Olyan pofont kapott pályán kívül a Southampton, hogy az egész szezonja veszélybe került

Nagyot fordult a világ a Southamptonnal február eleje óta. A Premier League-ből tavaly kiesett csapat február 10-én még automatikus feljutó helyen állt, ráadásul fantasztikus sorozatot produkálva szeptember 23. óta nem talált legyőzőre. A Szentek a kaotikus nyár után nemcsak a pályán kapták össze magukat, hanem joggal tűnhetett úgy, a klub biztos lábakon áll, a teljesítmény mögött van koncepció, pláne, hogy januárban tovább erősödött a Championship szintjén amúgy is erős játékoskeret. Érkezett ugyanis kölcsönbe két játékos is a Bournemouthtól: a pengés középpályás, Joe Rothwell, illetve a rákbetegségből felgyógyult, tehetséges szélső, David Brooks, akik ezen a szinten kiemelkedő játékosok. Minden adottnak tűnt tehát, hogy Russell Martin csapata tovább folytassa a menetelését a Premier League felé.

Csakhogy aztán február 13-án jött az első pofon, amikor a Bristol City véget vetett a 25 mérkőzéses, klubrekordot jelentő veretlenségi sorozatnak, két nappal később pedig a második, amikor megjelentek az első újságcikkek arról, hogy a Manchester United megkörnyékezte a Southampton klubigazgatóját, Jason Wilcoxot.

És innentől mintha valami tényleg megváltozott volna: egy vereség természetesen nem tragédia, ám ezt az azóta eltelt közel két hónapban követte még három másik zakó, és két további döntetlen is, melynek következtében a csapat mostanra gyakorlatilag lemondhat az automatikus feljutásról, és minden reménye a rájátszáshoz fűződik. Azt biztosan el fogja érni, ám arra építeni sosem lehet, hiszen még ha döntőbe jut is, egy meccsen bármi előfordulhat, ráadásul akárki is kényszerül harmadikként rájátszásra a tabellát most vezető Leicester, Ipswich, Leeds hármasból, az most egyértelműen esélyesebbnek tűnik a Southamptonnál.

Legalább ekkora probléma azonban, hogy Wilcox és a United afférja azóta is állandó témája a lapoknak, és ugyan az ügy mostanáig nem zárult le, a vonzalom kölcsönös, és már csak az összeg nagysága a kérdés, amiért cserébe a Southampton elengedné a klubigazgatóját Manchesterbe. Wilcox ugyanis hiába érkezett kevesebb mint egy éve a klubhoz, komoly szerepe van abban, hogy a klub gyorsan túltette magát a kiesés okozta sokkon, és újra látszik a fény az alagút végén a dél-angliai kikötővárosban, olyannyira, hogy a hosszú távú cél sem tűnik teljesíthetetlennek, azaz hogy a Szentek megvessék a lábukat a Premier League legjobb tíz csapata között.

Jason Wilcoxra a Blackburn és a Leeds balszélsőjeként emlékezhetnek, akik már a kilencvenes években is követték az angol focit,

a háromból az első válogatottságát pont Magyarország ellen ünnepelhette 1996-ban,

majd visszavonulása után a Manchester City akadémiáján kezdett edzősködni. Olyan sikerrel tette mindezt, hogy idővel az akadémia igazgatójává nevezték ki, azaz ő felügyelte a City teljes utánpótlását, mely az irányítása alatt a legsikeresebbé vált Angliában: 2022-23-ban, a Citynél töltött utolsó szezonjában a klub U18 és U21 csapatai addig példátlan módon egymás után harmadszor nyerték meg a bajnokságot, közben pedig olyan játékosokat neveltek ki a felnőtt csapat számára, mint Oscar Bobb és Rico Lewis, vagy a ma már a Chelsea-ben villogó Cole Palmer.

