Búcsú Bobby Charltontól, az évszázad angol labdarúgójától, aki kétszer született

Kétszer született. Először 1937. október 11-én. A nevezetes eseménnyel kapcsolatban édesanyja 1969-ben elmesélte: „Nemrégiben az után érdeklődtem a kórházban, megtalálható-e valamelyik hivatalos följegyzésben az, hogy Bobby futball-labdával jött a világra.”

Másodszor 1958. február 6-án kelt életre. A Manchester United müncheni repülőgép-katasztrófája napján. Huszonhárom ember halt meg, húsz a helyszínen, Bobby Charltont Harry Gregg mentette ki a roncsok közül.

Ajándékba kapott hatvanöt évet. Nem herdálta el.

Csupán azért nem ért el mindent a futballban, amit lehet, mert nem volt Eb-arany-, csak -bronzérmes. Világbajnoki címet, BEK-et, Aranylabdát, angol bajnokságot és FA Kupát nyert, kétszer szerepelt a világ-, egyszer az Európa-válogatottban.

Első felnőtt bajnoki meccsét – nem fogják elhinni – a Charlton ellen játszotta. Szerzett két gólt, és a Manchester United 4-2-re győzött. Ez öt nappal volt a 19. születésnapja előtt.

Öt nappal a müncheni tragédiát megelőzően pedig „minden idők legnagyobb mérkőzésén” futballozott, az angol lapok legalábbis így minősítették az Arsenal–Manchester United bajnoki találkozót, amelyen a vendégek 5-4-re nyertek.

A szerencsétlenség után egy hónapot sem hagyott ki, 1958. március elsején már a pályán volt a West Bromwich Albion elleni kupa-negyeddöntőben (2-2). Áprilisban pedig bemutatkozott a válogatottban, méghozzá remekül, hiszen az angolok 4-0-ra elporolták Glasgow-ban a skótokat, és a harmadik gólt az újonc csatár lőtte.

Az 1958-as világbajnokságon azonban – bár elvitte Svédországba Walter Winterbottom szövetségi kapitány – egyetlen mérkőzésen sem lépett pályára. Nem úgy, mint 1962-ben, Chilében, ahol az 1-2 alkalmával már másodszor volt vesztes csapatban a magyarok ellen. Először 1960-ban, a Népstadionban fordult ez elő, ahol Albert Flórián duplájával 2-0-ra győztek honfitársaink.

Amúgy 1967-ben így festett az Aranylabda-szavazás végeredménye: 1. Albert, 2. Bobby Charlton. 1966-ban meg így: 1. Charlton, …5. Albert, 6. Bene Ferenc, …9. Farkas János.

Albert még egy párharcot nyert a Ballon d’Or Bobbyja ellen, hiszen 1965-ben az FTC hárommeccses maratonin (2-3, 1-0, 2-1) kiejtette a hatvanas évek három aranylabdásával – Charltonon kívül a skót Denis Law-val és az északír George Besttel – felálló Manchester Unitedot a Vásárvárosok Kupájából. (A zöld-fehérek utóbb el is hódították a VVK-t.)

Azért összességében Charltoné a pálma, mivel 1966-ban nemhogy világbajnok lett, de az angliai torna legjobb játékosának választották. Franz Beckenbauer utóbb azt mondta róla: „Kreativitásán túl kilencven percig mozgásban maradt, akkora tüdeje volt, akár egy lónak.”

Maga Charlton is leszögezte nemegyszer:

Fáradtságot a pályán soha nem éreztem.

A londoni vb-diadalt londoni BEK-diadal követte, az 1958-as szörnyűség tizedik évében a Manchester United – 1-1 és kétszer negyedórás hosszabbítás után – 4-1-re nyert a Wembley-ben a Benfica ellen. Eusebio könnyek közt említette: „Bobby elrontotta a napomat az 1966-os világbajnokság elődöntőjében és most a BEK-döntőben is. De megbocsátom neki.”

Nem mellesleg, 1965-ben a Manchester United – szintén BEK-mérkőzésen – 5-1-re győzte le Lisszabonban a Benficát. Majd 1967-ben úgy lett angol bajnok, hogy 1966 karácsonyától a záróráig, húsz meccsen át nem kapott ki.

Ekkor jelent meg Charlton elkapkodott önéletrajzi könyve, az Ez a futball, és ebből az időből származik Matt Busby, a legendás – és szintén müncheni túlélő – manchesteri menedzser mondása:

Bobby annyira tökéletes mint ember és játékos egyaránt, amennyire csak lehetséges.

Századik válogatottságán százezer néző ünnepelte a Wembley-ben 1970 áprilisában; az északírekkel vívott 3-1-es találkozón a vendéglátók harmadik gólját ő rúgta. Egy hónappal később a Kolumbia–Anglia mérkőzésen (0-4) a 49. gólját érte el a válogatottban, s ezzel negyvenöt éven keresztül volt listavezető, noha pályafutása jó részében irányító középpályást játszott.

Wayne Rooney 2015-ben előzte meg, abban viszont Charlton utolérhetetlen hazájában, hogy a huszadik század legjobb angol labdarúgójának választották. A FIFA pedig az 1994-es világbajnokságon kihirdette „minden idők” vb-válogatottját, és ez ekképpen festett: Jasin (szovjet) – Djalma Santos (brazil), Beckenbauer (német), Moore (angol), Breitner (német) – Cruyff (holland), Platini (francia), Bobby Charlton – Garrincha, Pelé (mindkettő brazil), Puskás.

Ugyanabban az évben Bobby Charltont lovaggá ütötték, és Billy Wright, aki éppen 1994-ben hunyt el, nem sokkal halála előtt így jellemezte őt: „Az angol labdarúgásnak nem volt népszerűbb játékosa nála.”

Különlegessé vált abban az értelemben is, hogy előbb tartották a jutalomjátékát, mint hogy visszavonult volna. Az 1972 szeptemberében rendezett Manchester United–Celtic meccsen (0-0) az Old Trafford 60 538 átszellemült nézője kiáltozta a nevét, miközben Charlton zokogott az otthon zöld füvén. Aztán 1973 áprilisában játszotta utolsó bajnoki mérkőzését, de a Chelsea nem volt tekintettel a búcsúra, és 1-0-ra nyert Manchesterben.

Nehéz szívvel köszönt el, bár nem szakadt el a futballtól, a nyolcvanas években az MU klubigazgatójává nevezték ki, és dekádokig direktor maradt.

Másodsorban.

Mert mindenekelőtt ő volt és lesz Mr. ManU, a mítosz. A nyolcvanhat évesen eltávozott Sir Bobby ugyanolyan felejthetetlen, mint ars poeticája:

Sokan azt mondják, a profi játékosok a labdarúgás rabszolgái. Ha ez rabszolgaság, akkor ítéljenek arra örökre!