Minden idők legnagyobb vereségét szenvedte el száz évvel ezelőtt, 1924. április 6-án az olasz válogatott.
Noha – a Népszava szerint – „a borongós, esőre hajló idő, a csípős északi szél inkább őszutóra emlékeztetett, a közlekedési eszközök ontották a népet, délután két órától kezdve percenként robogtak a zsúfolt villamosok a Hungária körút felé. A Köztemető út és a Jászberényi út sarkán fél óráig is kellett várakozni, amíg valamelyik villamoskocsi lépcsőjére fel lehetett jutni.”
Minden jegy elkelt. Még azok a 35 ezer koronás elsőrendű számozott belépők is elfogytak, amelyeket 150 ezerért kínáltak a találkozó előtt. A fizető nézők 380 millió koronát szurkoltak le a hivatalos tikettekért, a labdarúgó-szövetség tiszta bevétele 200 millió volt.
Az olasz csapat a trieszti gyorssal és két, az előző három év dicséretes mérlegét aláásó vereséggel érkezett Budapestre: 5 győzelem és 7 döntetlen után kapott ki 5:1-re a csehszlovákoktól és 4:0-ra az osztrákoktól. A budapesti meccs előtt egy hónappal gól nélküli döntetlent játszott Milánóban a spanyolokkal.
Vittorio Pozzo, az olaszok szövetségi kapitánya újonc kapust avatott: Gianpiero Combit, a Juventus hálójának őrét állította leghátra. Az eredmény ismeretében úgy tűnt, ez nem volt különösebben jó döntés, de tíz évvel később Combi csapatkapitányként nyert világbajnoki címet.
A Hungária körúton azonban kikezdték az idegeit rendesen. A magyar támadók egészen kivételes formában futballoztak, Opata Zoltán öt, Jeny Rudolf négy, Molnár György három, Braun József és Eisenhoffer József egyaránt két gólban volt benne.
Az ötöst érdemlő kvintettről ilyeneket írt a korabeli sajtó:
Braun, Molnár, Opata, Eisenhoffer és Jeny úgy játszott ma, ahogyan magyar csatársort válogatott mérkőzésen már régen nem láttunk játszani. Ész, ötlet, lendület, mellette hatalmas áttörő erő, a helyzetek finom kidolgozása, de mégis gyakori, sikeres lövések jellemezték ezt a csatárláncot. Mind az öt tagja klasszis futballt játszott és nagy tudást csillogtatott.
Vagy: „Az öt csatár lelki diszpozíciójának csodálatos találkozása hozta meg a nagyszerű diadalt. A mérkőzés folyamán egyik csatárnak sem volt egyetlen olyan momentuma, amelyben a lelki harmónia pillanatnyi megingását vettük volna észre. Alig volt alkalmunk eddig olyan magyar válogatott csapatot látni, amelyben az öt csatár játékkedv, győzni akarás és küzdőképesség tekintetében ennyire egységes lett volna.”
Pedig amikor 1-0-nál Virginio Rosetta, a Combival együtt 1934-ben világbajnok labdarúgó elbuktatta Eisenhoffert, a 11-est senki nem akarta rúgni. Végül Braun „Csibi” odaállt, és bevarrta a büntetőt.
A szünetben ezzel volt 2-0.
és kiváltképp azután a kettő után röpködtek a kalapok a levegőben, amely szinte kopírozással készült: Jeny labdáját Opata átlépte, majd Molnár bevágta.
Molnár 4-0-tól 6-0-ig klasszikus mesterhármast ért el, és jellemző honfitársaink elszántságára, hogy Fogl III Károly még azon is bosszankodni tudott, hogy 7:1-re szépített az olasz csapat.
„Elismerem, hogy faultoltam – dohogott az újpesti védő –, azonban határozottan állítom, hogy a szabálytalanság legalább fél méterrel a tizenhatoson kívül történt.”
Ám Fogl III semmiképp sem cserélt volna Renzo de Vecchivel, az olaszok csapatkapitányával, aki a magyar fővárosban már másodszor élt át katasztrofális vereséget. Tizenhat évesen, cserejátékosként debütált 1910-ben a Millenárison, ahol eleink 6-1-re tángálták el Olaszország akkor is boldogtalan képviselőit.
„El voltam készülve az újabb vereségre, de ilyen mértékűre nem gondoltam – mondta az 1924-ben már 38-szoros válogatott játékos. – Mi mindent megtettünk, hogy elkerüljük a kiütést, ám a magyar csatársor teljesen megzavart bennünket, a végén már nem tudtuk, hova álljunk, mit csináljunk.”
Maestro Pozzo (az 1934-ben és az 1938-ban világbajnok olasz válogatott szakvezetője) áradozott a győztesekről:
A magyar csapat a legtökéletesebb futballt játszotta – jelentette ki. – Olyan lendületes támadójátékot, amilyet a vendéglátók csatársora mutatott, semmiféle más nemzet fiaitól nem volt alkalmam látni.
A nézők igazán jól érezték magukat. Híven tükrözi ezt egy nyomtatásban megörökített életkép a zsúfolt Hungária körútról: „Épp tizenhat hölgy állt mellettem, és cukrot ropogtatott. Távcső is volt náluk, és nagyon dicsérték Zsák Károly kapust. Egyikük azt mondta, hogy ennivaló. Most nem tudom, Zsákra mondta-e vagy a cukorkára?”
A Nemzeti Sport megerősítette: „Zsák impozánsan védett.”
A Sporthírlap viszont arról számolt be: „Szinte hihetetlen, hogy milyen pusztítást vitt végbe a vasárnapi tömeg. Beteg, megrokkant székek, sebesült korlátok hevernek szanaszéjjel, a bejáró felőli előtér pedig úgy néz ki, mint a földtúrás, ahová gránát csapott le. A pályának ez a része tele van tégladarabokkal, betört fenekű hordókkal, darabokra zúzott kézikocsival, szanaszét heverő széklábakkal. Támlák földi maradványai hevernek rendetlen összevisszaságban. Az enyészet és rombolás fájdalmas látványa kísér végig a pályán; minden, ami elmozdítható volt, áldozatul esett a közönség látni akarásának. A kerítés sem tudott ellent állni a publikum nyomásának, és a klubház előtti 50-60 méteres részen vagy 30 fokos szögben behajlik a futópályára. Még a tribün melletti körlépcsőnek betontalapzatba erősített vasoszlopos választó rácsát is kidöntötték, a vasrácsot darabokra törték, a betontalapzatot pedig felszaggatták. A nagy körlépcső szélén húzódó betonkorlátnak már csak a romjai vannak meg, és a pálya úgyszólván teljesen el van borítva a papírhulladékok, cigaretta- és szivarvégek, valamint ételmaradékok éktelen tömegével. A korzóülések székei és padjai össze-vissza vannak döntve. Az egész korzó úgy néz ki, mintha lovashadosztályok vágtattak volna végig rajta.
Az ember nem is hinné, hogy huszonnégy órával előbb még elegáns urak és tavaszi kosztümjeikben pompázó hölgyek szemlélték végig innen a magyar csatársor diadalmas küzdelmét. A tömegek által okozott kárt több millióra becsülik.
Könnyű lenne mondani: a 7-1 minden pénzt megért. Annál nehezebb számot vetni azzal, hogy még ez sem olyan biztos.