A Barca pályán és a fejekben is elvesztette a kontrollt, nyomástűrésből jelesre vizsgázott a Real – ezek döntöttek a BL-negyeddöntők visszavágóin

Barcelona–PSG 1-4 (összesítésben: 4-6)

A két hasonló futballt játszó csapat odavágóján a párizsiak helyzetekben nem tudták érvényesíteni labdás fölényüket, és egy szögletből szerzett góllal nagy csatában végül a katalánok örülhettek. A mérkőzés legnagyobb kérdése tehát előzetesen ezúttal is az volt:

képesek lesznek a franciák idegenben is ledominálni a labdával szintén domináns ellenfelet?

Erre már az első harminc percben is többnyire „igen” volt a válasz, pedig ekkor még egyenlő létszámban futballoztak a csapatok; a PSG az első félidő egészében is 63 százalékban birtokolta a labdát. A legfontosabb személyi változás Luis Enrique csapatában Bradley Barcola kezdőbe jelölése volt: a fiatal francia a pálya bal oldalán szélességet adva próbálta széthúzni az ellenfelet, így Nuno Mendes az odavágóhoz képest kissé kevesebbet segíthette a támadásokat. A jobbszélső, Ousmane Dembélé szintén többnyire a vonal mellett helyezkedett, ám az ő oldalán Achraf Hakimi valamivel többet futhatott fel a félterületben. Az ellenfél kapuja előtti játék az első félidőben hagyott kívánnivalót maga után: a szünetig bezárólag a PSG 11 lövésből mindössze 0.62-es xG-mutatót hozott össze – ugyanannyit, amennyit a hazaiak 2, azaz kettő próbálkozásból! Pedig a franciáknak a játékidő nagy részében sikerült a barcelonai védekezést a saját kapuja elé visszatolni, olyannyira, hogy nem mertek kimozdulni a 4-4-2-es középső blokkból, sőt Yamalnak és Raphinhának időnként visszafelé is követniük kellett a felfutó szélsőhátvédeket.

Ennek ellenére mégis Xavi csapata szerzett vezetést, jóformán az egyetlen felépített támadásából: Yamal egy az egyben megverte Nuno Mendest, centerezéséből pedig a szélről befelé vágó Raphinha talált be. Ez a támadás azonban inkább a kivétel volt, mintsem a szabály: a mérkőzés nagy részében – csakúgy, mint az odavágón – a hazaiaknak nem ízlett a párizsiak agresszív, 4-3-3-as letámadása, amelyben a középcsatárként játszó Mbappé ezúttal is a mélységi irányító Frenkie de Jongot vette ki a játékból. Hiába kapott Pedri ezúttal kezdőként szerepet, Gündogannak ezúttal sem állt jól az egy sorral feljebb való játék.

Ezt jól érzékelteti, hogy az első félidőben a PSG összesen 129 passzt tudott teljesíteni, míg a Barcelona mindössze 39-et.

A mérkőzést végül nem a két hasonló stílus csatája, és nem is a szerkezeti húzások döntötték el, hanem a Barcelona fegyelmezetlensége és az ebből adódó emberhátrány. Fél óra után ugyanis utolsó emberként Araújo szabálytalankodott a gólhelyzetben kilépő Barcolával szemben, amit a játékvezető piros lappal büntetett. Röviddel ezután a PSG egyenlített, a második félidőben pedig a katalánok reklamáló vezetőedzőjüket is elveszítették.

A kiállítás után Xavinak döntenie kellett, hogyan szervezi át csapatát, és a belső védő Inigo Martínez a jobbszélső Raphinha helyére érkezett. A Barca így 4-4-1-es középső blokkra állt át, a PSG pedig ennek megfelelően még inkább a bal oldalon próbálta erőltetni a támadásokat. A második félidő három gólja végül mégsem ebből, hanem egy szöglet utáni távoli lövésből, egy tizenegyesből, valamint egy Barca-szöglet utáni kontrából esett. Ennek ellenére az emberelőnyből taktikailag nagyon is profitált a PSG: az addig is jól működő letámadásukat a még nagyobb létszámfölény miatt a Barca már meg sem próbálta kipasszolni. A harmadik párizsi gól után – összesítésben immár hátrányban pedig a Barca hiába próbálta meg a 4-3-2-es magas letámadást is, a két szélső háromszögnek köszönhetően a párizsiak a pálya valamely pontján is mindig érvényesíteni tudták az emberelőnyt,é s végül a második félidőben is 64 százalékban birtokolták a labdát –immár sokkal magasabb, 1.86-os xG-mutatóval.

Összességében tehát bebizonyosodott: a fegyelmezetlenség mentálisan is önmagát gerjesztő spirállá tud válni. Araújo kiállítását a második félidőben újabb fegyelmezetlenségek és piros lap követte, mindez pedig a pályán nyújtott teljesítményre is hatással volt. A modern, taktikailag hihetetlenül szervezett futballban emberhátrányban nagyon nehéz mérkőzést nyerni: a játék minden fázisát egyre nagyobb kontroll és tervszerűség jellemzi.

