Guardiola megint óvatos, a padlón lévő Bayern összességében sikeres volt

Arsenal – Bayern München 2-2

A Premier League egyik bajnokaspiránsa a mostanság nem túl jó formában lévő német rekordbajnokot fogadta – a Bayern hétvégi vereségével ugyanis szinte biztossá vált, hogy 12 év után nem Münchenbe kerül a salátástál. A mérkőzés legérdekesebb kérdése tehát az volt, hogy a két labdával domináns csapat közül melyik tudja a másikat a komfortzónáján kívülre kényszeríteni. Nos, az Arsenal az első félidőben 61, a második félidőben 58 százalékban birtokolta a labdát, mivel pedig a letámadást nem lehet kilencven percen keresztül fenntartani, a Bayern szokatlan módon a mérkőzés legnagyobb részében középső blokkban várta a londoniakat.

A pálya közepét szűken lezáró 4-4-2-es alakzatból általában Sané lépett ki, hogy nyomást helyezzen a balhátvédként kevesebbet felfutó, a hátsó sorba mintegy harmadik védőként betagozódó Kiwiorra. Ennek érdekében az Arsenal leginkább a széleket túltöltve próbálta széthúzni az ellenfelet. A jobb oldalon Ödegaard volt az, aki a szokottnál többet lépett vissza mélységben a labdákért, hogy a támadóbb szellemű Ben White és a villámgyors Bukayo Saka felváltva támadhassák a szélen és a félterületben lévő folyosókat. A bal oldalon a kevésbé felfutó Kiwior miatt Martinelli klasszikus szélsőként adott szélességet, Rice pedig szükség esetén a félterületbe indulhatott.

Korábban már írtunk róla, hogy az időnként még meglévő hiányosságok mellett az Arsenal az utóbbi időben egyre dinamikusabban tud az ellenfél kapuja elé érni.

Mikel Arteta csapata most is biztatóan kezdett, különösen az első tizenöt percben, Saka pedig az immár védjegyének számító, a félterület felé történő befutás után lőtt a hosszú sarokba. Az Ágyúsok ráadásul nemcsak első szándékból, hanem a hosszú passzok visszaszerzése után is képesek voltak helyzeteket kialakítani.

A Bayern Münchennek tehát, különösen az első félidőben, jóval kevesebb labdabirtoklási periódus jutott. A mélyebb védekezés mellett ez természetesen az Arsenal letámadásának is köszönhető: az Ágyúsok már jól ismert, óramű pontossággal működő 4-4-2-es letámadást raktak le a pályára, ahol a középpályáról Ödegaard lépett fel Havertz mellé. A két szélső Daviesre és az immár jobbhátvédként futballozó Kimmichre ügyelt, a védelem és a Jorginho–Rice páros pedig szükség esetén visszafelé is követte az emberét. Tuchel csapatának nem is ízlett a szoros őrizet, és többször is hosszú labdákra kényszerültek.

Ha sikerült átérni az ellenfél térfelére, akkor a labdával ellentétes oldali szélső (különösen Sané) befelé mozgásával igyekeztek helyzeteket kialakítani. Bár ez az első félidőben nem nagyon sikerült, egy kivágott labda utáni kikényszerített hibával, valamint Kane büntetőjével mégis a németek vonulhattak előnnyel a szünetre.

A második félidőben a Bayern valamivel több veszélyt tudott jelenteni az ellenfél kapujára. Az említett aszimmetrikus, gyors támadások mellett felállt fal ellen is egyre többször tudott berendezkedni Tuchel csapata. Ilyenkor, amint azt korábban megszokhattuk, a bajorok leginkább 4-2-4-es alakzatot vettek fel, ahol Gnabry és a később Sané helyére beálló Kingsley Coman biztosították a szélességet. A két szélső hátvéd feladata inkább a kontrák biztosítása volt, de a második hullámban olykor csatlakozhattak a támadásokhoz.

Arteta a második félidőben Zinchenko és Trossard behozatalával némileg változtatott a rendszeren, hiszen az ukrán személyében még egy támadóbb szellemű játékossal tudta beszorítani az ellenfelet. Az egyenlítő gól mégsem felépített támadásból, hanem egy bedobásból érkezett, ahol a hazaiak tankönyvi módon töltötték túl a labda oldalát és szerezték vissza a labdát, bizonyítva, hogy mindenféle játékfázisból tudnak veszélyeztetni.

A Bayern tehát a negatív előjelek ellenére viszonylag sikeresen zárta a londoni kirándulást.

