer ezúttal jóval hátravontabb szerepben játszott, nem láthattuk tőle az első mérkőzésen sok riadalmat keltő, agresszív beindulásokat. Inkább csak Julian Brandt próbálta felvenni a labdákat a bal oldali félterületben, a dortmundiak tehát elöl eggyel kevesebb emberrel vezethették második szándékú támadásaikat. Nem is meglepő, hogy az első félidőt még a hazaiaknál is alacsonyabb, 0,23-as xG-mutatóval fejezték be.

BVB-labdabirtoklás, PSG-védekezés az első félidőben.

A Paris Saint-Germain a második félidő első öt percében egy szöglet után Zaire-Emery kapufája révén minden korábbinál közelebb állt az egyenlítéshez. Közvetlenül ezután a kevés kontrák egyikéből viszont a Dortmund szögletet, a szögletből pedig vezető gólt harcolt ki: a hosszú oldalon érkező Mats Hummels használta ki azt az általánosnak mondható törvényszerűséget, hogy a zónavédekezésnél a játékosok gyakran túlságosan is a labda oldalát figyelik, ezáltal a „vak oldalon” sebezhetők lesznek.

A mérkőzés további szakaszában a PSG az addiginál is hosszabb periódusokra tudta a labdát az ellenfél térfelén tartani, ugyanakkor meg kell jegyezni: Edin Terzic csapata ekkor már szinte kizárólag a saját tizenhatosa védelmére koncentrált. Luis Enrique cserékkel próbált belenyúlni a meccsbe: csatárposzton Goncalo Ramos helyére Marco Asensio, az eredendően belső középpályás Fabian Ruiz helyére pedig a fiatal szélső, Bradley Barcola érkezett. Ő már a vonal mellett játszva próbálta széthúzni a védelmet, miközben Nuno Mendes hátrébb, Asensio pedig a vonalak között feljebb húzódhatott. A játékrész felénél, a 67. percben Terzic szerkezetváltással reagált: Jadon Sancho helyére Niklas Sülé érkezett, és a dortmundiak immár 5-4-1-es mély blokkban, szinte csak a saját kapujuk védelmére koncentráltak.

PSG-labdabirtoklás, BVB-védekezés a második félidőben.

A második félidőben a PSG már jóval többet próbálkozott: a szünet után Vitinháék háromszor találták el a kapufát, és összesen 22 alkalommal próbálkoztak, összesen 2,71 xG-nyi értékben. A látszólagos balszerencse ellenére azonban a számok némileg csalnak:

a mérkőzés 30 próbálkozásából 20 érkezett a Dortmund vezető gólja után, illetve összesen 10 próbálkozást blokkoltak a védők.

A mérkőzés záró szakaszában a vendégek gyakorlatilag csak a saját kapujukat védték, szinte megengedve a párizsiaknak a magas mennyiségű próbálkozást arra alapozva, hogy a tizenhatoson belül nagy számban védekezve nagy valószínűséggel képesek lesznek blokkolni azokat. A harminc kísérletből pedig a statisztika mindössze ötöt könyvel el „nagy helyzetnek” – a másik oldalon ilyenből egy volt, igaz, azt sikerült gólra váltani.

A Borussia Dortmund tehát tökéletesen megmutatta, miként lehet egy egyénileg jobb erőkből álló, labdával magabiztosabb ellenfelet szervezett védekezéssel, jól kontrollált átmenetekkel és a meccsterv tökéletes adaptálásával búcsúztatni egy egyenes kieséses párharcban. A száznyolcvan percből a PSG összességében több mint százötvenet töltött hátrányban, a minőségi, lendületes áttörések helyett azonban leginkább csak statikus, mennyiségi alapú próbálkozásra futotta a megfiatalított csapattól.

Nagyon rövid periódusok kivételével tulajdonképpen az egész párharcban a dortmundiak akarata érvényesült.

Az évről évre célként kitűzött BL-döntő a PSG számára ezúttal sem jött össze, a Dortmundot viszont a klubhoz ezer szállal kötődő, gyerekkora óta fanatikus drukker Edin Terzic régen látott siker kapujába vezette.

