Bene Ferencnek ismerősek voltak a kulisszák. A legendás újpesti center már 1972 novemberében is szerepelt Európa–Dél-Amerika mérkőzésen, méghozzá Albert Flórián társaságában, a bázeli St. Jakob stadionban. A gálamérkőzést a perui Teofilo Cubillas és az uruguayi Ildo Maneiro góljával a vendégek nyerték 2-0-ra, és a virtuóz Cubillas olyan hatást tett Ruedi Reisdorfra, az FC Basel szponzorára, hogy a nagyvállalkozó 300 ezer dollárért szerződtette – miként akkor írták – „a svájci futball első szupersztárját”.
Cubillas nem sokáig maradt Bázelban, mert nem bírta a hideget; néhány hónap múlva Portóba költözött. Hogy aztán onnan menjen Barcelonába, az újabb Európa–Dél-Amerikára, amelyet az első labdarúgó-világnap keretében rendeztek ötven évvel ezelőtt, 1973. október 31-én a Nou Campban. A FIFA minden követ megmozgatott, hogy a szervezők ne járjanak úgy, mint Bázelban, ahová egyedül a 12-szeres válogatott, 35 éves Manga érkezett meg a brazilok közül (Uruguayból). Barcelonába három világbajnok – Marco Antonio, Rivellino, Paulo Cesar Lima –, valamint az a Luis Pereira jött el a szambafutball hazájából, akinél jobb középhátvédet talán csak egyet láttam: Franz Beckenbauert. (Bizony még vele is vetekedett.)
Az európaiakkal sokkal több baj volt. Az egymás után háromszor BEK-győztes Ajax megtiltotta labdarúgóinak a részvételt, az északír Pat Jenningset, valamint a lengyel Wlodzimierz Lubanskit sérülés tartotta távol, és az eredetileg tervezett keretből több mint egy csapatnyi játékos hiányzott. A meghívottak, ám nem szereplők társasága így festett: Jennings – Hulshoff (holland), Beckenbauer (nyugatnémet), Moore (angol), Krol – Neeskens (mindkettő holland), Gallego (spanyol), Netzer (nyugatnémet) – Mazzola (olasz), Gerd Müller (nyugatnémet) vagy Lubanski (lengyel), Riva (olasz).
Bene abban az időben gyakran találkozott a lisszaboni legendával, hiszen október 24-én és november 7-én a Benficával vívott BEK-párbajt az Újpest, és tovább is jutott (1-1, 2-0, a Luz stadionban Eusebio egyenlített, a Megyeri úti visszavágón Bene szerezte az első gólt).
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="2324" width="3500" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A lila-fehérek extraklasszisa a gálameccs kapcsán sem mulasztott el néhány jó szót mondani portugál csatártársáról. „Igazi játék volt, könnyed, felszabadult. Tehát valóban szép, kellemes, maradandó emlék – idézte Barcelonát. – Eusebio külön is nagy hatást tett rám. Bár én volnék ilyen állapotban harminckét évesen! Magam még csak huszonkilenc vagyok, de már sokszor leírtak. Legutóbb a svédek elleni 3-3, a veretlenül megvívott vb-selejtezők záró akkordja után. Pedig, ha 3-2-re nyerünk, még ma is nemzeti hősök lennénk.”
Azért az Európa-válogatottsággal sem kellett szégyenkezni. Meg azzal sem, hogy Bene abban az évben Spanyolországban elnyerte a legjobb játékos díját a hagyományos La Coruna-i Teresa Herrera Kupán, amelyen az Ajax, az Atletico Marid, a Spartak Trnava és az Újpest csapatában olyan nagyságok sorakoztak, mint Johan Cruyff, Luis Aragones, Jozef Adamec vagy Fazekas László.
A középcsatárt sok jóval halmozta el Spanyolország, hiszen 1972 decemberében meghívták Francisco Gento búcsúmeccsére, a Real Madrid–Belenenses találkozóra (2-1), amelyen a királyi gárda csatársora e kivételes összetételben rohamozta Felix Mourinho – José Mourinho édesapja – kapuját: Bene, Eusebio, Santillana, Dobrin (román), Gento (majd helyette Dzajic, jugoszláv).
Barcelonában Kubala gárdája így állt fel végül: Viktor (csehszlovák, helyette Iribar, spanyol) – Krivokuca (jugoszláv, helyette Kapszisz, görög), Sol (spanyol), Pavlovic (jugoszláv, helyette Dimitriu, görög), Facchetti (olasz) – Asensi (helyette Pirri, mindkettő spanyol), Cruyff (holland, helyette Odermatt, svájci), Jara (osztrák) – Bene (helyette Nené, portugál), Salif Keita (mali, helyette Edström, svéd), Eusebio (portugál).
A St. Etienne-ben, Marseille-ben és a lisszaboni Sportingban is futballozó csatárt annak idején – Pelére utalva – „Mali fekete gyöngyszemének” nevezték, majd a 2000-es években a Mali Labdarúgó Szövetség elnökévé választották. Két hónapja, hetvenhat évesen hunyt el Bamakóban.
Voltak mások is a La Ligából. Juan Manuel Asensi, Johan Cruyff és a perui Hugo Sotil a Barcelonában futballozott – Cruyff három nappal korábban debütált a katalán csapatban, és mindjárt két gólt lőtt a Granada elleni 4-0-s mérkőzésen –, míg az argentin Daniel Carnevali a Las Palmasban, a paraguayi Saturnino Arrua a Zaragozában, a chilei Carlos Caszely a Levantéban, az uruguayi Victor Esparrago a Sevillában játszott.
A latin-amerikaiak ezekkel a futballistákkal vonultak fel: Santoro (argentin, helyette Carnevali) – Wolff (argentin, helyette Arrua), Luis Pereira, Chumpitaz (perui), Marco Antonio – Brindisi (argentin), Rivellino, Cubillas (helyette Morena, uruguayi) – Esparrago (helyette Caszely), Sotil (helyette Borja, mexikói), Paulo Cesar Lima (helyette Ortiz, argentin).
A találkozó 4-4-gyel zárult, a gólokat sorrendben Sotil, Eusebio, Keita, Cubillas, Asensi, Jara, Miguel Angel Brindisi és Hector Chumpitaz (11-esből) szerezte. Ráadás-tizenegyesekkel az argentin-olasz kettős állampolgárságú, 1961-ben aranylabdás Omar Sivori irányította dél-amerikaiak győztek, ám ez összehasonlíthatatlanul kisebb bánatot okozott Benének, mint az, hogy a november 21-én alig 6507 fizető néző előtt kellett pályára lépnie az évzáró Magyarország–NDK találkozón, amelynek egyetlen gólját Reinhard Lauck fejelte az először és utoljára válogatott veterán Rapp Imre hálójába.
A két tavaszi vb-selejtezőre, az osztrákok és a svédek ellenire még 72 068-an, illetve 73 070-en fizettek be. Ha csak az egyiket sikerül megnyerni, az ősszel sem kongott volna a Népstadion…