Az is kiderült, hogy a Münchennek adott esetben a második szándékú, direktebb játék is jól áll, kérdés, hogy az Allianz Arénában, immár a szurkolóik jelenlétében, mire lesznek képesek.

Real Madrid–Manchester City 3-3

A tavalyi elődöntő visszavágója, a két legutóbbi győztes csatája ígérkezett talán a legérdekesebb összecsapásnak, hiszen Pep Guardiola strukturált pozíciós játéka és Ancelotti liberális, egyénközpontú felfogása feszült egymásnak ismét. Mielőtt azonban a mérkőzés képe igazán kialakult volna, gyors gólváltást láthattunk: rögtön a második percben Bernardo Silva talált be közvetlen szabadrúgásból, majd 12 perc után távolról Camavinga egyenlített – Ruben Dias segítségével. Egy percre rá Lunin kidobásából Rodrygo szerzett villámgyors gólt,

ez a jelenet azonban már előre vetítette azt a forgatókönyvet, amelyet később is láthattunk.

Ancelotti ugyanis a mérkőzés legnagyobb részében nem próbálta meg túldominálni a labdabirtoklásban talán a világon legerősebb ellenfelet, az összecsapás egészében mindössze 38 százalékban volt a Realnál a labda. Az olasz edző nyugodtan támaszkodhatott a direktebb játékra, hiszen sztárjainak szabadsága és gyorsasága is volt ehhez. A madridiak a szokásos, flexibilis rendszerüket játszották, amit a legtöbben 4-4-2-es rombusznak szoktak leírni. Alaba hiányában, mint azt már többször láthattuk, ezúttal is Tchouameni került Rüdiger mellé a védelem közepébe, Kroos pedig védekező középpályásként játszott Camavinga, Valverde és Bellingham mellett. Vinícius és Rodrygo ezúttal is szabadon futballoztak, a széleken és középen egyaránt feltűnve. Guardiola csapatának 4-1-4-1-es letámadását így ezúttal is leginkább a széleken, belső középpályásaik nyomástűrésével és elülső játékosaik mozgékonyságával játszották ki.

Guardiola az első félidőben hozta az idegenben megszokott kockázatkerülő, stabil labdabirtoklást. A 3-2-4-1-es felállásban Stones ezúttal is egyfajta hibrid, „elősöprögető” szerepben játszott, ami a Citynek tavaly példátlan sikereket hozott. Az első 45 percben azonban labdával nagyon is óvatos volt a City, az elvileg a vonalak között játszó Kovacic és Foden is gyakran inkább visszafelé lépett a labdákért, sőt a két szélen Grealish és Bernardo Silva sem helyezkedett kifejezetten magasan, egy az egy elleni szituációkban mindketten keveset játszották át a védőjüket.

A második félidőben Guardiola személyi változtatás nélkül is nagyobb nyomást tudott helyezni a Real 4-4-2-es védekezésére, amelyben Bellingham és Vinícius alkotta az első sort, Rodrygo pedig baloldalt zárt vissza a középpályára. A „hamis” jobbhátvédként játszó Manuel Akanji labdával is jóval többet lépett be magasan a félterületbe, minek nyomán Bernardo Silva és Phil Foden is feljebb helyezkedhetett. A hazaiak védekezését így a Citynek az első félidőhöz képest jóval mélyebbre sikerült visszatolni. A fordítás végül két egyéni villanásból, Foden és a balhátvédként játszó Gvardiol bombagóljával érkezett, ám mindkettőt hosszú labdatartás előzte meg az ellenfél térfelén. Vinícius beadásából Federico Valverde azonban szinte azonnal egyenlített, a döntés így a visszavágóra marad.

Összességében mindkét csapat játékát szervezett védekezés, kissé visszafogott csapatjáték és fontos egyéni villanások jellemezték,

hisz a hazaiak 0.45-ös, a vendégek pedig 0.80-as xG-mutatóval szereztek három-három gólt. Guardiola tehát a tavalyi odavágóhoz hasonlóan ezúttal is óvatosabb volt idegenben. Kérdés, hogy a visszavágón idén is űrfocit láthatunk-e majd az angoloktól…

PSG–Barcelona 2-3

Az elmúlt években a két csapat több emlékezetes párharcot is vívott egymással. Amióta Xavi január végén bejelentette, hogy a szezon végén távozik a Barcelona kispadjáról, a csapat váratlan jó formába lendült, és azóta nem is veszített mérkőzést. Nem meglepő, hogy a pletykák már Xavi maradásáról is szárnyra kaptak.

