Diniz játéka taníthatja meg nekünk újra, hogy az egyedit keressük a labdarúgásban

Van egy igen érdekes futballteoretikai kérdés, ami csaknem egy éve napirenden van a nemzetközi internetes elemzői szférában, és lassan a magyar futballnyilvánosság különböző fórumain is kezd teret nyerni. A relacionizmusról van szó, amely az elmúlt időszakban Fernando Dinizzel, és az általa irányított Fluminense játékával azonosítottak. Ennek az elemzése Mészáros Ábel kitűnő cikkében magyarul is elérhető, én most csak egy rövid idézettel vezetném be:

„Diniz rendszere más. Ez még mindig egy rendszer, de nem a Gépezeté. Ez a rendszer elegánsabb és összetettebb, mint a pozicionizmus, mivel úgy tervezték, hogy a játékosok közötti kreativitás lokalizált pillanatait helyezze előtérbe, lehetővé téve számukra, hogy szabadon értelmezzék a teret, ahogyan azt az adott pillanatban megtapasztalják. Elutasítja a »racionális« térfoglalás vélt stabilitását, és arra törekszik, hogy maximalizálja azokat az eseteket, amikor a játékosok kis területeken szorosan egymás mellé gyűlhetnek, hogy kiszámíthatatlan mintákat szőjenek és új, együttműködő kapcsolatokat hozzanak létre. Közelség és mozgás a pozíció és a tér felett” – értekezett Diniz játékáról Jamie Hamilton futballedző.

Nos, ebből a filozófiából a pályán időnként egészen extrém, az európai futballhoz szokott szemnek elképzelhetetlen jelenetek jöhetnek létre:

A nemzetközi futballdiskurzus tehát kezd felfedezni egy új megközelítést, amely az elmúlt évtizedben megszokott pozíciós játék területi elvei helyett inkább a játékosok labdához és egymáshoz képesti, pillanatnyi funkcionális helyezkedésére helyezi a hangsúlyt. Az elmúlt évtizedben uralkodó „pozicionista” megközelítéssel szemben a fősodor ezt „relacionizmusnak” nevezi. Hamilton ugyanakkor egy másik cikkében megjegyzi:

a kettőt természetesen kombinálni is lehet, a horvát válogatottban például a Brozovic–Modric–Kovacic hármas helyezkedése jobban hasonlít a relacionizmusra, míg a többiek inkább a klasszikus pozíciós alapelvek szerint helyezkednek.

De mi a problémám a pozicionizmus-relacionizmus paradigmarendszerével?

Nincs új a nap alatt, avagy a fejlődés ciklikussága

„Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, uggyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt. Ha van is olyan dolog, amiről azt mondják, hogy új, az is megvolt már régen, megvolt már jóval előttünk” (Préd 1,9-10)

A dolgok fejlődése nem lineáris: az emberi gondolkodás hasonló problémákra hasonló válaszokat ad, és az emberek ugyanazt, ha más formában is, de mégiscsak újra és újra feltalálják. Ám a tudomány és a technológia fejlődésével párhuzamosan ez általában egyre nagyobb részletességgel történik meg. A pozíciós játék egy kezdetleges formában már a hetvenes évek holland válogatottjában is megjelent, majd a kilencvenes években Cruyff-nak és Van Gaalnak köszönhetően fejlődött még magasabb szintre. Az új évezred beköszöntével aztán ez a fajta megközelítés ideiglenesen háttérbe szorult, hogy aztán Pep Guardiola sikerei a 2010-es évek elején új korszakot nyissanak az európai futball fejlődésében. A cruyff-i gyökereiből érkező pozíciós játékot Guardiola továbbgondolta, ezzel az előző évtized futballja taktikailag minden korábbinál komplexebbé vált.

A gegenpressinget egy kezdetlegesebb, kaotikusabb formában a hetvenes évek holland válogatottja játszotta először. Ez sokáig háttérbe szorult, hogy aztán a kétezres évek végén a legmagasabb szinten a Ralf Rangnick-, majd Jürgen Klopp-féle német iskola vegye elő újra – egyszersmind alternatívát és konkurenciát jelentve a rohamosan terjedő labdabirtoklós futballal szemben.

Hasonló a helyzet a Diniz-féle relacionizmussal is.

