Müncheni struktúra, madridi minőség, dortmundi sebesség – mit tanultunk a BL-elődöntők első meccseiből?

Bayern München–Real Madrid 2-2

A két elődöntő közül egyértelműen a keddit várta jobban a közvélemény, hisz a német bajnoki címről 12 év után lemaradó Bayern München a sorozat rekorderének számító, egyénileg mindig bombaerős Real Madridot fogadta. A hazaiaknál Neuer előtt Kimmich ezúttal is jobbhátvédként kapott helyet mellette pedig Kim Mindzse, Dier és Mazraoui került a hátsó sorba – Upamecano és Davies tehát nem került a kezdőbe, a védősor megegyezett a hétvégi, Frankfurt elleni bajnokin pályára lépő négyessel. A középpályán, Pavlovic hiányában, ezúttal is Konrad Laimer lett Goretzka párja, elöl pedig a ballábas Sané baloldalt, a jobblábas Musiala pedig jobboldalt kezdett Müller és a gólfelelős Harry Kane társaságában. A madridi kezdőcsapatban végül Nacho Fernandez került be Rüdiger, Lucas Vazquez és Ferland Mendy mellé, így Aurelien Tchouaméni nem a védelemben, hanem a középpályán kezdett Kroos, Valverde és Bellingham mellett. Elöl pedig ezúttal is Vinícius és Rodrygo játszott szokás szerint szabadon, a szélső és középső pozíciókat váltogatva.

Az első tizenöt perc egyértelműen a münchenieké volt, Thomas Tuchel Pep Guardiolához hasonlóan strukturált pozíciós játékkal, a madridi védekezést a saját kapuja elé visszatolva szerette volna dominálni a mérkőzést. Az első néhány percben azonban még erre sem volt mindig szükség, a Real viszonylag magasan lévő 4-4-2-es védekezése Rodrygóval és Bellinghammel az első sorban ugyanis gyakran nem helyezett kellő nyomást a labdára, minek nyomán a Bayern már az első percben gyors, életveszélyes támadást vezethetett a védelmi blokkból kimozgó Goretzka, a fellépő Mazraoui, és a befelé mozgó, a félterületbe is bátran beinduló Sané főszereplésével.

A Real 4-4-2-ben letámad, de nincs nyomás a labdáson, Goretzka kifelé mozogva könnyedén veszi fel a labdát. A felfutó Mazroui a félterületbe kitűnően beinduló Sanéval háromszögezik, a lövést Lunin védi.

Az első néhány perc hatására a madridiak visszább vettek a presszingből, és inkább a saját térfelüket kezdték 4-4-2-ben őrizni. Rövidesen kialakult az első félidő alapvető képe, amelyben a Bayern a labdabirtoklást kontrollálva, a Realt a saját kapuja elé erősen visszatolva irányította a mérkőzést.

Ezt mutatja, hogy az első játékrészben a müncheniek 279 sikeres passzból 181-et teljesítettek az ellenfél térfelén, mindezt 52 százalékos labdabirtoklással.

Labdabirtoklásban Tuchel csapata a pálya jobb oldalát erősen túltöltve futballozott, ahol gyakran Sané is középre mozgott a bal szélről, miközben a labda közvetlen környezetében Laimer és a felfutó Kimmich igyekezett előnyöket generálni, és még a Kim–Dier belső védőpáros is a félpálya magasságában helyezkedett. A türelmes, kontrollált támadásépítések végén a bajorok gyakran próbáltak a labdát a második vonalba visszalőve lövőhelyzetet kialakítani, ám a Real hátsó sora többnyire sikeresen avatkozott közbe, így ebből inkább csak kisebb lehetőségek adódtak.

A Bayern labdabirtoklása az ellenfél térfelén. Kimmich inkább a vonal mellett, Mazraoui inkább a félterületben fut fel, miközben a Bayern aszimmetrikusan túltölti a pálya jobb oldalát – a pálya bal széle szinte üres marad, Sané középre mozog.

A mérkőzés kezdeti szakaszában a Bayern labda nélkül is agresszívan letámadta Ancelotti csapatát. A madridiaktól már megszokhattuk hogy középen rengeteg nyomástűrő játékosuk lép vissza a labdakihozatalhoz, hogy az ellenfél ne tudjon elegendő emberrel letámadni. A müncheniek azonban ezúttal fegyelmezett, 4-1-3-2-es felállásban tolódták le a madridi labdakihozatalokat, ahol Müller és Kane az első sorban a fedezőárnyékukkal vették ki a játékból a lehető legtöbb madridi középpályást, míg mögöttük Laimer is felléphetett letámadni, sőt szükség esetén még Mazraoui is követhette visszafelé Valverdét. A jól megkomponált letámadással eleinte többször is sikerült a madridiakat ívelésre kényszeríteni.

