Amikor 2001-ben megláttam egy összefoglalót arról, hogy előző este az Arsenal megverte a Juventust, azonnal több dologba lettem szerelmes: Dennis Bergkamp forgolódásába, Freddie Ljungberg tarajába és az élénkpiros Arsenal-mezbe. Ámulatomra néhány héttel később megkaptam életem első, akkor még Dreamcast-logóval ellátott mezét. Kamaszkorom albumába azon kívül csak egy mez tudott még beférkőzni, egy O2-szponzoros szerelés.
Nemrég eszméltem rá arra, hogy ez lett a klub történetének utolsó szerelése, amelyet két évig is hordott a csapat. Mára ez már szinte elképzelhetetlen. A világon ma mindenki évente dob ki új mezt, a hazai és idegenbeliek után harmadik- és negyedik számú szerelésekkel együtt. Egyre több klub szerződik divatmárkákkal utcai viseletű kollekciókra. Egy friss mez bejelentése pedig legalább akkora esemény, mint egy új játékos szerződtetése. A klubok lényegében divatházak lettek.
Nehéz pontosan számszerűsíteni, hogy mennyire. Az látszik, hogy a sportszergyártók azzal számolnak, hogy jó kollekciókkal még több pénzt tudnak visszakapni, amiért hajlandóak is áldozni: az Adidas például 10 évre nagyjából 1 milliárd fontot fizet a Real Madridnak, hogy a hivatalos mezszponzora legyen, a Nike pedig évi 70 millió font körül a Liverpoolnak. A klubok kereskedelmi bevételeinek nagy részét ezek teszik ki.
A gond csak az, hogy ez a bevétel eltörpül a TV-jogok és a meccsnapi jegyeladások mellett. Sőt, óriási tévhit volt mindig is, hogy a klubok hatalmas pénzeket kaszálnak le mezeladásból: a bevételek 85-90 százalékát maguk a sportszergyártók rakják zsebre, jutalékhoz pedig csak egy bizonyos eladott mennyiség után engedik oda a klubot. Sem David Beckham 2003-ban, sem Paul Pogba 2016-ban nem hozta vissza az árát mezeladásból, ahogy azt sokan szerették hangoztatni.
A focit körülvevő divatőrület nemcsak a mezeladásban látszódik, hanem a különböző márka-társulásokban. Nemrégiben Jack Grealish-sel a Gucci, Kylian Mbappével a Dior divatház kötött szerződést, és Hector Bellerín is hol a WWF-fel, hol a H&M-mel pózol fura testhelyzetekben. Lehet persze érvelni amellett, hogy korábban David Beckham egyszerre volt focista, spice boy és divatmodell, de ahogy Michel Platini szinte csak autós hirdetéseken tűnt fel, Zinedine Zidane-t sem láttuk soha ruhamárkák reklámjaiban szerepelni. A sport és a divat összefonódása szorosabb, mint bármikor.
Ennek egyik eszköze lett retro, melynek mozdonyát a kutatások szerint a millenniumi és Z generáció hajtja, és akik a koronavírus-járvány miatti munkaerőpiaci nehézségek, az elszigetelt évek és megélhetési nehézségek után csak egy kis megnyugtató gondtalanságra vágynak. A filmipar erre szuperhősökkel (Marvel/DC), élőszereplős rajzfilmekkel (Disney), nyolcvanas évekbeli nosztalgiával (Stranger things), soft rebootokkal (Jurassic Park, Star Trek, Mad Max) és folytatásos sequelekkel válaszolt (a Top Gun: Maverick tavaly 1,4 milliárd dollárt termelt).
A foci is megtalálta a maga eszközeit, csak folytatások helyett retro mezek formájában. A vintage mezek ilyen téren ablakot jelentenek a múltra: olyan időket idéznek, amikor a világ egyszerűbbnek és békésebbnek tűnt. A legnagyobb webshop, az idén 15 éves Classic Football Shirt tulajdonosai szerint, ahogy a generációk öregedtek, a kereslet hozzá igazodott a kínálathoz. Az induláskor még a Liverpool 1989-es „Candy” szponzorú meze volt a legkapósabb termékük, mostanra viszont a 2005-ös isztambuli BL-döntős csapat meze is feljött a rangsorban.
Árulkodó volt a Chelsea mezbemutatója, melyen a legutóbbi darabot szponzor nélkül mutattak be, mert nem sikerült időben megállapodni a hirdetővel. A reklámszövegen az állt, hogy „It a 90’s thing”, vagyis „ez egy 90-es évekbeli dolog”, amit akarva-akaratlanul erősített, hogy a mezen nem szerepelt semmiféle logó.