Real Madrid–Bayern München: 2-1

Az első mérkőzés kiegyenlített, izgalmas csatája és meglepően jó müncheni produkciója után Thomas Tuchel csapatának a félelmetes Bernabéuban kellett bebizonyítania, hogy az elveszített hazai bajnokság ellenére még mindig Európa közvetlen elitjébe tartozik. Carlo Ancelotti kezdőcsapatában egyetlen változás volt a müncheni odavágóhoz képest: jobbhátvédben Lucas Vazquez helyett a rutinos Carvajal került Rüdiger, Nacho Fernandez és Ferland Mendy mellé. A középpályán ezúttal is a technikás Tchouameni, Kroos, Valverde, Bellingham négyes kapott helyet, elöl pedig szokás szerint Rodrygo és Vinícius – utóbbi gyakran szinte balszélsőként, de erről lentebb bővebben is lesz szó. A müncheni kezdőcsapatban az odavágón bizonytalanul játszó koreai Kim Mindzse helyett De Ligt kezdett Dier, Kimmich és Mazraoui mellett, Goretzka helyett pedig kisebb meglepetésre a fiatal Pavlovic került be Konrad Laimer mellé. A támadósorban Thomas Müller ezúttal csak csereként jött számításba, Sané a jobb szélen, Musiala tízes, Gnabry pedig baloldali pozícióban kapott helyet Harry Kane mögött.

Az odavágón erősen kezdő Bayern a Bernabéuban hamar a védekező csapat szerepében találta magát.

A bajorok a mérkőzés elején nem sokszor próbálták agresszívan letámadni a madridi labdakihozatalokat, hanem a legtöbbször 4-4-2-es középső blokkban várták ellenfelüket. Ancelotti csapata a szokásos módon sok technikás, visszalépő játékossal futballozott, a középhátvédek helyett így leginkább ezúttal is Tchouameni és Kroos szervezhette mélységből a játékot. Az olasz edző filozófiájához hű módon a játékosok ezúttal is sok pozíciós szabadsággal, rugalmasan helyezkedhettek. Emellett azonban már az első perctől megfigyelhető volt, hogy a Real erősen próbálta túlterhelni a pálya bal oldalát. Vinícius gyakran egészen a szélre, szinte a vonal mellé húzódott, hogy cselezőkészségével egy az egyben meg tudja verni Joshua Kimmichet. Ez olyannyira jól sikerült neki, hogy 12 cselkísérletéből 7 sikeresen zárult, ebben a tekintetben tehát messze a legaktívabb volt a mezőnyben, a német jobbhátvédnek igencsak kellemetlen élményeket okozva. Bellingham eközben szintén rendszeresen a bal oldalra, a félterületbe mozgott, sőt, esetenként még Valverde is átkalandozott a pálya túlfelére.

A madridiak a remek egymás közti kapcsolatokat kihasználva a bal oldalról is sokszor tudtak veszélyeztetni, de ha ez nem sikerült, még mindig ott volt a forgatás lehetősége, hogy a müncheni védekezést az egyik oldalra „kibillentve” a túloldalon a felfutó Carvajalt találják meg egy keresztlabdával. A túltöltésre épülő játékelképzelés annyira jól sikerült az első félidőben, hogy a Bayern védelmi alakzatának azonnal reagálnia kellett: Gnabry és Sané még mélyebben visszasegített a saját térfelére védekezni, így azonban a németek labda nélkül még inkább a saját térfelükre szorultak, és az első mérkőzésen látott gyors kontrákat csak nagyon ritkán tudtak vezetni.

Real-labdabirtoklás, Bayern-védekezés az első félidőben.

Mennyiségileg a Real dominanciája mégsem volt nyomasztó, 57 százaléknyi labdabirtoklásuk mellett időnként a Bayern München is képes volt labdával berendezkedni a támadásokra. Ekkor a madridiak is leginkább 4-4-2-es középső blokkban várták az ellenfelet, ám Bellingham helyett ezúttal Vinícius alkotta Rodrygóval az első sort, így labdaszerzés esetén a folyosókba befutva azonnal a Kimmich mögötti területet támadhatta. A Bayerntől a megszokott, a Realhoz képest sokkal inkább pozíciós futballt láthattuk, a meghatározott területeket viszonylag egyenletesen, szigorúan elfoglalva. Az odavágón látott jobboldali túltöltés helyett a struktúra most leginkább egy klasszikus, centrális, 2-3-5-höz hasonlított. Kimmich a jobb oldalon ezúttal is jóval többet mozgott fel, mint a másik oldalt Mazraoui, ám nem klasszikus módon a vonal mellett, hanem a félterületbe, mélységből befutva, miközben a két szélen Sané és Gnabry biztosítottak szélességet. Ők azonban, ahogy a csapattól idén sokszor láthattuk, most is leginkább statikus pozícióban, vagy akár a kapunak háttal kaphattak labdát, így cselezéssel nem igazán tudták Carvajalt és Mendyt levenni a pályáról.