A Bayern 4-1-3-2-ben támad le, Müller és Kane a fedzőárnyékükat használják, Laimer pedig emberfogással lép fel, Rüdiger ívelésre kényszerül.

Ráadásul az ellenfél térfelére átérve sem mindig ment könnyedén a Realnak: a sok pozíciós szabadsággal, relacionista módon játszó játékosok nem mindig értették meg egymást tökéletesen, ráadásul a sok visszalépő játékos gyakran a müncheni védekezést is inkább kifelé húzta. Ezt kihasználva a bajorok 4-4-2-es középső blokkban is gyakran agresszívan kimozdultak a labdásra, a megszerzett labdából pedig kontrából, első szándékból is képesek voltak veszélyeztetni – ez a harcmodor nagyban hasonlított ahhoz, amit Tuchel már az Arsenal elleni negyeddöntő odavágóján is sikerrel alkalmazott.

Tchouameni passza pontatlan, a kilépő Kim labdát szerez, és a Bayern a 4-4-2-es középső blokkból felhúzott íjvesszőként vezethet kontratámadást. A jelenet végén Sané hagyja ki a helyzetet.

A Real Madridról azonban jól tudjuk, hogy nem szükséges számára a hosszas labdával való kontroll és területi dominancia, játékosai sebessége és szabadsága révén látszólag a semmiből is képes gólt szerezni. Az első kapura lövés a 24. percben ezúttal is gólt hozott, amikor Kroos a szezon egyik, ha nem a legszebb gólpasszát osztotta ki a védőjét mintaszerűen kihúzó Viníciusnak.

A Real Madrid egyik első berendezkedése az ellenfél térfelén. Vinícius visszalép, majd a kimozgó Kim mögött a saját maga által kreált területbe indul – Kroos zseniális gólpasszt ad Laimer támaszkodó lába mellett.

Az első félidő labdás dominanciája tehát gólt nem, csak kisebb helyzeteket hozott a hazaiaknak, így Tuchel a szünetben cserére szánta el magát. A mélyen játszó középpályás Goretzka helyett az eredendően balhátvéd Raphael Guerreiro sokkal magasabb, szinte bal oldali támadó középpályás szerepben érkezett, és a Bayern nem ritkán hat vagy akár hét játékossal az első sorban rohamozhatott.

A másik nagyon fontos változtatás az volt, hogy Tuchel megcserélte a két szélsőt, így Sané jobbról, Musiala pedig balról, befelé cselezve veszélyeztethetett, miközben Kiimmich és Mazraoui még több agresszív beindulással, akár az alapvonalig lefutva is segíthették a támadásokat.

Tuchel labdával a végletekig fokozta a nyomást, és ehhez tíz perc is elég volt: előbb Sané lőtt befelé indulva csodagólt, majd néhány perccel később a másik oldalról induló Musialát faultolták tizenegyest érően, a büntetőt Harry Kane értékesítette.

A Bayern hat-hét emberrel az első vonalban rohamoz. Guerreiro is magasan fellép a bal oldali félterületben, Müller a jobb folyosóba indul be. Musiala jobblábasként a bal, Sané ballábasként immár a jobb oldalon. Ő cselez befelé, Kimmich mögékerül, csodagól a jelenet vége.

A gól után mintegy tíz percig még a Bayern kontrollálta a labdabirtoklást, sőt akár a harmadik gól is megérkezhetett volna. Ancelotti azonban Modric, Camavinga, majd a támadó Brahim Diaz és Joselu behozatalával jelezte, hogy számos opció áll rendelkezésére. A madridiak így labdával is egyre többször tudtak az ellenfél térfelén berendezkedni. Az egyenlítés végül nem ebből, hanem egy büntetőből jött, ahol a gyakran bizonytalankodó Kim ezúttal Rodrygóval szemben szabálytalankodott.

Real-szerkezet a második félidőben: továbbra is sok pozíciós szabadság, Vinícius a pálya bal, Valverde a pálya jobb oldalán kap szabadságot, a csereként beállt Brahim Diaz amolyan hamis kilences.

