Az FTC 75, Albert Flórián 32 éves volt. A klub második Császára – elsőként Turay Józsefet nevezték így – és egyetlen aranylabdása bejelentette: 1974. március 17-én, a ZTE elleni bajnoki mérkőzésen befejezi labdarúgó-pályafutását.
Az 1973 májusában rendezett FTC–Újpest rangadón (2-1) már csupán tartalék volt, az előző évad utolsó öt mérkőzése közül csak egyszer, Csepelen (1-0) került a kezdő tizenegybe. Aztán az NB I 1973/74-es szezonjában mindösszesen 9-szer lépett pályára.
Bármilyen meglepő, a búcsúmeccsre nem telt meg a Népstadion, alig több mint harmad ház volt. Pedig a világklasszis csel- és passzművész delejes hatást gyakorolt a közönségre, egyetlen gesztusától tömegek ugrottak talpra. Ha fenséges szólói közben elbuktatták, fektéből térdre emelkedett, széttárta kezeit,
Márpedig a Ferencvárosnak igen komoly tábora volt. A zöld-fehérek 1973/74-es bajnoki átlagnézőszáma ugyan 19 700-ra csökkent – tíz évvel korábban még 43 462 volt –, de Zsolt Róbert azt írta az Albert-búcsú idején:
„Az FTC-nek ezer és ezer olyan szurkolója van, aki még sohasem látott élő ferencvárosi sportolót. Tehát nem a csapatok, a versenyzők magatartása, játéka fordította az egyesület mellé a szurkolót, hanem valami más. Talán a szülőktől öröklik a gyerekek az FTC szeretetét, talán az iskolában a társak hatására állnak a Ferencváros mellé. Jó, jó, de a szülők miért lettek FTC-szurkolók? És az ő szüleik? Háromnegyed évszázada vetélkedik egymással az MTK és az FTC. Volt olyan időszak, amikor az MTK-ról az egész labdarúgóvilág elismeréssel beszélt, idehaza mégis a másodhegedűs szerepét betöltő FTC mellett állt a szurkolók nagyobb része.”
A tüneményes Albert Flórián csak fokozta a szenvedélyt. Érthető: különleges karrierje harmadik válogatott mérkőzésén megszerezte első mesterhármasát (1959: Jugoszlávia–Magyarország 2-4); nem sokkal később életre szóló szólógólt ért el az NSZK ellen (1959: 4-3); egy héttel ezután négyszer fejelte a labdát a BVSC hálójába (5-1); kettőből kettőt rámolt be az angoloknak (1960: 2-0), és amikor utóbb azt mondtam neki, mekkora király lehetett már tinédzserként, így válaszolt:
Örültem, hogy Kotász Öcsi mellett ülhettem az öltözőben.
Előfordult, hogy egy meccsen hatot vágott be a Debrecennek (1960: 7-0); parádés szlalommal döntötte el az angolok elleni találkozót (2-1), majd hármat pakolt be bolgároknak (6-1) az 1962-es világbajnokságon (6-1); újabb értékes mesterhármast produkált, ezúttal az Újpesttel vívott rangadón (1964: 4-1); Eb-bronzérmet nyert 1964-ben; öt góllal lepte meg az izlandi Keflavíkot (1965: 9-1); fenomenális játékot nyújtott a magyar–brazil vb-meccsen 1966-ban (3-1); öttel keserítette Ózdon a Kohászt (1966: 6-0); gálajátékra hívták Rióba, a Flamengóhoz, amelynek mezében két barátságos mérkőzést játszott; ritka bombagóljainak egyikét zúdította az Újpest, konkrétan Szentmihályi Antal kapujába (1967: 3-0); visszatért Brazíliába a Világválogatott tagjaként, és gólt szerzett a vendéglátók legjobbjai ellen (1-2) abban az All Star-garnitúrában, melynek negyedét magyarok (Albert mellett Farkas János, Novák Dezső, Szűcs Lajos) alkották.