Egy emberrel kevesebbre tervezni a játékot pedig olyan, mint vezér nélkül sakkjátszmát nyerni: egy bizonyos szint felett szinte lehetetlen…

Borussia Dortmund–Atlético Madrid 4-2 (összesítésben: 5-4)

Az első mérkőzés statikus és ötlettelen játéka ellenére a Dortmundnak mindössze egyetlen gólos hátrányt kellett ledolgozni az Atletivel szemben. Diego Simeone nem meglepő módon nem rohant neki azonnal a dortmundiaknak, és csapata inkább csak a hátrapasszokra mozdult ki az 5-3-2-es középső blokkból.

Az első félidő 60 százalékos labdabirtoklása mintegy félóra után érett góllá dortmundi oldalon, és összességében úgy tűnt, a múlt hetihez képest Terzicék több ponton is változtatni tudtak. Az egyik fontos tényező Julian Brandt kezdőbe jelölése volt. A 27 éves támadó az odavágón csak a második félidőben lépett pályára, ám ezúttal sebességével és kreativitásával végig segíteni tudta a csapatot. Bár gólpasszt nem jegyzett, csapatában a legmagasabb, 0.33-as xA (várható gólpassz) mutatót hozta össze. Ő szerezte csapata első gólját egy félterületbe való beindulásból, valamint a harmadik (kitűnő passz a félterületbe Sabitzernek, aki gólpasszt adott) és a negyedik gólban (a védelembe indulva helyet csinált Sabitzer lövésének) is kulcsszerepet játszott. A második gól pedig egy bedobás utáni túltöltéses szituáció után született, ahol a papíron jobbszélső Sancho mozgott át ideiglenesen a túloldalra, ezzel ismét csak megbontva az egyensúlyi helyzetet.

A második félidő első fele azonban az Atlético Madridé volt: egy szöglet után megpattanó labdából Hummels közreműködésével már öt perc után összejött a szépítés, összességében pedig a második félidőben már 57 százalékkal a madridiak birtokolták többet a labdát. Ebben az időszakban Simeone csapata többször is képes volt a hazaiak térfelén berendezkedni, és őket 4-1-4-1-es középső blokkba kényszeríteni. A dinamikus szituációkat ekkor inkább ők uralták: a Morata helyett a félidőben beállt Angel Correa többször is lendületes beindulással tudott veszélyt jelenteni egy-egy hosszabb passzsorozat után, és végül a félidő felénél ő egyenlített, így összesítésben ismét az Atletinél volt az előny.

A mérkőzés hajrára azonban ismét a dortmundi dinamikáról szólt: előbb Brandt passzából Sabitzer indult be a félterületbe, és Füllkrug fejezte be az akciót, majd ismét Brandt indult be, hogy lekészítéséből Sabitzer találjon a kapuba. Hiába az Atlético jóval magasabb xG-mutatója (0.63-1.17) a második félidőben, a hazaiak jobban használták ki a helyzeteiket, és egyelőre sikerült túllépniük az odavágón mutatott statikus játékon. Kérdés, a PSG ellen mennyire lesznek dinamikusak…

Manchester City–Real Madrid 1-1(összesítésben: 4-4, tizenegyesekkel:3-4)

Bár mind a négy pályán erős volt a felhozatal, talán a legjobban várt visszavágó mégiscsak a Manchester City és a Real Madrid összecsapása volt. Az első mérkőzés kockázatkerülő játékot és kevés helyzetet hozott, de az egyéni villanások miatt mégis gólgazdag mérkőzést láthattunk.

A legnagyobb kérdés a mérkőzés előtt az volt, hogy Pep Guardiola megismétli-e a tavalyi párharc forgatókönyvét, és az óvatosabb idegenbeli első mérkőzés után otthon ismét ráborítja-e a pályát a Realra.

Ez mintegy negyedóra után elkerülhetetlenné is vált, hiszen egy letámadás hosszú labdával való kijátszása után Rodrygo rúgott üres kapus gólt szerzett Valverde és Vinícius összjátéka után.

A gól után a Manchester City tehát még inkább átvette a kezdeményezést. Az elképzelés hasonló volt, mint a tavalyi 4-0 arányú mészárlás alkalmával: minél több játékossal berendezkedni az ellenfél térfelén, rövid passzokkal a kapuja elé szögezni a Madridot, majd távoli lövésekkel és jól irányzott, félterületbe való beindulásokkal veszélyeztetni. Az első félidőben a labdás dominancia azonban még nem párosult veszélyességgel: bár Guardiola csapata 63 százalékban birtokolta a labdát és 193 passzt teljesített az ellenfél térfelén – a madridiak 39 átadásával szemben –, 11 lövésből is csak közel annyi helyzetet tudtak összehozni, mint a madridiak 5 próbálkozásból (1.01-1.07).

