A kisvárosi NB I alkonya lehet a Mezőkövesd és a Kisvárda búcsúja

Nem fognak hiányozni.

Döntően ez volt a reakció más klubok drukkereitől arra, hogy előbb a Mezőkövesd, aztán a hétvégén a Kisvárda is elbúcsúzott a magyar labdarúgás élvonalától. A mezőkövesdi és kisvárdai drukkolók egészen biztosan másképp gondolják ezt, ugyanakkor azzal is bizonyosan tisztában vannak, hogy klubjuk méretéhez, támogatottságához, városuk lakosságához képest már a hosszabb NB I-es tartózkodás is kimondottan jó teljesítmény.

„Szép volt, jó volt, hat évig tartott… Ha valaki, akkor, amikor az első két fordulót követően nemhogy pontunk vagy gólunk, hanem – figyelem! – szögletünk (…) sem volt, azt mondja, hogy ebből hat év lesz, kikacagjuk. Most pedig megállapíthatjuk, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei labdarúgás történetében miénk a leghosszabb időszak, amit csapat egyvégtében az élvonalban töltött. Tudtuk, hogy nem tart majd örökké. Kiesett már minden nagycsapat legalább egyszer (az Újpest a kezdetek kezdetén, az MTK többször is, a Fehérvár, a DVSC, a Diósgyőr, a Puskás Akadémia is búcsúzott már, a Fradit pedig kizárták egyszer), tudtuk, ez velünk is megtörténhet. Így, hogy búcsúztunk, a Paks az egyedüli csapat a jelenlegi NB I-es mezőnyben, amely sosem szállt alá a 2006 óta meglévő tagsága során” – köszöntek el a várdaiak hivatalos honlapjukon.

Szóval: fognak-e hiányozni?

Nem „kicsiknek” való vidék

A magyar élvonalban általában voltak egy-egy éra viszonyait és „felhajtóerejét” kihasználó csapatok. Az első profi bajnokság időszakában (1926–1936) az élvonalbeli klubok listája általában a tradicionális pesti nagycsapatokból (FTC, MTK, Újpest, illetve az ekkoriban még nagy sikerei előtt álló Kispest és Vasas), vidéki nagyvárosok együtteseiből (Bocskai – Debrecen, Somogy FC – Kaposvár, Attila – Miskolc, Sabaria – Szombathely, Bástya – Szeged, Pécs-Baranya – Pécs), valamint a hazai futball hőskorában fontos szerepet játszó kisebb, fővárosi klubokból (III. Kerület, Budai 11, Nemzeti) állt.

Már ekkor megjelent az élvonalban vállalati csapat (az újpesti Phöbus), a profi bajnokság megszüntetése után pedig sorra jöttek az ipari központokhoz, vállalatokhoz vagy munkásegyesületekhez (Törekvés, Elektromos, Taxisok, Szolnoki MÁV, Gamma, Salgótarjáni BTC, Diósgyőri MÁVAG) kötődő klubok az első osztályba. Még olyan kuriózum is előfordult, hogy az aprócska Tokodnak élvonalbeli csapata lett – a felcsúti Puskás Akadémia felemelkedéséig a gerecsei település volt a legkisebb, melynek valaha NB I-es együttese volt. A korabeli adatok szerint 1939-ben Tokodon 1914-en éltek, a két fontos ipari központ (bánya, üveggyár) beszámításával ez jó 3700-ra emelkedett. Nagy meglepetésnek számított, hogy a TÜSC nemcsak feljutott az NB I-be, de kimondottan jól is szerepelt az ősszel – hogy aztán fokozatosan leeresszen, és végül kiessen.

Kint jártunk Tokodon, a nemrég még rettegve emlegetett oroszlánbarlangban. (…) Itt, ahol az igazgatói irodától a kazánházig mindenfelé oly sok szó esett a futballról, most nagy a csend és a némaság

– írta a kiesésről készített kisriportjában a Nemzeti Sport. Az üveggyáriak fogadkoztak, hogy visszatérnek az első osztályba, de ez sosem jött össze nekik: ez volt a helyi futball fénykora, a tokodi klubot lassan, fokozatosan elnyelték az alsóbb osztályok. A Tokod visszakerült oda, ahová mérete, lehetőségei alapján tartozott. Az élvonalbeli szereplés egy helyi vezető és mecénás – Eggenhofer Jenő, a TÜSC elnöke, az üveggyár igazgatója, a dorogi ipartestület elnöke – támogatásával, közösségi összefogással és egy kiemelkedő csapat összehozásával jött össze, de fenntarthatatlannak bizonyult.