Luis Enrique – aki nemcsak játékostársa, de egy évig edzője is volt Xavinak – azzal a céllal érkezett tavaly nyáron Párizsba, hogy egy új csapatot építsen, amelyben a szupersztárokon kívül immár kiegészítő szerepben lévő, tehetséges fiatalok is helyet kapnak. Az összecsapás pedig nemcsak a pályán kívül, hanem a mágnestáblán is közös gyökerekkel rendelkezett: mindkét edző a klasszikus pozíciós játék 4-3-3-as változatát favorizálja, ahol a játékosok strukturált rendben foglalják el a pálya előre meghatározott területeit.

A mérkőzés legnagyobb kérdése tehát az volt, melyik csapat tudja magához ragadni a labdát és a kezdeményezést. Ez inkább a hazaiaknak sikerült: a párizsiak az első félidőben 53, a második játékrészben 64 százalékban birtokolták a labdát. A területek elfoglalása kissé eltérő volt: jobboldalt az eredendően középhátvéd Marquinhos kezdett és többnyire biztosító szerepben maradt a 2-3-5-ös vagy 3-2-5-ös alakzatban, míg baloldalt Nuno Mendes sokat futott fel a vonal mellett. Jobboldalt így Dembelé inkább a vonal mellett játszott, Mbappé többet mozoghatott befelé, az ex-realos Asensio pedig a középpályára gyakran visszalépve, hamis kilencesként játszott. Mivel a két középpályás közül a koreai Lee indult be inkább a folyosóba, a párizsiak gyakran töltötték túl a pálya jobb oldalát. A bal oldalon így elvileg Nuno Mendes és Mbappé is lendületből indulhatott, ennek ellenére a dinamikus áttörések mégis hiányoztak a párizsiaktól, és az első félidő 0.33-as xG-mutatója után végül 1.19-el fejezték be a mérkőzést.

A 18 leadott lövésből azonban egy olyan sem volt, amely az öt és feles két oldalvonala, valamint a tizenhatos vonalának képzeletbeli „négyszögén” belülről érkezett volna.

A Barcelona tehát jóval kevesebbet tudta birtokolni a labdát a mérkőzésen. Amikor mégis sikerült berendezkedniük az ellenfél térfelén, a párizsiakhoz hasonló 2-3-5-ös vagy 3-2-5-ös, jól kivehető szerkezetben tették ezt, ahol a baloldalt Cancelo futott fel a támadásokkal, jobboldalt pedig a fiatal Lamine Yamal adott szélességet.

Ilyen jelenet viszonylag kevés volt a mérkőzésen: labdaszerzés után a katalánok gyakran nem tudták megfelelően „kivenni a tempót a játékból”, és a túl mélyről vezetett kontráknál a PSG gyakran vissza tudta szerezni a játékszert. Pozitívum ugyanakkor, hogy az őszi időszak rendkívül statikus játéka után a Barca immár gyorsabb támadásvezetésekkel is próbálkozik, amely a javuló eredményeken is látszik. Nem könnyítette meg a katalánok dolgát a PSG magas letámadása sem, amely szintén sok ívelést és a túlsó térfélen elvesztett labdát kényszerített ki, és amelyben Asensio labda nélkül hamis kilencesként semlegesítette a mélységi irányító Frenkie de Jong játékát, miközben Dembélé és Mbappé kívülről támadta meg a középhátvédeket. Donnarumma hibája után Raphinha révén mégis a Barca szerzett előnyt az első félidő végére.

A szünetben Luis Enrique változtatott: Asensio helyére a fiatal, ex-lyoni Bradley Barcola érkezett, Dembélé a baloldalra ment át, Mbappé pedig a centrumból rohamozhatott. A PSG a második félidő első tíz percében szinte előjelek nélkül fordította meg az állást: először Dembélé lőtt bombagólt a tizenhatos magasságából, majd Vitinha egyenlített egy túltöltéses szituációban, ahol két játékos egyszerre futott be a büntetőterületen belülre, miközben hat támadó tartózkodott az első vonalban. Ismét bebizonyosodott: a jól kimunkált struktúra keveset ér váratlan húzás, megfelelő egyéni minőség nélkül.

A Barcelona a kettős csere után a PSG-hez hasonlóan váratlanul, szinte azonnal fordított: a frissen beállt Pedri tanárian ívelt passzából a védelem mögé bebújó Raphinha szép mozdulattal egyenlített, majd néhány perccel később egy szöglet után Christensen ugrotta túl emberét, és fordította meg a mérkőzést. A PSG ezután még többet birtokolta a labdát, és Dembélé révén ziccert is hibázott. Mégis a Barcelona nyerte a fordulatos összecsapást, amely kevesebb labdabirtoklással is nagyobb xG-mutatót (1.95) tudott kidolgozni.

