Igaz, hogy rosszul összerakott a keret, de Pochettino szerepe is megkerülhetetlen a Chelsea újabb mélyrepülésében

A mostanit megelőző nem volt a klub történetének legfényesebb évadja. A szezon kezdete előtt, 2022 májusában Roman Abramovics orosz oligarcha a szankciók miatt a klub eladására kényszerült, a Chelsea-t pedig egy amerikai üzletember, Tedd Boehly és köre vásárolta meg. Az új vezetés az év szeptemberében rövid úton menesztette a BL-győztes sikeredzőt, Thomas Tuchelt, és a helyére először az ex-brightoni Graham Pottert ültette.

A katari világbajnokság alatt azonban a klubvezetés rengeteg új játékost igazolt váratlanul, és őket Potter nem tudta a csapatba integrálni. A szakvezetőt végül április elején menesztették, és a Chelsea a korábban egyszer már kirúgott Frank Lampard vezetésével fejezte be a szezont – borzalmasan, tizenkettedik hellyel.

Az utód az argentin Mauricio Pochettino lett, aki a Tottenham edzőjeként vált igazán ismertté: 2014 és 2019 között egy hosszútávú projekt keretében tudta még magasabbra emelni akkori csapatát, többek között egy Bajnokok Ligája-ezüstéremmel és több angol bajnoki dobogós helyezéssel, amit a Spurs azóta nem tudott megismételni.

Az igazolások sora, főleg a fiatalokra építve, a múlt nyáron is folytatódott:

a Brightontól 116 millióért sikerült megszerezni a védekező középpályás Moisés Caicedót, vele együtt érkezett a kapus Robert Sánchez is. A Southamptonnal kiesett Roméo Laviát szintén leigazolásták, akárcsak a lipcsei Cristopher Nkunkut. De további fiatalok is érkeztek a klubhoz fejenként több mint 30 millióért: a Citytől Cole Palmer, a monacói hátvéd Axel Disasi és a Villarreal fiatal szenegáli csatára, Nicholas Jackson.

Bár Pochettino taktikailag nagyon felkészült edző – akire talán Marcelo Bielsa volt a legnagyobb hatással –, filozófiája mégiscsak eltér a mai modern pozíciós játéktól. A Tottenham trénereként agresszívan letámadó, direktebb játékkal, 4-2-3-1-es felállásban tudott sikereket elérni. Ott azonban rendelkezésére állt számos tapasztalt, magasan képzett futballista, akiket egyénileg is fel tudott építeni, gondoljunk csak Harry Kane, Christian Eriksen, vagy Dele Alli játékára, na meg az Alderweield, Vertonghen védőpárosra.

A Chelsea keretében ilyen tapasztalt egyéniségek nem állnak Pochettino rendelkezésére. Jogosan lehet tehát azt mondani, hogy a klubstruktúra és a rosszul összerakott keret, valamint az előforduló sérülések is a legrosszabbat hozzák ki az edzőből, ám mégiscsak meg kell jegyezni:

több hónapja ugyanazzal a játékosanyaggal dolgozik, nem hoztak a klubhoz menet közben labdarúgókat.

Természetesen az alkalmazott játékelképzelés eredményességére a keret is hatással van, de mindjárt látni fogjuk: elméleti szinten a Chelsea játéka sok ponton nincs megfelelően letisztázva. Ami a labda elleni játékot illeti, a Chelsea az engedett helyzeteket tekintve a középmezőnyben van: 30,57 engedett xG-jük a hetedik legalacsonyabb a mezőnyben.

A letámadásuk hatékonysága tehát ellentmondásos: bár átlagosan 8,91 passzt engednek az ellenfél térfelén – ami a Liverpool és a Tottenham mögött a harmadik legagresszívabb letámadást jelenti –, ehhez képest mégis viszonylag sok helyzetet engednek az ellenfeleknek (a Spurs állapota ebből a szempontból még inkább kiugró, ugyanis második legagresszívabb csapatként a liga negyedik legrosszabb védelme az övék). De hogyan is néz ki pontosan a Chelsea védekezése?

