Gyászkarszalagot visel ma este az Internazionale csapata az Atletico Madrid elleni BL-mérkőzésen, a 63 éves korában elhunyt Andreas Brehme emléke előtt tisztelegve. A 86-szoros német válogatott labdarúgó bajnoki címet és UEFA Kupát is nyert a milánói kék-feketék törzstagjaként, az 1989-ben a scudettót kiérdemlő együttesben 31 Serie A-meccsen játszott.
Az az együttes úgy lett első, hogy 11 pontot vert a Napolira, 12-t a Milanra. Mindössze kétszer kapott ki: hosszas veretlenség után a 17. fordulóban a Fiorentinától 4-3-ra, majd – amikor már réges-rég bajnok volt – a 33., utolsó előtti körben a Torinótól 2-0-ra.
A csapat a legtöbbször így állt fel: Zenga (33 bajnoki mérkőzés) – Bergomi (32), Ferri (31), Mandorlini (26), Brehme (31) – Bianchi (31), Matthäus (32), Matteoli (32), Berti (33) – Serena (32), Ramon Diaz (33).
Majd a labdarúgás akkori Mekkája, Itália két csapata vívta az UEFA Kupa 1991-es döntőjét: nyert az Inter (2-0, 0-1) az AS Roma ellen.
Egy évvel korábban Brehme világbajnoki címet ünnepelhetett. Sőt ő lőtte a döntő egyetlen gólját büntetőből. Túl a téten, a rúgás különlegessége volt, hogy
Az 1990-es tizenegyese:
Abszolút kétlábas volt, a Kicker sportmagazin azt írta róla: „Bal kézzel is bedobta volna azt a 11-est.”
Mondani sem kell: kevesek kiváltsága, hogy egymás után kétszer vb-döntőt játszhatnak. Brehme e privilegizáltak közé tartozott. Az 1986-os döntőben az NSZK csapata 3-2-re kikapott Diego Maradona Argentínájától, majd a következő vb csúcstalálkozóján – igaz, erősen vitatható körülmények között, az uruguayi-mexikói Edgar Codesal, mondjuk így, sajátos játékvezetése mellett – visszavágott.
Negyvennégy napja, a Császár halálakor Brehme, aki Lothar Matthäussal együtt a Franz Beckenbauer Alapítvány nagykövete volt, azt mondta: „A Kaiser a mennyben bűvös háromszöget alkot majd Pelével és Maradonával.”
Az 1990-es világbajnokok ötszöget alkottak, mert mindkét döntőn csak Thomas Berthold, Brehme, Matthäus, Rudi Völler és a szakvezető Beckenbauer jutott aktív szerephez.
A balhátvédet és bal oldali középpályást játszó liftember, aki szó szerint le-föl járt az oldalvonal mellett, a Bundesligában is alakította a futballtörténetet. Előbb azzal, hogy a szövetségi köztársaságban örök emlék maradt, amint jó barátja, a leverkuseni Völler vállán zokogott a Kaiserslauternnak a Bayer elleni 1-1-e, és az FCK kiesése után. Aztán azzal, hogy a Kaiserlautern megnyerte a másodosztályú bajnokságot, majd mindjárt az első osztályút is.
Igaz, az Otto Rehhagel dirigálta bajnokcsapatban – amelynek keretéhez tartozott Szűcs Lajos kapus és Hrutka János is – a harminchét éves Brehme már csak epizodista volt, a legtöbbször ez a tizennégy játékos lépett pályára: Andreas Reinke, Ciriaco Sforza (svájci), Michael Schjönberg (dán) 34–34 meccs, Marco Reich 34, Miroslav Kadlec 31 (cseh), Jürgen Rische 30, Ratinho (brazil) 29, Andreas Buck 27, Axel Roos, Olaf Marschall 26–26, Pavel Kuka (cseh) 24, Marian Hrisztov (bolgár), Martin Wagner 23–23, Michael Ballack 18.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="3375" width="6000" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Utolsó évadában Brehme másodszor lett német bajnok – 1987-ben a Bayern München játékosaként ünnepelt –, és volt DFB-kupagyőztes is: mielőtt a Kaiserslautern kiesett volna, 1996 májusában a Karlsruhe 1-0-s legyőzésével elnyerte a trófeát. Igaz, Brehmét a 72. percben kiállította Helmut Krug játékvezető…
Ennél jóval nagyobb csalódás érte 1987-ben Bécsben, ahol a Bayern a BEK-döntő favoritjaként lépett a Práter stadion pázsitjára, de az algériai Rabah Madjer és a brazil Juary alakításával 2-1-re a Porto nyert. Hasonló szenzációt keltett 1992 júniusában Göteborgban, hogy a dán válogatott az Eb-döntőben – John Jensen és Kim Vilfort góljával – 2-0-ra legyőzte a német csapatot.
Az ember eltűnődik, hogy – hallatlan szerencséjére – a mexikóvárosi, a római, a bécsi és a göteborgi döntőt is látta.
S azon is elmereng, hogy – fájdalmára – Brehmét már soha nem látja, ahogyan mások sem idelenn.