Wilcox olyan kultúrát teremtett, amelyben elfogadható volt a kudarc, de csak akkor, ha a tanulságokat levonták, és a hibákat gyorsan kijavították

– írta róla az Athletic, kiemelve, hogy Wilcox személyes döntése volt, hogy az akkor 16 éves Palmernek szerződést kínált a klub, noha eredetileg nem akarták megtartani. Végül tavaly nyáron 42 és fél millió fontért adták el a Chelsea-nek, mint ahogy Wilcoxot dicséri az is, hogy irányítása alatt a City akadémiája jelentős pénzeket kezdett termelni a klubnak, és egy sor olyan játékost is jelentős összegekért adtak el, akik soha nem játszottak az első csapatban.

Az nem furcsa tehát, hogy a Southampton tulajdonosai is őt gondolták a legalkalmasabbnak a klubigazgatói posztra, még úgy sem, hogy Wilcox addig kizárólag az utánpótlásban dolgozott. Már inkább lehet meglepő, hogy Wilcox el is fogadta az ajánlatot, és egy másodosztályú csapatért hagyott faképnél egy szuperklubot. Persze valószínűsíthető, hogy ő is átmeneti állomásnak szánta a Southamptont, amely kiváló lehetőség volt arra, hogy a felnőtt futballban is tapasztalatokat szerezzen vezetőként. Márpedig Wilcox nagyon is komolyan vette a feladatot: bár nyártól élt csak a kinevezése, előtte hónapokat töltött el tervezéssel és a klub tanulmányozásával, amelyre szüksége is volt. A Southampton ugyanis a kiesésen túl is gyászos szezont hagyott maga mögött, mely során három vezetőedző is irányította a csapatot, de egyik sem tudta megállítani a zuhanást.

A Szentek ugyanis nemcsak kiestek, hanem tökutolsóként zárták a tavalyi szezont,

és még csak azt sem lehetett mondani, hogy harcolva, az utolsó pillanatig küzdve estek ki, hanem motiválatlan, szétesett bagázs benyomását keltve zúgtak ki a Premier League-ből, ahol azzal együtt tizenegy idényt töltöttek zsinórban. A klub fiatalokra építő koncepciója csődöt mondott, mert láthatóan nem volt senki, aki képes lett volna úgy levezényelni, hogy a fiatalítás ne fulladjon bohózatba. A Southampton ugyanis valóban fiatal játékosokat igazolt, ám azzal már senki nem foglalkozott, hogy ezeknek a futballistáknak a jelenben is helyt kellene állniuk, nemcsak a jövőben. A jelentősen átalakult csapat látványosan súlytalannak bizonyult a Premier League-ben, a kevés értékes futballista iránt pedig nagy volt a kereslet, volt hát feladata bőven az új klubigazgatónak.

Wilcox legfontosabb feladata az új vezetőedző megtalálása volt, és az egyik jelöltje az az Enzo Maresca lett, aki végül a Leicesterhez szerződött, a Southampton választása pedig Russell Martinra esett. Bár a fiatal edző komoly eredményeket addig nem tudott felvonultatni (a Swansea-nál és a Milton Keynes Donsnál dolgozott korábban), mindkét addigi klubjánál a labdabirtoklásra építő passzjátékot favorizálta. Olyannyira, hogy a tavalyi szezonban a Swansea volt az egyetlen csapat a Championshipben, amely meg tudta közelíteni a Vincent Kompany vezette Burnley labdatartási statisztikáit, sőt, a walesi csapat meg is előzte őket a progresszív passzok számában. Más kérdés, hogy az eredmények tekintetében viszont semmi hasonlóság nem volt a Burnley és a Swansea között, noha utóbbi anyagi lehetőségei sem közelítették meg a Premier League-ből frissen kieső Kompany-csapatét.

Martinban egyrészt a modern gondolkodású, progresszív edzőt látták, aki nem dobja a kukába az első nehézségek hatására a játékfilozófiáját, és aki szívesen és hatékonyan dolgozik fiatalokkal is.