A letámadást általában a legelső ember, Nicholas Jackson indítja meg, aki a pályát hosszában kettévágva, oldalról próbálja kifelé terelni a labdás középhátvédet. A többiek, ahogy azt Pochettino csapataitól megszokhattuk, leginkább emberfogással kísérlik meg semlegesíteni közvetlen ellenfelüket. A 4-2-3-1-es felállás ehhez elméletben megfelelő is, hiszen így kitűnően le lehet zárni a pálya közepét, ahol a védelem előtt két labdaszerző középpályás vár az ellenfelekre.

A számok dacára a Chelsea presszingje mégsem látszik kifejezetten intenzívnek – leginkább Jackson mozog proaktívan a labdás felé, a többiek inkább követni akarják az ellenfelet és a több emberes, aktív letámadás helyett inkább területet védve szeretnék elcsípni a passzt. Szintén érdekes a két szélső passzív mozgása – általában nem próbálják Jacksont és az árnyékéket kisegíteni az ellenfél csapdázásában, gyakran a forgatáskor sem lépnek fel az ellenfél szélső védőire. Nem meglepő, hogy a 8,91-es átlag ellenére a Chelsea PPDA-mutatója a rangadókon jelentősen visszaesett – a United ellen 11,22, a City ellen 17,88 volt –, ami azt mutatja, hogy erősebb ellenfelek labdakihozatalait a Chelsea jóval kevésbé képes semlegesíteni, és a csapatnak ilyenkor hosszabb periódusokon keresztül kell a saját térfelén védekeznie.

Letámadás a Crystal Palace ellen. Jackson 4-4-2-ben oldalra szorítja a labdást, a középpályások inkább reaktívan lépnek fel az emberükre. Az ellenfél sikeresen megcsinálja a forgatást, a túloldali csapattárson csak kevés nyomás van, de így is sikerül ívelésre kényszeríteni.

Letámadás a Manchester City ellen. Jackson és Gallagher 4-2-3-1-ben agresszívan letámadja a kapust. A forgatásra emberfogással tolódnak, a túloldali ellenfelekre Palmer és Caicedo lép ki.

A labdával való játék a Chelsea számára egyelőre még inkább neuralgikus pontnak tűnik. Rögzíthetjük, hogy a keretet a klub vezetése igen átgondolatlanul rakta össze, ennek ellenére tény: sokszor elméletben, csapatszinten sem egyértelmű, Pochettino csapata hogyan szeretné az egyes szituációkat megoldani.

A saját térfélen történő, nyomás alatti építkezés gyakran okoz gondot a londoniak számára.

Ekkor többnyire hagyományos felállásban, hat játékos segíti a labdakihozatalokat, miközben a négy támadó elöl marad. A játékosok labdaátvétele azonban sokszor lassú és bizonytalan, a csapat hajlamos mélységben kettészakadni, gyakran ívelés lesz ezeknek a szituációknak a vége, akár a kisebb csapatok letámadása ellenében is.

Elég éles kontraszt ez például a Brightonhoz képest, amely hasonló felállásban, sztárjátékosok nélkül is kifejezetten magas szinten csalogatja az ellenfeleket a pálya közepén. Általánosságban elmondható, hogy a labdakihozatal sikeressége túlságosan is függ a pályán lévő konkrét profiloktól, illetve az ellenfél karakterétől. A Crystal Palace elleni hazai mérkőzésen például Mudrik visszalépései és rágyorsításai kifejezetten jó összjátékokat eredményeztek a sérülésből visszatérő Nkunkuval, illetve Sterling intelligens mozgása is gyakran segíti a csapatrészek összeköttetését – a labdakihozatal összességében mégis nagyon egyénfüggő. A legnagyobb xGBuildup mutatója (azon támadások xG-értéke, amelyben a játékos lövés vagy kulcspassz nélkül vesz részt) Conor Gallagher-nek van, ami azért érdekes, mert ő elvileg egy sorral feljebb, tízesként játszik.

Labdakihozatal a Luton ellen. Az ellenfél 5-4-1-ben letámad, Disasi kisodródik, a csapattársak túl közel vannak, csak ívelni lehet.

Labdakihozatal a Manchester United ellen. Az ellenfél emberfogással támad le, a kapunak háttal lévő Fernández visszaadja a felpasszt, de elcsípik a labdát.