A második félidőben a City érezhetően még magasabb sebességi fokozatba kapcsolt, még gyorsabban járatta a labdát a tavaly már csúcsra járatott 3-2-4-1-es felállásban, és az angol csapat játékosai a kapu elé is egyre többször tudtak dinamikus szituációkban odaérni. Guardiola a rendes játékidőben még csak egyet cserélt, a bal szélen Jack Grealish helyére Jeremy Doku érkezett, azonban ebből is látszott, hogy a pálya melyik oldalán akarja megnyerni a párharcot. A folyamatosan fokozódó nyomás végül a 76. percben érett góllá: Dokut már a jobbszélső Valverde kellett, hogy visszafelé kövesse, a belga egy az egyben megverte őt, a passzából pedig a félterületbe mintaszerűen beinduló Kevin De Bruyne bombázott a felső sarokba. A második negyvenöt percben a City 1.18-as xG-mutatójára a madridiak 0.02-vel(!) tudtak válaszolni, míg az ellenfél térfelén teljesített passzok száma 266-30 volt, nem a spanyolok javára. Tankönyvi definíció a „fullasztó nyomás” fogalmára.

A hosszabbítás a sok cserével sem hozott döntést, jöhettek a tizenegyesek, az azzal járó mentális nyomást pedig a Real sztárjai bírták jobban: az ő soraikban csak Modric hibázott, míg a másik oldalt Bernardo Silva és Mateo Kovacic is borzalmasan rúgta a maga büntetőjét. Hiába tehát a City-dominancia a rendes játékidőben, a madridiak elbírták ezt és továbbjutottak – az elmúlt három év párharcából kettőt Ancelotti csapata nyert meg a Manchester Cityvel szemben. Lehet narratívákat gyártani arra, vajon a visszavágón mutatott játékkal tényleg megérdemelték-e a továbbjutást, de ez a vita már többször is lezajlott az elmúlt években, fölösleges lenne újrakezdeni.

Carlo Ancelotti taktikailag ezúttal sem találta fel a spanyolviaszt,

ám sztárjátékosaiban ezúttal is megvolt az a plusz, elsősorban mentálisan, ami egy ilyen kiélezett párharc megnyeréséhez szükséges.

Bayern München–Arsenal 1-0 (összesítésben: 3-2)

Az első mérkőzésen a felállt fal ellen idén gyakran gyengélkedő, és a hétvégén a Bundesliga trónjáról tizenkét év után letaszított Bayern a labdabirtoklást átadva, direktebb kontratámadásokkal is viszonylag sikeres tudott lenni. Londonban tehát az Arsenal labdával, a Bayern inkább labda nélkül tudott kontrollálni,

Münchenben a helyzet azonban némileg megváltozott.

Az első félidőben a labdabirtoklás 50-50 százalék volt, ám a passzok nagyobb részét a Bayern saját, míg az Arsenal az ellenfél térfelén tudta teljesíteni. A müncheniek az odavágóval ellentétben azonban így is képesek voltak hosszú periódusokra labdát tartani, hiszen ezekben a szituációkban a rivális általában nem lépett kijjebb a 2-2-es középső blokkból. Az xG-mutató nagyjából egyenlő volt (0.23-0.41), ám míg a hazaiak négy, a vendégek hat próbálkozásból érték el ezt. A Bayern és az Arsenal sem vállalt szerkezetileg sok kockázatot: Tuchel csapatában Goretzka sokat mozgott ki Kimmich helyére, ám a jobbhátvéd csak ritkán futhatott fel a támadásokkal az alapvonalig, míg a bal oldalon kényszerűségből Guerreiro játszott balszélsőt Gnabry, Coman és Davies hiányában. Az Arsenal részéről White és Kiwior is konzervatívabb, a kontrollt erősítő szerepben játszott. Az első félidőben tehát egyik együttes sem tudta teljes mértékben ráerőltetni akaratát a másikra, a második játékrész azonban lényeges változást hozott.

A 63. percben ugyanis egy ellenfél térfelén történt labdatartást követően Guerreiro beadásából az előre húzódó jobbhátvéd, Kimmich fejelt középcsatárokat megszégyenítő gólt. Azt hihettük volna, ezt követően a Bayern majd 4-4-2-es középső blokkba húzódik, és mint az első mérkőzésen, onnan várja az Arsenal labdabirtoklását, kihúzva a hátralévő mintegy fél órát, de nem ez történt: a müncheniek a gól után is hosszú periódusokra a kapuja elé szögezték az Arsenalt. a labdás kontroll tehát immár egyértelműen a Bayernnél volt, még akkor is, ha ez már inkább az előny megőrzését szolgálta. Az Arsenal még a mérkőzés utolsó perceiben sem tudta beszorítani a bajorokat, pedig Kim Min-Jae behozatalával Tuchel jelezte: az sincs ellenére, hogy három belső védővel bekkelje ki a hátralévő perceket.

A Bayern München a mérkőzés második félidejében 54 százalékban birtokolta a labdát, 1.18-as xG-mutatójára pedig az Arsenal mindössze 0.08-cal(!), egy lövéssel tudott válaszolni.

A német rekordbajnok hiába engedte át a labdával való kontrollt a párharc négy félidejéből legalább kettő erejéig, a kulcspillanatokban mégis sikeresen ragadta azt magához, ezzel meglepetést okozva az előzetesen talán esélyesebbnek tartott angol rivális ellen. Igazi kihívás jön az elődöntőben, amikor a Real Madrid ellen kellene fenntartani a kontrollt.