Egyidényes csoda volt a Tokodé, és sokan jártak hasonlóan. Alig-alig volt olyan kiscsapat, mely be tudott volna rendezkedni az élvonalban. Legyen szó a második világháború előtt a hadiiparhoz köthető vállalatok csapatairól (Gamma, Lampart), a második világháború után politikai-ideológiai alapon is nyomott bányász- és nehézipari csapatok megerősödésétől (Perecestől Dorogig, Tatabányától Ózdig), általában az maradt felszínen, aki megfelelő támogatást is a futballprojekt mögé tudott állítani hosszabb távon. Ez nagyvárosok, megyeszékhelyek klubjainak, illetve kisebb fővárosi csapatoknak sikerült, sikerülhetett.

Nem véletlen, hogy a hatvanas évektől egyre ritkult az abszolút újoncok száma az NB I-ben, kialakult egy establishment, melynek tagjai a tradicionális fővárosi klubok (nagyok és kisebbek), illetve a nagyvárosok csapatai voltak.

A cserélődési folyamat felgyorsult a rendszerváltás előtti években (Vác, Veszprém), majd az azt követő másfél évtizedben (Soproni FAC, majd Matáv FC Sopron, Stadler FC, Gázszer FC, Tiszakécske, Szeged LC, Lombard Pápa), de igazán tartósan még a kilencvenes években mégoly sikeres, 1993/94-ben bajnokságot nyerő Vác sem tudott berendezkedni az első osztályban.

A magyar élvonalban legalább tizenöt idényt lejátszott klubok majd’ mindegyike vagy fővárosi (FTC, Újpest, MTK, Honvéd, Vasas, Csepel, 33 FC, III. Kerület, Törekvés, Nemzeti, BTC, MAC), vagy nagyváros képviselője (Győri ETO, Haladás, DVTK, Fehérvár, Pécsi MFC, DVSC, Tatabánya, ZTE, SBTC, Békéscsaba, Szegedi EAC, Szegedi AK, Dunaújváros, Kaposvári Rákóczi), kivétel csak három van:

• a Dorog, mely a félbeszakadt 1956-ossal együtt 23 szezont töltött az élvonalban (népessége az érintett időszakban: 9000-12 000 fő)
• a Siófok, mely 20 idényt (népessége az érintett időszakban: 20-25 000 fő)
• és a jelenleg is NB I-es Paks, mely 18. szezonját tapossa (népessége az érintett időszakban: 17-20 000 fő)

Történelmileg nem „kicsiknek való vidék” az NB I. Ez változott meg a 2010-es években.

Vákuum és lehetőség

Ha az élvonal történetének egészét nézzük, akkor a pont egy évtizede, 2013/14-ben kezdődött időszak kuriózumnak számít. Ekkor jutott fel abszolút újoncként a Puskás Akadémia és a Mezőkövesd az NB I-be; a felcsútiak épp hogy a vonal fölött maradtak, a matyóföldiek kiestek. Egy idénnyel később az élvonal képe drámaian megváltozott: négy megyeszékhely csapata (Győri ETO, Kecskeméti TE, Pécsi MFC, Nyíregyháza) nem kapott licencet és osztályváltásra kényszerült; a kieső Lombard Pápa története véget ért a Lombard Kft. csődje miatt, a Dunaújváros PASE pedig zuhanórepülésbe kezdett, és nem sokkal később az NB III-ban eszmélt. Az MLSZ 12 csapatosra csökkentette az élvonal létszámát.

Az NB I vadkeleti évei ezzel értek véget. Nagyvárosok jelentős történelmű csapatai búcsúztak az élvonaltól, és emiatt kialakult egy vákuum, amelyet jóval kisebb települések együttesei töltöttek be. A 2017/2018-as bajnokság volt az első, melyben a mezőny harmada – korábban sosem látott arány ez – 21 000 főnél kisebb lakosságú települések klubjaiból állt. Közülük a Paksi FC 2006 óta megszakítás nélkül tagja volt az NB I-nek, a Puskás Akadémia, a Mezőkövesd, illetve a Balmazújváros viszont „új időknek új szeleivel” jött, ahogy a Balmazt egy évvel később váltó Kisvárda is. Az elmúlt hét idény mindegyikében kisvárosi csapat volt a mezőny harmada.