A posztok helyett a labdához pozícionált játékszervezés ugyanis egyáltalában nem új keletű. José Thadeu Goncalves brazil futballedző 1998-ban megjelent, A brazil futball alapelvei című könyvében így ír a játékszervezésről:

„Végül a brazil játékban jelen van egy állandó mozgás–állandó játékoskörforgás elv. A hátul lévő játékos passzol, aztán fut az üres helyre, hogy új lehetőséget teremtsen, vagy hogy támogassa a többiek játékát. Ugyanakkor egy másik játékos beugrik, hogy lefedje az éppen szabaddá vált területet. Ez a játékosok állandó körforgása a brazil szisztéma szerint.”

Ami a magyar szakirodalmat illeti (noha ennek ismeretét a nemzetközi futballdiskurzuson nem, legfeljebb a magyaron kérhetjük számon): Szűcs Gyula már 1961-es, Támadójáték a labdarúgásban című könyvében ír a „döntő helyen döntő időben döntő fölény létrehozása” mint játékszervezési elv fontosságáról, a jelenkori magyar futballteoretikusok közül pedig Ferenczi Attila könyvei foglalkoznak ezzel részletesen, mind a brazil, mind a tradicionális magyar futballfilozófia kapcsán.

Érdekes módon a relacionizmusról írt kitűnő cikkében Jamie Hamilton is számos, több évtizeddel ezelőtti csapatot hoz fel példaként, amelyeknek egy része nem is a dél-amerikai kultúrkörből származik. De a „Bozsik József” álnéven publikáló brazil futballteoretikus, a téma másik nagy ismerője például már a 2014-es Ancelotti-féle Real Madridot is a relacionizmussal azonosítja, noha Ancelotti maga soha nem nevezte így a rendszerét, és egyébként is inkább vezetői filozófiájáról, mintsem a mély futballteoretikáról híres. A sor még hosszan lenne folytatható: az Erik ten Hag vezette Ajax is emlékezetes maradt arról, hogy a játékosai erősen a labda oldalára tömörülve, olykor szinte teljesen szabadon helyezkednek.

Ha azonban Fernando Diniz relacionizmusa „nem új a nap alatt”, akkor miért ragadta el a Fluminese játéka önmagában az újdonság erejével a twitteres elemzői közeget? A válasz – nem meglepő módon – kulturális okokban keresendő.

A globalizált futballelmélet, avagy a másolás évtizede

Juanma Lillo, a pozíciós játék egyik fő teoretikusa (mostanság a Citynél Pep Guardiola segítője) így sajnálkozott 2022 decemberében, a katari világbajnokság idején írt cikkében:

Mára minden globalizálódott. Klubszinten az edzések Norvégiától Dél-Afrikáig mindenhol ugyanolyanok. Játssz befelé, majd folytasd a szél felé. Passzolj ide, passzolj oda. A cselgépeknek vége van. […] Fel sem fogjuk, mekkora bajt okoztunk. Globalizáltunk egy módszertant, amely már a válogatott futballba is beszivárgott: ha Kamerun és Brazília a félidőben mezt cserélne, [..] észre sem vennénk a játékukon.

Lillo itt valami nagyon lényegesre mutat rá: az elmúlt évtized globalizált futballdiskurzusában a pozíciós játék mindent elsöprő dogmává vált. Ezzel egyrészt a saját funkcióját is elvesztette, másrészt az emberek elfelejtették: másképp is lehet játszani. Egy már régóta létező elképzelésnek Diniz képében minden korábbinál extravagánsabb módon kellett újra felbukkannia ahhoz, hogy átüsse a közfalat.

Az utóbbi három évtizedben a globalizáció erősödésével már nemcsak a fogyasztási cikkek, hanem a különböző ideológiák és filozófiák is importálható tömegtermékké váltak. Így megy ez az élet szinte összes területén: a kultúrában, a politikában, a közgazdaságban – bizony, a futball sem kivétel.

Ez egyfelől pozitívum is lehet, hiszen a globalizációval együtt járó technológiai fejlődés hihetetlen módon felgyorsította és demokratizálta a tudáshoz való hozzáférést. Ha e sorok írója húsz évvel korábban születik, valószínűleg sosem lett volna futballszakíró: az akkori, internet előtti idők egyszerűen még nem tették lehetővé, hogy komolyabb futballistamúlt nélkül bárki, autodidakta módon kiképezhesse magát a témában. Ez a pozitív hatás persze a piramis magasabb szintjein is érezhető: az önálló futballfilozófiával nem rendelkező, de a globalizált tudásból profitáló országok és klubok ma sokkalta komplexebb, kifinomultabb játékra képesek, mint akár tizenöt-húsz évvel ezelőtt. De még a világ legfelkapottabb topbajnoksága, a Premier League sem tudott volna ilyen szakmai szintre jutni a külföldről importált játékosok és edzők nélkül – Michael Cox angol sportújságíró erről Daráló címmel egy egész könyvet írt.