Aztán 1969 májusában utolsó gólját szerezte a válogatottban (Magyarország–Csehszlovákia 2-0), a következő hónapban pedig megrázó sérülést szenvedett Koppenhágában (Dánia–Magyarország 3-2). Csaknem tíz hónap múltán tért vissza, és sosem volt már a régi, jóllehet gólt jegyzett az 1972-es UEFA Kupa-elődöntőben a Wolverhampton ellen; ugyanabban az évben másodszor szerepelt az Európa-bajnokság négyes döntőjében, majd az utolsó mesterhármasát érte el, mégpedig a Diósgyőr ellen (4-0).
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1125" width="2000" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Akit láttam, azok közül nálam az első számú volt. Első az egyenlők között korának megannyi extraklasszisa – Mészöly Kálmán, Sipos Ferenc, Göröcs János, Kocsis Lajos, Bene Ferenc, Machos Ferenc, Tichy Lajos, Fazekas László, Varga Zoltán, Farkas János – társaságában.
Kár lenne tagadni: az ellenfelek szurkolói körében sokan nem szívlelték. Az ellenszenvet – számtalan trükkös „merényletén” túl – főként császárian arisztokratikus mozgása vagy éppen egy helyben állása, a jellegzetes derékra tett kéz váltotta ki.
Súlyos sérülése előtt egy héttel nekiment a Népsport is. Az ír–magyar vb-selejtező (1-2) után a győzelem ellenére azt írta: „Albert kivételes tudású befejező csatár, de mozgáskészségét, fizikai és pszichológiai adottságait figyelembe véve, úgy tűnik, alkalmatlan a középpályás posztra.
Egyébként is az a különleges helyzet, amit ő a magyar labdarúgásban élvez, már-már veszélyes számára. Senki nem mondja meg neki, hogy amit hétről hétre nyújt, az kevés.
Mi, újságírók is szinte belekapaszkodtunk a csehszlovákok ellen az utolsó percben fejelt góljába, mondván: ezzel elfeledtette kihagyásait. Pedig mindenki tudja, hogy nem veszi komolyan a válogatott edzőmérkőzéseit, fölényeskedik a kapu előtt, s ez megbosszulja magát akkor, amikor komolyra fordul a dolog.”
Sokkal szebb az, amit a Pajtás című gyermekújság tett közzé a visszavonulás alkalmából: „Keressetek fel olyan Dózsa-, Honvéd-, Vasas-, MTK-szurkolókat, akik megítélésetek szerint még a józan ész határain belül hódolnak ennek a szenvedélynek, és kérdezzétek meg őket: hogyan játszott Albert Flórián 1966-ban, a 3-1-es magyar–brazil mérkőzésen? Meglátjátok, a szemek kifényesednek majd az emléktől, és a valószínű válasz ez lesz: – Kár, hogy nem láttátok!”
A búcsúmeccsen a második félidőben állt be Kű Lajos helyére, de a középcsatár Máté János a 14-es mezben kezdett, Alberté csereként is maradt a 9-es. A Császár 1-0-nál lépett pályára, majd 2-0 után Branikovits László átadásával kicselezte a Gusztinak becézett Déri László kapust, és az üres hálóba gurított (3-0).
A meccs után kivételesen nem az szólt a lelátóról, hogy „gyertek ide!”, hanem az, hogy „gyere ide!” Játékostársai (Géczi – Vépi, Bálint, Mucha, Megyesi – Juhász, Kű – Szőke, Branikovits, Máté, Magyar) a vállukon vitték le a pályáról. A Képes Sport címe az volt: „A Császár sírva köszönt el.”
Albert így beszélt a búcsúról:
Nem a korom, hanem a térdem miatt hagyom abba. Huszonkét éve futballozom. Ezalatt háromszor sérültem meg komolyabban. A harmadik a zeniten ért, 28 éves koromban Koppenhágában, amikor Engedahl kapus rávetődött a jobb térdemre. Ez a döntő oka annak, hogy most visszavonulásra kényszerülök.
Ráadásul tavaly ősszel egy edzésen összeütköztem Megyesivel. Ezt két és fél hónapos pihenő követte. Akkor végképp megfogalmazódott bennem: nincs értelme tovább erőltetni.”
Hidegkuti Nándor, egy másik legendás 9-es tréfával igyekezett elütni a szomorúságot: „Te jó ég, mi lesz, ha Flóri holnap kopogtat az öregfiúk-válogatott öltözőjének ajtaján?”