Összességében tehát egy elődöntő színvonalához méltó, rendkívül fordulatos mérkőzést láthattunk, ahol a Real Madrid kevesebb lövésből is valamivel magasabb xG-mutatót hozott össze. A rendkívül magas egyéni minőség és a váratlanul kialakított helyzetek miatt a madridiakat egyenes kieséses mérkőzésen továbbra is rendkívül nehéz legyőzni, ám Tuchel csapata a játék minden fázisában kitűnően megszerkesztett, hatékony meccstervet rakott le az asztalra. Ráadásul müncheni oldalon is akadtak komoly egyéni teljesítmények: Sané csodagólja mellett például szót érdemel Musiala is, aki 14-ből 10 párharcot nyert meg a földön, vagy éppen Konrad Laimer, aki 12 védekező akciójával a mezőny legaktívabban védekező játékosa volt.

Az odavágón tehát semmi nem dőlt el, ám a münchenieknek a madridi visszavágón vélhetően még nehezebb dolguk lesz, ha a balul sikerült Bundesliga-szezon után a Bajnokok Ligájában döntőbe szeretnének jutni.

Borussia Dortmund–PSG 1-0

Az Atlético Madridot nagy hajrával búcsúztató, de a Bundesligában egyelőre csak ötödik Dortmund 11 év után játszhatott elődöntőt – ezúttal a tavaly óta átalakult, kevesebb sztárjátékost és több fiatalt foglalkoztató Paris Saint-Germain ellen. A hazaiaknál Kobel előtt ezúttal is Ryerson, Schlotterbeck, Hummels és Maatsen alkotta a védelmet, a középpályán Emre Can és Sabitzer mellett Julian Brandt került a kezdőbe, a jobboldalt Jadon Sancho, a baloldalt Karim Adeyemi foglalta el, elöl pedig – kérdés nélkül – Niclas Füllkrug került a kezdőbe, hiszen Sebastian Haller csak nemrég állt újra edzésbe a sérülése után. A párizsiaknál Donnarumma előtt a Barcelona ellen is látott Hakimi–Marquinhos–Hernandez–Mendes védelem futott ki a pályára, Vitinha és Fabian Ruiz mellett a fiatal Zaire-Emery lett a harmadik középpályás, elöl pedig Bradley Barcola kezdőként került be Mbappé és Dembélé mellé.

Bár mindkét félidőben a PSG birtokolta valamivel többet a labdát, az első 45 percben a Dortmund kevesebb labdabirtoklással is képes volt kontrollálni a találkozót. A mérkőzés nyitó szakaszában ráadásul a lapos passzos labdakihozatalok is jól mentek a sárga-feketéknek, ám ehhez kellett a párizsiak rosszul sikerült letámadása is. Luis Enrique csapata ugyanis egy kissé fura, 4-3-1-2-es letámadással akarta megzavarni a hazaiak építkezését, ahol Mbappé és Barcola támadta a két középhátvédet, Dembélé pedig emberfogással próbálta semlegesíteni Emre Cant, hiszen a két belső középpályás közül Sabitzer néha már az építkezés első fázisában is valamivel magasabban helyezkedik.

A két belső középpályás, Zaire-Emery és Vitinha gyakran nem lépett fel elég magasra letámadni, ezt pedig Terzic csapata kitűnően használta ki.

A BVB rengetegszer forgatta a játékot a jobb oldalra, a felfutó Ryerson irányába, a norvég jobbhátvéd pedig, mivel senki nem lépett ki rá, ezekben a szituációkban szabadon vezethette akár az ellenfél térfeléig a labdát. A másik, valamivel ritkábban alkalmazott módszer az volt, hogy a középhátvédek passzolták fel meredeken a labdát, különösen Schlotterbeck, aki többször is be mert lépni a játékba, hiszen Barcola többnyire kívülről, a jobbhátvéd oldaláról támadta meg.

A PSG 4-3-1-2-ben letámad. Mbappé és Barcola a két középhátvédet támadja, Dembélé embert fog. A két belső középpályás azonban mélyen marad, Ryerson szabadon léphet be a játékba. A folytatásban a félterületben viszi fel a labdát, Sancho szélességet ad, ám a párizsiak visszazárnak.

Az ellenfél térfelére átérve a németek nem próbálták hosszú periódusokra megtartani a labdát, hanem első szándékból, direktebben szerettek volna áttörést elérni. Mivel a jobb oldalon Ryerson gyakran a félterületben vezette fel a labdát, ezért a szélességet ilyenkor Jadon Sancho biztosította, míg a félterületben Brandt intelligenciájával és Sabitzer befutásaival sikerült veszélyt jelenteni. Ezt nem csak a felépített labdakihozatal után, hanem átmenetekből is sokszor sikerült eljátszani, hisz a meredek felpasszokból gyakran labdavesztés, majd a labda visszaszerzése következett. Szintén fontos momentumok voltak azok, amikor egy-egy visszapasszal a hazaiaknak sikerült a PSG-t kicsalogatni, és a labdát az egymástól eltávolodott csapatrészek közé, vagy éppen a kifelé mozgó védelmi vonallal ellentétes irányba, a védelem mögé juttatni. Ilyen indításból született végül Füllkrug győztes gólja is.