Sikeres labdakihozatal a Crystal Palace ellen. Mudrik visszalépéssel kihúzza az ellenfél jobbhátvédjét, majd egy érintéssel befelé gyorsíthat. Nkunkuval kényszerítőzve középen kapja vissza a labdát, és Sterlinget indítja a védelem mögé, de hosszú lesz a labda.

Mint fentebb már volt róla szó, a felállt fal elleni lassabb játék helyett Pochettino csapata jobban szeret a labdakihozatal után azonnali gyors, centrális áttöréseket alkalmazni, ez azonban messze nem működik zökkenőmentesen. A játékosok a szélen gyakran izolált helyzetben, vagy éppen a kapunak háttal, rossz testpozícióban kapják a labdát, a mozgások összehangoltsága nélkül.

Gyakran megfigyelhető, hogy Jackson a szél felé indul, miközben a helyét nem veszi át senki, vagy ketten indulnak közvetlenül a védelem mögé, a szélek pedig nincsenek megfelelően elfoglalva. Ha mégis felállt fal ellen kell játszani, akkor is gyakran hiányoznak a mögé, vagy alákerülő beindulások, amelyek a pályát „meghosszabbítva” az alapvonalig visszahúznák az ellenfél védelmét, és helyet csinálnának a második hullámban érkezőknek. A támadóharmadban főleg Jackson és Sterling mozgására jellemzőek a beindulások, Palmer sokszor túlságosan is szeret a labda felé mozogni. Mudrik a bal oldalról gyakran cselez befelé, de ezt az összehangolt mozgások hiányában gyakran az oldalvonal mellől kénytelen megtenni.

A csapatszintű hiányosságokat többször egyéni megoldásokkal kell kompenzálni,

ami hullámzóvá teszi a Chelsea kapu előtti játékát.

Felállt fal elleni játék a Manchester United ellen. A Chelsea balról jobbra forgatja a játékot, de nincs szélső dinamika. Cucurella túl mélyen helyezkedik, Palmer pedig visszafelé fordul a labdával.

Felállt fal elleni játék a Luton ellen. Túl sok játékos mozog a labda felé, senki nem indul be, hogy visszahúzza a védővonalat, ami lelassítja a játékot.

A Sheffield elleni első gól. Hasonló a probléma, mint fentebb, ám a középen labdát kapó Sterling egy csellel kifelé viszi a labdát, centerezéséből Palmer talál a kapuba. A csapatszintű problémát gyakran egyéni villanásokkal kell kompenzálni.

Bár a Chelsea 41,96-os xG-mutatója a negyedik legmagasabb a mezőnyben, az együttes mindössze 34 gólt szerzett, ami a legnagyobb alulteljesítés a PL mostani mezőnyében. Tény, hogy ebből a 7,96-os különbségből 4,18-at Nicholas Jackson egymaga jegyez – amit rutintalanságára lehet fogni –, és az is, hogy a csapatnak az utóbbi időben akadtak kifejezetten sikeres meccsei, magas minőségű lövésekkel.

Joggal feltételezhetjük ugyanakkor, hogy egy precízen kidolgozott játék esetén a támadók is hasonló szituációkban fognak helyzetbe kerülni, amit nagyobb hatékonysággal oldanak meg, mintha minden kapu előtti helyzetnél improvizálni kellene. Természetesen a világklasszisok váratlan helyzetekben is képesek hatékony befejezésre, a Chelsea fiatal keretének tagjai pedig talán még nem tartoznak ebbe a kategóriába, ám akkor sem lehet kikerülni: a Chelsea jelenlegi játéka túlságosan is az egyénektől függ.

Összességében tehát a londoniak ebben a szezonban is mélyen alulmúlják a várakozásokat, miközben a legutóbbi átigazolási időszakban az angol klubok közül (467 millió euróval) messze a legtöbbet költötték igazolásokra. Ennek ellenére nemhogy a dobogó, de még a nemzetközi kupaszereplés is nagyon távolinak tűnik. A klub vezetésének komolyan el kell gondolkodnia a jelenlegi, fiatal játékosokat drágán szerződtető irányvonalon, és azon is, hogy ehhez a projekthez

vajon Pochettino a megfelelő edző vagy sem.