Wilcox is ezzel érvelt mellette, amikor a Southampton szeptemberben négy vereséget szenvedett egymás után, ráadásul ebben volt egy ötös a Sunderlandtől, illetve egy négyes a közvetlen rivális Leicestertől is. Akkor láthatóan megrendült a bizalom Martinban, és többen megkérdőjelezték, hogy érdemes-e mindenáron a hátulról építkező játékstílust erőltetni, mikor egymás után több gólt is kapott a csapat abból, hogy az ellenfelek szimplán letámadták a hátul passzolgató védőket. Wilcox ezekre a kritikákra válaszolta azt a többször is idézett mondatot, miszerint Martin a biztosíték rá, ha majd visszatérnek a Premier League-be, akkor szárnyalni fognak ahelyett, hogy csak a túlélésre törekednének.

Az utána történtek egyértelműen Wilcoxot igazolták, hiszen szeptember végére magára talált a csapat, és akkor indult a csaknem fél évig tartó veretlenségi sorozat. A hullámvölgyben mellesleg a játékoskeret összetétele körüli bizonytalanság is szerepet játszhatott – a klub sokáig kivárt, hogy a koronaékszereiért (James Ward-Prowse, Nathan Tella, Romeo Lavia, Tino Livramento) minél nagyobb összeget tudjon kisajtolni, így az új emberek szerződtetése csaknem az utolsó pillanatra maradt. Az érkezők közül egyértelműen Wilcox kapcsolatainak köszönhetően érkezett a Manchester City angol utánpótlás válogatott védője, Taylor Harwood-Bellis (ő kölcsönbe) illetve a középpályás Shea Charles, és egyértelmű erősítést jelentett a West Ham középpályása, a szintén kölcsönjátékos Flynn Downes is.

Ráadásul az előző garnitúra túlélői között is olyan jó nevek vannak, mint az angol válogatottban is bemutatkozott jobbhátvéd, Kyle Walker-Peters, a skót válogatott csatár, Che Adams, vagy a lengyel középhátvéd, Jan Bednarek. Mind közül kiemelkedik azonban az az Adam Armstrong, aki egy sajátos senkiföldjén érezheti magát, hiszen azt már korábban is bizonyította, hogy a Championshipből kiemelkedik, azt viszont eddig nem sikerült megmutatnia, hogy a Premier League-ben is képes megállni a helyét. Most

a sokoldalú, szélsőként és csatárként is bevehető Armstrong élete formájában játszik, jelenleg húsz gólnál tart a bajnokságban, és nagy kérdés, Martin ki tudja-e hozni belőle majd ugyanezt egy osztállyal feljebb is.

Arra viszont jelenleg nincs biztosíték, hogy ezt mindjárt jövőre bizonyíthatja is, a már említett tavaszi formahanyatlás következtében a Southampton kicsit szerényebb reményekkel várja a szezon végét, Wilcox küszöbön álló távozása pedig hosszabb távon is problémát okozhat. A klubigazgató már egyértelműen Sir Jim Ratcliffe embere a Unitednél: a brit nagyvállalkozó tavaly év végén szerzett 25 százalékos részesedést a Manchester Unitedben, és ő irányítja a klubot is. Ratcliffe (aki cége, az INEOS révén vásárolta be magát a klubba) egyik első intézkedése az volt, hogy vezérigazgatónak azt az Omar Berradát nevezte ki, akit a városi rivális Manchester Citytől csábított át. Berrada ott dolgozott együtt Wilcox-szal, és most újra munkatársak lesznek – igaz, Wilcox nem közvetlenül alatta dolgozik majd, a sportigazgató ugyanis a Newcastle-tól elhozott Dan Ashworth lesz. Hogy az újonnan felálló stábban mi lesz pontosan Wilcox feladata, az még kérdéses, de vélhetően a játékosigazolásokért felel, és a teljesítményértékeléssel is foglalkozik majd.

Hogy a kerek egy évtizede egy helyben topogó Unitednél dolgozni jóval nehezebb feladat, az nem kérdés, mint ahogy az sem lesz könnyű, hogy a Southampton megfelelő helyettes találjon majd.