A labda visszaszerzése után Brandt mozog ki a szélre, aki a folyosóba beinduló Sabitzert játssza meg. A lövést Donnarumma védi.

A gyors támadójáték mellett mindenképpen meg kell említeni a Dortmund első félidei védekezését is, hiszen a szünetig bezárólag a PSG mindössze 3 lövést és 0.13-as xG-t(!) tudott összehozni.

Bár a PSG időnként képes volt berendezkedni az ellenfél térfelén, összességében közel ugyanannyi passzt hajtott végre az ellenfél térfelén, mint a sajátján. Általában a pozíciós játék szokásos, 4-3-3-as változatával próbálkoztak most is, a szélen kialakított háromszög gyakori pozícióváltásaival. Az első félidőben azonban még az esetek többségében inkább a két felfutó szélső védő, Hakimi és Nuno Mendes adta a szélességet, ezt pedig Sancho és Adeyemi kitűnően semlegesítette, hiszen mintaszerűen segítettek vissza a védekezésbe.

Emellett fontos megjegyezni, hogy a BVB védekezése a saját térfelén sem maradt passzív, hanem az oldalvonal mellett többször is képesek voltak agresszívan labdát szerezni, amiből megindulhattak a már említett gyors támadások.

A saját térfélen alkalmazott agresszív védekezésnek pedig az volt a játékelméleti előnye, hogy a PSG nem tudott a felezővonalon túl hosszabb időre berendezkedni. Több olyan szituáció is adódott, ahol a PSG félig-meddig átmenetben, túl gyorsan próbálta előre juttatni a labdát, az ilyen szituációkban pedig a Dortmund agresszív védekezése rendszeresen labdát tudott szerezni. A labda megszerzése és visszaszerzése pedig ezekben a szituációkban többnyire nekik kedvezett, hisz a részben vagy egészben rendezetlen párizsi maradékvédekezésre (rest-defence) vihették a labdát.

A Dortmund 4-1-4-1-es középső blokkban is agresszívan támadja a labdát birtokló párizsiakat, sikerül is a labdaszerzés.

A második félidőben a játék képe némileg megváltozott. Az idő haladtával a Dortmund az egygólos előnyt őrizve egyre mélyebben védekezett, a PSG így hosszabb periódusokra is be tudott labdával rendezkedni az ellenfél térfelén. Ekkor már a felezővonalon túl már jóval több passzt (173-95) sikerült teljesíteni Luis Enrique csapatának. A két szélső, Dembélé és Barcola egyre többször próbált a vonal mellett játszva befelé cselezni, míg a szélső hátvédek inkább a belső folyosókba, alákerülő beindulásokkal igyekeztek befutni. A párizsiak azonban sokszor túlságosan is középre húzták a hazai védekezést, így kevés veszélyes helyzetet sikerült kialakítani.

A legtöbb potenciál azokban a szituációkban volt, amikor egy-egy hosszabb indítással sikerült a dortmundi védelmet visszahúzni, így terület nyílt a második vonalban lövésre érkező támadóknak.

A PSG labdabirtoklása a második félidőben: ezúttal már a szélsők adnak szélességet, ám a dortmundi szélsők sikeresen letolódják őket. Befelé cselezve a szűk hátsó négyes veszi fel őket, így gyakran kifelé kell passzolniuk.

Vitinha a beinduló Hakimit indítja, a dortmundi védelem visszahúzva, a második hullámban érkező Dembélé a kapu fölé lő.

A második félidőben a PSG már többet próbálkozott és a hazaiaknál magasabb xG-mutatót hozott össze, egyenlíteni azonban nem sikerült. A Dortmund tehát erős első félidei játékával borítani tudta a papírformát és agresszív, direkt, átmenetekre épülő játékával legyőzte a pozíciós játékot játszó PSG-t. Az első félidőben eredményesen használták ki a PSG védekezési hiányosságait és időről időre később eredményesen tudtak a mérkőzés forgatókönyvéhez alkalmazkodni.

A visszavágón a párizsiaknak hazai pályán kell legitimálniuk a klub új irányvonalát, valamint taktikailag is meg kell mutatniuk, hogy felállt fal ellen a legmagasabb szinten is képesek-e hatékonyan futballozni.