Benjamin Pavard elvesztette jobbhátvéd jellegét

Benjamin Pavard-nak van egy szurkolói dala, ami franciául így szól:

Magyarul úgy lehet lefordítani, hogy:

Benjamin Pavard,
Nem hiszem, hogy ismeritek,
A semmiből jött,
A lövése irgalmatlan,
Nálunk van Benjamin Pavard!

A dal nem nem meglepő módon a 2018-as világbajnokság idején, az Argentína elleni meccs után született, amelyen Pavard meglőtte azt a bizonyos gólt. A szövegből az jött vissza, hogy akkoriban Pavard-ról a szűk családi körén és néhány stuttgarti szurkolón kívül senki nem tudta, hogy kicsoda. Mára viszont sokan azon lepődnek meg, hogy Pavard nem jobbhátvédet játszik, hanem belsővédőt.

Pavard gólja Argentína ellen:

Mindezt ráadásul úgy adta a világ tudtára, hogy tokostul kitépte az ajtót: Skócia ellen – az első válogatott meccsén, amelyen belsőhátvédet játszott – rögtön két gólt fejelt és centikre lemaradt egy labdáról, amivel mesterhármast szerezhetett volna. Ez olyannyira ritka, hogy a francia válogatottban utoljára két fejesgólt Zinedine Zidane szerzett, amit valószínűleg mindenki tudja, hogy mikor és hol (aki mégsem, annak segítünk: az 1998-as vb-döntőben).

Senki nem számított ilyen berobbanásra, és nem azért, mert ne lett volna képes rá, hanem azért, mert egy ideig úgy tűnt, hogy Pavard el fog búcsúzni a francia válogatottól.

Ennek első jelei valahol 2021-ben megmutatkoztak. A magyar-francia csoportmeccsen Pavard – részben csapattaktikai, részben egyéni okokból – meglehetősen gyengén muzsikált, amit Fiola Attila szépen meg is köszönt. Aztán a tavalyi világbajnokságon már a franciák bemutatkozásán érződött, hogy Pavard nincs csúcsformában, az utolsó percekben le is cserélték, a helyére Jules Koundé állt be. Pavard onnantól nem játszott többet azon a tornán.

„Nem volt a legjobb lelkiállapotban” – indokolta akkori döntését Didier Deschamps szövetségi kapitány.

Nem megyek bele a részletekbe. Többször is elbeszélgettem vele. A jelenlegi helyzetével nem túl boldog.

Deschamps arra gondolt, hogy Pavard már egy ideje hangoztatta, hogy nem szeretne többé a védelem jobb oldalán játszani. „Már egy ideje várom azt a pillanatot, hogy belsővédőként játsszak a válogatottban” – mondta Pavard közvetlenül a torna előtt. „Persze, jobbhátvédként kezdtem itt, és ez közrejátszott abban, hogy a 2018-as tornára is kijutottam, de nem ez a fő rendeltetésem. A helyem igazából középen van.”

Hogy miért alakult ez így, az részben Deschamps sara. A francia szövetségi kapitánytól sosem állt távol, hogy egy játékost a posztján kívül dolgoztatott: Eduardo Camavinga például hivatását tekintve belső középpályás (hogy most labdaszerző 6-os vagy ingázó 8-as, azon lehet vitatkozni), ehhez képest a válogatottban balhátvédet is játszott, a katari világbajnoki döntőn is tőle indult az a támadás, ami után a franciák visszatértek a meccsbe.

Antoine Griezmann papíron egy sima irányító középpályás is lehetne, de akkora szabadságot kap, hogy a pálya bármelyik részén felbukkan. Jules Koundé és Axel Disasi is eredendően belsőhátvédek, akiket Deschamps ideig-óráig jobbhátvéd poszton vetett be egy négyvédős rendszerben. Pavard az évek alatt nagyobb hiba nélkül hozta le a feladatát a jobbszélen és a kollektív emlékezetben mindig lopakodott, hogy olyan gólokra képes, mint amilyen az argentinoknak lőtt.

A legutóbbi világbajnoksága viszont rettenetesen alakult.

A francia tényfeltáró újságíró, Romain Molina szerint Pavard a padoztatása közben illetlen megjegyzéseket fűzött a csapattársaihoz, toxikus légkör alakult ki körülötte, olyannyira, hogy a döntő előtt hajba kapott a szövetségi kapitánnyal.

A torna után Pavard sorsa egy cérnaszálon függött. Márciusban viszont behívót kapott, amit Deschamps így indokolt: „Beszéltem vele előtte, közben és utána is. Nem beszélünk róla többet. Már a múlté. Az számít, ami előttünk áll.” Nem tudni, hogy hatalmi játszmázásból, vagy sem, de szeptemberben is azt mondta, hogy jobbhátvédként tekint rá.