A különböző futballfilozófiák globalizálódásának azonban árnyoldala is van, a pozicionizmus-relacionizmus paradigmarendszer pedig erre mutat rá tökéletesen.

Az eredeti kontextus nélkül elveszik a lényegi mondanivaló, és a végeredmény már alig hasonlít az eredetihez. Olyan érzésünk lesz, mint a két legnagyobb amerikai gyorsétteremben: a hamburger gyorsfagyasztott, tömegesített változatát ugyan a világ bármely pontján megkaphatjuk, de az már legfeljebb csak távolról hasonlít az eredeti szendvicsre. Mivel azonban ez mindenhol elérhető, előbb-utóbb ez lesz a norma, és teljesen elfelejtjük, milyen volt eredetileg, honnan származik, mi a valódi lényege.

A különböző futballfilozófiák ugyanis nem globálisan, hanem lokálisan születnek meg, és mindegyik szervesen összefügg azzal a kultúrával, amelyben létrejött. Jonathan Wilson Futballforradalmak című, korszakos könyve részletesen elmeséli, hogy az egyes országok társadalmi-kulturális berendezkedése hogyan jelent meg a futballpályán.

Ahogy Lillo írja, a pozíciós játék filozófiáját az elmúlt évtizedben a világ szinte összes országa importálni, másolni kezdte, a tudás demokratizálódásával akár a futballpiramis alsóbb szintjein is. Mégis kevesen tudják ezt olyan szinten előadni, mint Pep Guardiola csapatai. Vajon azért, mert más edzőknek nem Kevin De Bruyne, Philipp Lahm vagy Andrés Iniesta állt a rendelkezésére? Nos, ebben lehet egy minimális igazság, de a válasz nagy része egészen máshol keresendő. Adjuk át a szót Marti Perarnau sportújságírónak, több Guardiola-könyv szerzőjének:

A Pozíciós Játék elképzelése egy olyan dallam, amit minden csapat a saját értelmezése és ritmusa szerint tud játszani. Ugyanakkor egy valami közös mindegyik változatban: folyamatosan előnyöket kell kialakítani és tudatosan generálni az ellenfél nyomást gyakorló vonalai mögött.

Elolvasva ezeket az idézeteket, egyértelmű: a juego de posición csakis a spanyol kulturális kontextusban jöhetett létre. Perarnau ugyanis dallamról, ritmusról beszél – ezek egyértelműen tartalmi, érzelmi dimenziók. Nem véletlen, hogy Guardiola pozíciós játéka nagyobb sikereket ért el Van Gaal szigorú, merev, sablonos pozíciós játékánál.

Az elmúlt évtizedben aztán ezt formailag más csapatok is másolni kezdték – azonban a tartalom, a stílus, az érzelmi, szubjektív dimenziók átvétele nélkül. Tökéletes példája volt ennek a 2018-as, vagy a 2021-es, Joachim Löw-féle német válogatott: hiába formált a csapat szinte geometriai pontosságú 3-1-6-os alakzatot és járatta a labdát rendületlenül rések után kutatva, a játékból épp a pozíciós játék lényege, a megfelelő ritmus és kreativitás, azaz a dolog szubjektív, érzelmi dimenziói hiányoztak. Egyszerűen azért, mert játékosaik egy másik futballkultúra termékekeként magasan képzettek, de mégiscsak másfajta technikával rendelkeztek. Toni Kroos a maga műfajában a világ egyik legjobb középpályása volt akkor, de egyszerűen más karakter, mint Xavi vagy Iniesta. Timo Werner vagy Thomas Müller pedig nem volt egyenlő a hamis kilencest játszó Cesc Fabregasszal. A német válogatott így a pozíciós játék egy kilúgozott változatát adta elő, ahol a kreatív áttörések helyett csak az újabb és újabb beadásokkal próbáltak helyzetet kialakítani.

Az elemzői szcénában is hasonló folyamatok zajlottak: a közösségi oldalakat valósággal ellepték a csapatok „pozíciós játékát” elemző anyagok. Nagyon sokan azonban csak odáig jutottak, hogy kihangsúlyozzák: labdabirtoklásban a csapatok valójában nem 4-3-3-ban, hanem 2-3-5-ben vagy 3-2-5-ben játszanak, ilyen és amolyan „szélső háromszögekkel”, és „pozíciós rotációkal”. Sokáig magam is ehhez az irányzathoz tartoztam, mígnem két évvel ezelőtt rájöttem:

nem a forma, hanem a tartalom számít. Nem az a legfontosabb, mit csinálnak a csapatok, hanem hogy miért azt csinálják, amit.