Amiben már sikeresebbek voltak, az a hirtelen irányváltással történő, félterületbe való gyors beindulás, amit az Arsenalnál mostanában Bukayo Saka fejlesztett tökélyre.

Ezekben, valamint Kimmich hasonló beindulásaiban felfedezhető volt némi veszély, ám az első félidőben a Bayern összesen mindössze két kísérletig és 0,08-as xG-mutatóig jutott, még ha ebbe néhány veszélyesen középre lőtt labda nem is számít bele.

Bayern-labdabirtoklás, Real-védekezés az első félidőben.

Az első félidő végén Gnabry sérülés miatt nem tudta folytatni a játékot, így a második félidőre Tuchelnek változtatnia kellett: a balszélre az eredetileg is balszélső, ám a Bayernnél inkább (nagyon) támadó balhátvédként megismert Alphonso Davies érkezett. A Bayern pedig a második félidőben valamivel többet erőltette aszimmetrikusan a bal oldali játékot gyors támadásokkal Davies egy az egy elleni képességeire építve, miközben a túloldalon Sané szinte második csatárként, befelé mozogva érkezett a kapu elé. Hiába kezdte a második félidőt is határozottan a Real Madrid, hiába kellett Neuernek több bravúrt is bemutatnia, a kevés sikeres kontra egyikéből végül Alphonso Davies lőtt gyönyörű szólógólt a hosszú sarokba.

Bayern-labdabirtoklás, Real-védekezés a második félidőben.

Ancelottinak hátrányban reagálnia kellett, és a precíz mikroszintű taktikai húzások helyett most is leginkább a játékosprofilokkal variálhatott: először Kroos és Tchouameni helyett érkezett a hasonló profilú Modric és Camavinga, majd Rodrygo és a pszeudo-jobbszélső Valverde helyett érkezett a szélső Brahim Diaz és a befejező csatár Joselu. A 4-4-2-es rombuszalakzat helyett immár inkább 4-3-3-ban rohamozott a Real, miközben Tuchel Kim behozatalával öt védőre váltott, és az egygólos előnyt akarta megőrizni.

A folyamatos nyomás alatt pedig végül megtörtek a vendégek: az addig bravúrokat halmozó Manuel Neuer kiejtett labdájából Joselu egyenlített, majd négy percre rá nyerőemberré vált, miután a VAR megállapította, hogy közeli lövését megelőzően nem a labda előtt helyezkedett. A negyedórásra nyúlt hosszabbítás végén De Ligt még egyenlíteni tudott, ám a vitatott szituációban végül még vizsgálatra sem került sor, hiszen a partjelző idejekorán emelte a zászlóját, De Ligt lövésénél a labda technikailag már játékon kívül volt.

Real-labdabirtoklás, Bayern-védekezés a 80. perc után.

A Real Madrid tehát – tőle már megszokott, szinte közhelyszerű módon – ezúttal is az utolsó percekben tudott a maga javára fordítani egy egyenes kieséses mérkőzést és kivívni a továbbjutást. Bár az ilyen történeteknél gyakran szokás a szerencsére hivatkozni, ez most még a korábbiaknál is kevésbé megalapozott:

Ancelotti csapata a párharc többségében, a visszavágón pedig szinte végig kontrollálni tudta a játékot.

Ezúttal az xG-mutatóra sem hivatkozhatunk: a madridiak sokkal több lövést, sokkal magasabb xG-értéket és nagy helyzetet regisztrálhattak. A müncheniek gyakorlatilag végig reaktív szerepben futballoztak, és hibája ellenére sokáig Manuel Neuer tartotta őket a párharcban. Ezt pedig a korrektség jegyében illik figyelembe venni, még az esetlegesen vitathatói bírói döntések ellenére is.

A Dortmund és a Real Madrid június 1-jén, szombaton, a londoni Wembley Stadionban játssza a Bajnokok Ligája döntőjét.