Ezt nevezhetjük kortünetnek, az NB I történetére reflektálva pedig anomáliának is.

Az élvonalban a 2010-es években debütáló csapatoknak hasonló volt a háttere: történelmileg általában a harmadosztályban vagy lejjebb versenyeztek, a 2000-es vagy a 2010-es években jelentek csak meg a második vonal térképén, és viszonylag hamar sikerült fellépniük onnan. Mindegyik csapat kötődött, kötődik a NER helyi erős embereihez, és számíthat helyi szponzorokra is.

Ezzel persze nincsenek egyedül, sőt – szinte minden élvonalbeli klub háza táján találunk hatalomközeli szereplőket. Önmagában ez nem visz egy csapatot az NB I-be, és láttunk már jó kapcsolatokkal bíró, jelentős költségvetésből gazdálkodó, ám pocsékul üzemeltetett klubot is. A feljutáshoz és – pláne – a hosszabb első osztályú szerepléshez szakmai munka is és stratégiai tervezés is kell; a mostani két kieső esetére vetítve pedig Révész Attila (Kisvárda) és Tóth László (Mezőkövesd) sokáig megmutatta, hogy tud ügyesebben manőverezni, mint sokkal nagyobb klubok vezetői.

Mind a Kisvárda, mind a Mezőkövesd megpróbált okosan erősíteni, erősen támaszkodva légiósokra, kettős állampolgárságú játékosokra, illetve határon túli magyarokra – a NELA nyilvántartása alapján a két klub együttvéve több mint 140 ilyen futballistát vetett be, ez az NB I-ben pályára lépett játékosaik több mint ötven százalékát jelenti. Nem a Paks útját választották, de ennek anyagi okai is vannak: sok esetben egy légiós bérigénye alacsonyabb, mint egy azonos képességű magyar játékosé, Révész Attila pedig többször kifejtette, hogy a külföldi játékosok mentalitását jobbnak tartja. A nem kiemelkedő költségvetésű és vonzerejű kluboknak nagy szüksége volt az éles szemű játékoskiválasztásra. Aligha véletlen, hogy a Kisvárda és a Mezőkövesd esetében előbb jutnak eszünkbe kiemelkedő képességű légiósok (Felipe, Gheorghe Grozav, Driton Camaj, Jasir Asani, Claudiu Bumba, Stefan Drazic, Marin Jurina, Riccardo Piscitelli), mint magyar játékosok; bár a kövesdiek fontos szerepet játszottak Szalai Attila karrierjében, csapatkapitányuk, Cseri Tamás pedig a 2021-es Eb-re is eljutott.

Ahogy azt Tóth a Sportálnak elmondta tavaly decemberben: hosszú NB I-es tagságuk lehet az ő dicséretük, egyben a többi csapat kritikája is.

„A klubnál mindenki maximalista, de lehet, hogy az utóbbi hét év már a maximumon is túlment. Reálisan nézve talán egy osztállyal lejjebb lenne a helyünk, de ez azt is jelenti, hogy valamit jól csinálunk (…) Célunk, hogy minden évben megelőzzünk két csapatot, és az, hogy megtaláljuk azokat a játékosokat, akik ebben segíthetnek nekünk.

Ám tény, ahhoz, hogy évről évre az élvonalban szerepeljünk az is szükséges, hogy a nagyobb költségvetéssel dolgozó klubok valamit elhibázzanak

– vélekedett a mezőkövesdi sportigazgató.

A háttér ugyan eltérő lehet, ám hasonló sztorik jelentős számban vannak az európai futballban. Jön alulról – gyakran egy vákuumot kihasználva, vagy az aktuális politikai-gazdasági erőviszonyok és hátszél által segítve – egy kiscsapat, és helyet követel magának az establishment társaságában. A kicsiknek nincs jelentős (élvonalbeli) históriája, nem nyomasztja őket saját történelmük súlya. Kompaktabb, könnyebben kezelhető a szervezetük; gyorsabban mozdulnak, mint a tradicionális, nagy klubok, és a lendület is viszi őket. A lengyel Rakówtól az angol Wiganig, az olasz Chievótól a német Hoffenheimig, az egyedülálló módon feljutása után teljes dominanciát kiépítő bolgár Ludogorectől a török Istambul Basaksehirig sok-sok klub csapott be a semmiből az establishment köreibe.