A relacionizmussal hasonló a helyzet: bár Diniz legközelebbi követői még érthetik, milyen tartalmi, érzelmi dimenziók vannak a labda oldalára tömörülő szerkezet mögött, félő, hogy ez utóbbi az idő múlásával elveszik. A lényeget Jamie Hamilton így fogalmazza meg:

„A relacionizmus nem törekszik a káosz és a rendezetlenség minimalizálására. De nem is támogatja a véletlenek hisztériájának való teljes behódolást. A relacionizmus inkább a »manipulált véletlenre« vágyik. Ez azt jelenti, hogy – Diniz keresi a módját annak, hogy olyan feltételeket teremtsen, amelyeken belül a véletlenszerűség versenyelőnyöket generálhat.”

A megoldás: forma helyett tartalom!

De akkor hogyan oldjuk fel a pozicionizmus-relacionizmus dichotómiát? A válasz egyszerű: nem kell mindent ezen a skálán értékelni! Kitűnő példa a klasszikus angol, fizikumra és felívelésre épülő játékstílus: bár ebben a játékosok többsége az eredeti felálláshoz képest, a pozícióját szigorúan tartva helyezkedik, mégsem lehet ezt pozicionizmusnak nevezni. Az ugyanis lényegéből fakadóan csak a labda folyamatos tartásával, rövid passzokkal, a technika fontosságával művelhető. Hiába tehát a hasonló forma, ha nem ugyanaz a tartalom.

De nézzünk egy kevésbé extrém példát: egy Antonio Conte-stílusú, kockázatkerülő, direktebb játékfilozófiát, amely az önálló döntéshozatallal szemben inkább a sémákra helyezi a hangsúlyt. Egy ilyesfajta filozófia formailag megvalósítható inkább poszthoz és inkább labdához pozícionált helyezkedéssel is, ám tartalmilag a direkt, sematikus játék mindkét filozófiától teljesen eltér, így valójában igazán egyiknek sem lehet nevezni.

Marco Rossi magyar válogatottja ebből a szempontból is érdekes, hisz egy sémákra épülő, kockázatkerülő játéktól jutott el fokozatosan egy bátrabb, kreatívabb, türelmesebb játék felé, egyszerre a csapatba integrálva a labdával bizonytalan, sematikus, régi vágású Lang Ádámot és a bátor, kreatív, szabadabban futballozó Szoboszlai Dominikot.

Mondhatnánk, hogy a magyar válogatott játéka vegyíti a pozicionizmust és a relacionizmust, ám ezzel a lényegre még nem mutatnánk rá. A válogatott pedig a saját ötletekhez és szükségletekhez igazított egészséges keverékkel ma jobb játékot mutat, mint két évvel ezelőtt, a sematikus Conte-foci egyszerű másolásával.

A futball fejlődésének természetéről is ezt mondhatjuk el: ugyanaz a formai, racionális koncepció teljesen más tartalmi kontextusban is létezhet. A gegenpressing ennek tökéletes példája: ugyanaz a koncepció a Pep Guardiola idejében Barcelonában a labda újbóli birtoklását, a Jürgen Klopp Dortmundjánál viszont az ellenfél átmeneti állapotát kihasználó, azonnali kontratámadást szolgálta. Egyes részletek tehát közelről nézve hasonlóak, de távolról, a nagy egész teljesen különbözik. Értelmetlen lenne a kettőt ugyanabba a paradigmarendszerbe gyömöszölni csak azért, mert felszínesen nézve, bizonyos dolgok hasonlónak tűnnek. Az újnémet iskola például azért tudott önálló fejezet lenni a pozíciós játék hegemóniája mellett is, mert kilépett a labdabirtoklás paradigmájából és az átmenetek körforgására helyezte a hangsúlyt. Minden edző filozófiája más, és éppen attól tud újszerű lenni, hogy a futballjátékot új, addig nem látott nézőpontból közelíti meg.

Összességében tehát a pozicionizmus-relacionizmus paradigmája a nemzetközi, globalizált futballdiskurzus sebezhetőségét és felszínességét mutatja. Félő, hogy a pozíciós játék megjelenése után a relacionizmus is az unalomig ismételt varázsszó lesz, amely, ha nem kezeljük óvatosan, idővel elveszítheti az eredeti jelentését. A futballt nagyon sokféleképpen lehet megközelíteni,

globálisan elterjedt paradigmák helyett minden csapatban és edzőben lássuk meg inkább az eredetit, az egyedit, ahogy azt Diniz játékában is felfedeztük.