„Az eseményekkel mindig zsúfolt francia fővárosnak ezen a héten két népszerű vendége lesz: az egyik Josephine Baker, a híres néger táncosnő, aki hosszú távollét után tér vissza az Egyesült Államokból régi dicsőségeinek színhelyére, a másik pedig a magyar labdarúgó-válogatott.”
Így harangozta be a sajtó az akkor még Nemzetek Európa Kupájának hívott Eb-negyeddöntő első mérkőzését, amelyre a colombes-i stadion 35 274 jegye elővételben elkelt. Két hónappal korábban ugyancsak Párizsban – de a Parc des Princes-ben – a kékek 5-2-es kiütéses győzelemmel jutottak tovább az angol válogatottal szemben, amelyet tétmérkőzésen a két csapat londoni találkozóján (1-1) irányított először Alf Ramsey szakvezető.
A házigazdák bizakodását tovább erősítette, hogy Henri Guerin szövetségi kapitány a keretbe invitálta Nestor Combint, a honosított argentin centert, aki a magyarok párizsi vendégjátéka alkalmával szerepelt először a francia válogatottban.
Honfitársaink Zürichen keresztül utaztak Párizsba, és a svájci város repülőterén összetalálkoztak a Svájcban BEK-elődöntőt vívó Real Madrid labdarúgóival. A két korábbi kispesti játékostárs, Puskás Ferenc és Tichy Lajos hosszasan ölelgette egymást, Alfredo di Stefano pedig felhívta a magyar futballisták figyelmét klubtársára, Lucien Mullerre, aki az FC Zürich elleni 2-1 után már a hajnali órákban elutazott Párizsba.
Hazánk fiai meglehetősen nehezen kerültek a legjobb nyolc közé. Berlinben Rákosi Gyula az utolsó percben lőtte a győztes gólt az 1962-ben vb-döntős csehszlovák csapatot kiejtő keletnémet válogatott kapujába (2-1), majd a visszavágó 3-3-mal ért véget úgy, hogy Albert Flóriánnak a harmadik percben durván a lábára tapostak, ezért a fájdalommal küzdő középcsatár – a szigorú Népsport szerint – „lassú volt futásban, gondolkodásban és labdakezelésben egyaránt, késlekedéseivel megakasztotta a támadásokat”, míg Mészöly Kálmán egy óra múltán olyan súlyosan megsérült, hogy utána jobb szélen álldogált, a magyar csapat gyakorlatilag tíz játékossal futballozott. (Csere – az akkori szabályok alapján – nem volt.)
Baróti Lajos szövetségi kapitány sopánkodott is az NDK labdarúgóinak „túl kemény, sőt kíméletlen” játéka miatt, ám a negyeddöntőben nem volt oka panaszra, mert a Szentmihályi (Vasas) – Mátrai (FTC), Mészöly (Vasas), Sipos (Honvéd), Sárosi (Vasas) – Nagy István (MTK), Rákosi (FTC) – Göröcs (Újpest), Albert (FTC), Tichy (Honvéd), Fenyvesi (FTC) összetételű magyar csapat, és főként annak két belső csatára, Albert és Tichy Lajos elsőrangú teljesítményt nyújtott Párizsban. Előbb Tichy játszotta meg Albertet, majd Albert Tichyt, és a két finom akció nyomán 2-0-s vezetést szerzett a francia nézősereget elámító-elnémító együttes. Majd Tichy Rákosi átadását értékesítette, és 3-0 után olyan pompás periódus következett, amelyet a Képes Sport így jellemzett: „A magyar játékosok percekig eldugják a labdát, körbe passzolják az ellenfelet. A pálya közepén folyik a »Hol az olló, komámasszony?« játék.”
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="2097" width="1937" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Noha Lucien Cossou szépített (3-1), a Labdarúgás című szaklap is lelkendezett: „Válogatott csapatunk parádés győzelemmel kezdte idei évadját. Párizsban fontos díjmérkőzésen nemcsak biztos győzelmével, hanem imponáló, jó játékával is magára terelte az egész világ figyelmét.”
A Magyar Nemzet is csak dicsért, dicsért és dicsért: „Szentmihályi kiválóan védett, Mátrai, Mészöly, Sárosi és a védelmi vonalba hátrahúzódó Sipos a legnehezebb pillanatokban sem vesztette el a fejét. A jobbfedezet Nagy István még ebből a nagyszerűen küzdő csapatból is kiemelkedett. Mindenütt ott volt, védekezett, támadott, pontosan passzolt, hibátlanul szerelt. A bal oldalon Rákosi vállalta magára az »örökmozgó« szerepkörét. A két előretolt csatár, Albert és Tichy minden megmozdulásával gólra tört, a francia védők nem tudták fogni őket. A szélsők is mindent megtettek a győzelem érdekében.”
Ezzel szemben Henri Guerin, a Bernard (St. Etienne) – Casolari (Monaco), Michelin (Molenbeek), Artelesa (Monaco), Chorda (Bordeaux) – Bonnel (Valenciennes), Muller (Real Madrid), Herbin (St. Etienne) – Lech (Lens), Combin (Juventus), Cossou (Monaco) összeállítású francia együttes szövetségi kapitánya tehetetlenül ismételgette:
Nem értem, nem értem, nem értem! Azt hittem, jó csapatom van. Nem marad más hátra, lemondok.
Végül csak az 1966-os világbajnokság után köszönt le, akár Baróti Lajos. Azon a vb-n a kékek nem élték túl a csoportkört, amelynek keretében az uruguayiakkal a White City stadionban találkoztak Londonban, mert a Wembley-ben (nem vicc) agárverseny volt, míg a magyarok – a címvédő brazilok 3-1-es legyőzése után – a legjobb nyolc között búcsúztak, miután 2-1-re kikaptak a Szovjetunió csapatától.
Előbb azonban még bronzérmet szereztek az Európa-bajnokságon. A franciák itthoni 2-1-es legyőzése (Népstadion, 70 120 fizető néző) után a négyes döntő első találkozóján a kétszer negyedórás hosszabbításban maradtak alul a spanyolokkal szemben a madridi Bernabeu stadionban (2-1). Aztán Barcelonában – minden idők legkisebb Eb-közönsége, 3869 néző előtt – ugyancsak 120 perces küzdelemben 3-1-re legyőzték a dánokat.
A végjáték előtt a Liberation című francia lap azt írta: „A Nemzetek Európa Kupája a magyar labdarúgóké lehet. Ám a csapatnak nem szabad éreznie az esélyt, mert hajlamos a könnyelműségre, s kárba mehet minden jogos reménye. Azt az egységet, amelyet a magyar játékosok mutattak 90 percen keresztül a colombes-i stadionban, csak világklasszisokkal lehet megtörni, vagy ők maguk képesek ilyen öngyilkosságra.”
A magyar sajtó Spanyolország után leszedte a keresztvizet a magyar válogatottról, különösen Albertről és Tichyről. Hol volt már Párizs! Ugyanakkor José Angel Iribar, a trófeát elhódító bilbaói kapus azt mondta honfitársainkról: „Ilyen jó csapat ellen életemben nem játszottam!”
Most akkor nyertünk egy bronzot vagy elvesztettünk egy aranyat vagy ezüstöt? Ami biztos: több labdarúgó Eb-érmet Magyarországnak az 1964-ben elparentáltakon kívül soha, senki nem szerzett.