Pavard-nál mindig is ott lebegett, hogy valójában játszhatna „stoppeur”-t, vagyis belsőhátvédet, ahogy a franciák hívják. Első németországi klubjában, a Stuttgartban is ott tűnt fel, sőt belső középpályásként is kipróbálták, ráadásul a stuttgartos ideje alatt került be a francia válogatottba, ahol Deschamps egy megbízható jobbhátvédet keresett Samuel Umtiti és Raphael Varane mellé.

A konkurenciát akkoriban úgy hívták, hogy Djibril Sidibé és Léo Dubois, akik közül egyik sem tudta megvetni a lábát hosszú távon. Pavard ott ragadt, a sikeres torna után pedig a futballvilág kész tényként vette, hogy ez a fő tevékenységi köre.

A Bayern München is kezdetben jobbhátvédnek szerződtette. Idővel aztán ráébredtek, hogy Pavard inkább egy hátra-, mintsem előre billenő jobbhátvéd. A támadásokhoz ugyan hozzátette a magáét, de hiányzott belőle az a plusz, ami pálya felső szegletében értékes:

• megverni a közvetlen ellenfelet,
• kiprovokálni egy szabadrúgást,
• vagy sorozatban pontosan parittyázni a beadásokat.

Pavard-t fokozatosan beljebb kezdték el használni, a jobbon aztán hol Corentin Tolisso, Núszir Mazraoui vagy ne adj’ isten Kingsley Coman játszott. Hogy mennyire nehéz megfelelő jobbhátvédet találni manapság (részben az eltérő edzői felfogások, a hibrid szerepkörök vagy pusztán a szűkösség miatt), arról sokat árulkodik, hogy a Bayernnél most a középpályás Konrad Laimer kezdte el átvenni a szerepkört.

Pavard viszont idén megtalálta azt a klubot, ahol a szükség is volt rá, és nem kell túlvállalnia magát: az Intert. A nyáron Simone Inzaghinak találnia kellett valakit a távozó Martin Skriniar helyére, és mivel megtartotta a háromvédős játékrendszert, olyan hátvédre volt szüksége, aki inkább mélyről indul meg a labdával, képes bevállalni néhány felpasszt és megoldja a védekezést is Francesco Acerbi és Andrea Bastoni mellett. Pavard remekül beilleszkedett, és az a veszély sem fenyegetett, hogy a 33 éves, jobbszélsőből átvedlett Darmian fogja kitúrni a helyéről. Onnantól csak idő kérdése volt, hogy mikor próbálhatja ki magát ugyanott a francia válogatottban.

Aztán a sors bekopogtatott az ajtón.

Pár nap leforgása alatt lesérült William Saliba, Dayot Upamecano, Koundé és Disasi is – vagyis egyszerre négy jelölt a belső hátvéd helyére.

A dömpinget látva Deschamps beadta a derekát. Pavard a válogatottal Lille-ben, a szülővárosától alig egy órára léphetett pályára, ahol úgy játszott, mintha vízen járt volna. Két fejesgóljával együtt már ötnél tart a számlálója, ami eggyel több mint amennyit Ousmane Dembélé rúgott a válogatottban. Amikor Kylian Mbappét lecserélték a meccs végén, a csapatkapitányi karszalagot Pavard-nak adta. Az egész jelenetsor elképzelhetetlen lett volna alig 10 hónapja.

A meccs után Pavard nem győzte igazolni magát. „Ebben a pozícióban érzem jól magam és ez szerintem látszott védekezésben és támadásban is. Köszönöm a szövetségi kapitánynak. Megbízott bennem és megadta a lehetőséget.” A rendkívüli estét pedig Deschamps is elismerte:

Hatékonyan játszott egy olyan pozícióban, ami látszólag jobban fekszik neki. Ugyanakkor tudja, hogy középen nagyobb a konkurencia. Mindig jönnek esetek, amelyek fejtörést okoznak, de nem fogok emiatt panaszkodni.

Könnyű lenne azt mondani, hogy Pavard innentől soha többé nem fog a jobbszélen játszani. De ahogy Deschamps is utalt rá, Pavard járhat úgy, hogy Saliba, Disasi, Upamecano vagy a még lábadozó Wesley Fofana visszatérése után újra a jobbhátvéd helyére kerül – vagy megküzdhet a helyéért, ahol érezhetően jobban is teljesít és önazonosabb is. Ha az utóbbi valósulna meg, a kérdés már csak az lesz, hogy a francia válogatott jobbhátvédjét Jonathan Claussnak vagy Malo Gustónak fogják-e hívni.

Egy dolog viszont fix: Pavard helye sosem tűnt ennyire biztosnak a francia válogatottban.