Ezzel persze egy klub sem lesz népszerű, akkor sem, ha felemelkedésének nincs köze a politikai-hatalmi viszonyokhoz. A labdarúgás közege erősen tradicionalista, és az újgazdagokra, pláne a „történelem nélküliekre” ferde szemmel néznek. Ezen úgy lehet változtatni, ha egy csapat hosszú ideig az élvonal meghatározó tagja lesz, és így lassan csatlakozik az establishmenthez. A nagy hagyományú együttesek drukkerei ettől függetlenül nem fogják őket teljesen elfogadni, ahogy a magyar szurkolók között is jobbára az a vélemény:

a Kisvárda, a Mezőkövesd, a Puskás Akadémia vagy a Paks könnyű szívvel cserélhető tagja az élvonalnak.

Még a Paks – mely csak magyarokat alkalmazva, lehetőségeivel igen jól gazdálkodva kialakított magának egy markáns identitást – elfogadottsága is minimum vegyes. Az újonnan érkezett klubok egy helyi magon kívül nem vagy alig tudnak máshonnan szurkolókat mobilizálni, a támogatottság hiánya pedig hátráltató tényező. A tény, hogy a Kisvárda 2021/22-ben ezüstérmet ért el az NB I-ben, vagy a Mezőkövesd 2020-ban kupadöntőbe jutott, ezen nem változtatott érdemben.

Hogy hiányozni fog-e a két kieső az NB I-ből? Onnan indultunk, hogy a drukkerek többségének aligha. Jelentős nézőközönség nem veszik el a két csapat kiesésével, sőt, a két feljutó (az élvonalbeli tagságát már bebiztosító Nyíregyháza, illetve az ETO/Vasas/Szeged-GA trió egyik tagja) minden bizonnyal nagyobb érdeklődést vált ki az első osztályban. Révész Attilával kiszáll az élvonalból az egyik legszókimondóbb klubvezető (aki azért alighanem hallat még magáról); a kulcsemberek egy része pedig jó eséllyel megtalálja számítását másik NB I-es csapatban. A kisvárdai és mezőkövesdi szurkolók nem valószínű, hogy tragédiaként fognák fel a kiesést: ez sokkal inkább egy váratlanul hosszúra nyúlt élvonalbeli utazás záróakkordja, mintsem igazán megrázó dolog. A nyártól azon lehet dolgozni, hogy legyen még egy ilyen – bár ehhez a Kövesdnek előbb a licencet kell megszereznie, mert első körben nem kapott. Már csak ezért, meg akadémiai státusza miatt is jobb esélye van annak, hogy a Kisvárda legyen kettejük közül az ingázó csapat.

Visszakanyarodva az élvonal történetéhez: a korábbi esetekből az látszik, hogy a Kisvárda és a Mezőkövesd nagyjából addig jutott, ahol a hasonló méretű klubok határa van. Ekkora településekről, ekkora költségvetésből ennél hosszabb NB I-es tagságot nehéz építeni – Pakson sikerült, de a tolnaiak tartós élvonalbeli tartózkodása ritka bravúrnak minősíthető –, és talán reálisan el sem várható. Ezt mindkét klubnál reálisan látták. Ahogy Révész Attila mondta a Csakfocinak:

Nem hiszem, hogy 30 év múlva majd komoly helye lesz a Kisvárdának a magyar futballtérképen. Azok az emberek: vezetők, játékosok, szurkolók, akik ma velünk vannak, biztosan szép emlékekkel, nosztalgiával gondolnak majd vissza ezekre az időkre.

Az elmúlt hét idény kisvárosi NB I-ének alkonyát jelezheti a Kisvárda és a Mezőkövesd kiesése. Egy megyeszékhely csapata már feljutott, és az is biztos, hogy a másik feljutó vagy szintén egy megyeszékhely klubja, vagy fővárosi tradicionális nagycsapat lesz. Úgy is mondhatni: az élvonal egy anomáliaként jellemezhető helyzetből visszatér a szokásos összetételéhez.