Hazai pályán a helyzeteket gólokban is érvényesíteni kell majd…

Atlético Madrid – Borussia Dortmund 2-1

Simeone és Terzic még sosem találkozott egymással, ráadásul hazája bajnokságában mindkét csapat a negyedik és az ötödik hely között ingázva, a BL-indulásért küzd. A hazaiak viszonylag agresszív letámadással kezdték a mérkőzést, 5-3-2-es vagy 5-4-1-es védelmi alakzatukból ezúttal is a labda oldali középpályás vagy szárnyvédő lépett fel agresszívan presszingelni. Mivel a dortmundiak egyik legkreatívabb játékosa, Julian Brandt csak a kispadon kezdett, a vendégek labdabiztossága némileg lecsökkent, Sabitzer és Emre Can párosát pedig öt perc után sikerült hibára kényszeríteni – utóbbit a kapunak háttal Koke szerelte a saját térfelén, aki De Paullal rúgatott gólt.

A kezdeményezés szüksége tehát nagyon hamar a Borussia ölébe hullt. Hiába azonban az összességében 67 százalékos labdabirtoklás, Jadon Sancho és társai végül mindössze 0.87-es xG-mutatót tudtak összehozni a hazaiak 2.18-as értékével szemben. Pedig a BVB labdabirtoklásban jól felismerhető szerkezetet vett fel: többnyire Emre Can lépett vissza a két középhátvéd közé, a balhátvéd Maatsen Sabitzer mellé a középpályára tagozódott be, így jobboldalt inkább a felfutó Ryerson, baloldalt inkább a szélső Adeyemi adott szélességet. A jól kimunkált forma azonban nem párosult minőségi tartalommal:

a német csapat lassan, kiszámíthatóan járatta a labdát egyik oldalról a másikra,

az elöl lévők pedig nem ritkán rossz testpozícióban kapták meg a labdát, így nem tudtak lendületből az Atlético igen szervezett védelmi blokkja mögé kerülni.

Bár az Atlético sokkal kevesebbet birtokolta a labdát, ezekben a szituációkban ellenfelénél sokkal dinamikusabb támadójátékot tudott bemutatni. Amint azt korábban már elemeztük, Simeone az utóbbi néhány évben a jól bevált 4-4-2 helyett egyre inkább a három belső védős rendszer különböző variánsait alkalmazza, és az Atleti már régen nem egy „favágó” stílusban játszó, defenzív kiscsapat. A labdabirtoklás kezdetén a madridiak legtöbbször négy védőre álltak át, amikor Lino lépett feljebb a bal oldalon, jobboldalt Molina pedig a klasszikus szélső védő pozícióba húzódott. A Dortmund 4-1-4-1es letámadását egy-egy direkt passzal átjátszva pedig az elöl lévők igen rugalmas, sok mozgásos játékkal tudtak veszélyt jelenteni. A második gól végül egy bedobás után született, ahol a labda oldalának túltöltése után a bal oldali szárnyvédő Lino szinte középcsatárként érkezve talált be, miután a jobbra kimozgó Griezmann helyet csinált neki.

A szünetben Terzic pályára küldte a kezdőből hiányolt Julian Brandtot, valamint a jobb félterületben Sabitzer is egyre magasabban kezdett helyezkedni. Hiába volt azonban olykor hat játékos is a támadó vonalban, és érkezett Sabitzer helyére a még támadóbb szellemű Marco Reus is, gólt végül egy megpattanó labda után sikerült szerezni a posztra cserélt (Füllkrug helyére érkezett) Sebastien Haller révén. A hazaiak az idő múlásával egyre mélyebben védekezhettek, a Griezmann visszazárásával kialakult 5-4-1 óramű pontossággal tolódta le a Dortmund lassú labdázgatását.

Bár egygólos hátrányból egy BL-párharcban akár a véletlennek köszönhetően is vissza lehet kapaszkodni, Sebastien Halleréknek mindenképpen lendületesebb és kiszámíthatatlanabb játékra lesz szükségük hazai pályán. Simeonének pedig arra kell vigyáznia, nehogy csapata túl sokáig a saját kapuja elé szoruljon, hiszen sikerült már ilyen módon két BL-döntőt is elbukni…