A szurkolók megosztottak abban, hogy mi a jobb. A logó nélküli mezeknek van egy nosztalgikus hangulata: egyszerűséget sugallnak és olyan időkbe repítenek, amikor a mezek még nem voltak tucattermékek. A jól grafikázott logó ugyanakkor még hozzá is ad a mez esztétikájához, mint mondjuk a Newcastle Untied Brown Ale-es meze, az Interén szereplő Pirelli-felirat, vagy az Ajax Amszterdamra rakott függőleges ABN Amro-szöveg. Az egyszerűség ugyanakkor nem jelent mindig szép esztétikát. A Notthingham Forrest az előző szezonban egy ideig szponzor nélkül játszott és a mezük kimondottan úgy nézett ki, mint egy megye kettes csapat szerelése, miközben az Inter kimondottan jól jött ki abból, amikor eltűnt róluk a bebukott kriptocég felirata.
Ha már a Velence: az olasz csapat azon kevesek egyike, amely nem akarta magát „összeszponzorozni”, mert kimondottan arra törekszenek, hogy a legtrendibb futballmárka legyenek. A Venezia korábbi márkafelelőse, Ted Philipakos így beszélt erről: „114 évig csak fel-le járkáltunk. De az identitásunknak és a jelentőségünknek meg kell maradnia. A mez kellően fontos ahhoz, hogy tükrözzön egyfajta életmódot, egy minőséget, egy stílust.”
„Ha a mez egy divatcikk, akkor a klubok hülyék lennének nem élni ezzel a lehetőséggel” – mondta Philipakos.
Ha körülnézünk, egyre több együttműködést lehet látni klubok és a divatvilág legmenőbb dizájnerei között. Yohji Yamamoto például a Real Madrid 2014-es mezét tervezte, de a kisebb klubok is dolgoznak már együtt divatházakkal, mint a párizsi Red Star a Lack of Guidance-szel, vagy az RSC Anderlecht az Arte Antwerppel.
Nehéz pontosan megmondani, hogy a futballmezek mikor kezdtek el kiszivárogni a stadionokból. A rapper Snoop Doggról például köztudott, hogy mindig szeretett különböző (európai) futballszerelésekben fellépni, ami hozzájárulhatott a hype-hoz. Sok divatszakértő abban is egyetért, hogy amikor az énekes Drake 2016-ben a Juventus rózsaszín mezében pózolt, arra még a zenei világ is felkapta a fejét. Daniel Sandison, a popkultúrával foglalkozó Mundial magazin írója szerint a mez a 2010-es években kezdett el egyfajta kulturális valutává válni.
Más. Amerikai szemmel nézve az európai más. Van egy távoli, cool hangulata. Olyan, mint a kosárlabda az Egyesült Királyságban: kicsit más. Nem angol, hanem amerikai, ami onnan nézve coolnak számít. A futballnak is megvan a maga egyedi esztétikája és ezt átvette az a világ
– fejti ki Sandison.
2018 szintén mérföldkőnek számított, amikor a nigériai válogatott a világbajnokságra előállt egy cikk-cakkos mezzel: csak az elővételben 3 millió darabot adtak el.
Végül a kultúra is csavart egyet az egészen. A TikTok divatos bugyraiban egyre felkapottabb a „bloke core”-stílus, ami a kilencvenes évekbeli angol futballszurkolói viselet újragondolt változata. Az egész egy poénból indult ki: a toxikus férfiasságra felhúzott öltözék azt fordította ki, amikor még Angliában a „blokey”, tehát kékgalléros gyökerű, általában egy Championship-csapatnak szurkoló férfiak meccsnapon a kocsmába jártak lealjasodni. Korábban csak a legelvetemültebb szurkolók mertek így kilépni az utcára, a többiek inkább átvették a mezüket egy Adidas-pólóra. Mostanra viszont a 25-40-es generáció elkezdte feltúrni a vintage mezeket, melyeket aztán összepárosítanak ritka Adidas cipőkkel, kopott farmernadrágokkal, valamilyen sapkával és méregdrága napszemüvegekkel. A kékgalléros irónia a nőknél is felbukkant: van egy külön „blokette core”-vonulat is, amelynek élén Bella Hadid és Rihanna állnak.
Jerry Seinfeldnek, az amerikai humoristának van egy poénja, mely szerint a sportban nehéz megindokolni a szurkolói lojalitást.
A játékosok folyton cserélődnek, a csapatok olykor más városokba költöznek. Tulajdonképpen csak a meznek szurkolsz. A ruhadarabnak.
Valahol igaza van. Az a kis ruhadarab viszont annyi mindent jelent egyszerre: a szurkolásom tárgyát, az elköteleződésem jelképét. A mez a személyes identitásom része. Egy régi mezzel utazhatok az időben és ringathatom magam a korábbi sikerekben. Aki hipszterkedni akar, az egy dán harmadosztályú mezzel sugallni tudja, hogy többet tud, mint egy átlagember. Akad ugyanakkor, aki csak azért hordja, mert azzal egy híres embert másolhat. Vagy jól fest a tükörben.
Lehet, hogy ma már nemcsak Arsenal-mezt tudok venni magamnak, hanem arsenalos hoodie-t, francia kiadású kollekciót, vagy épp banánmintás termoszt. De végső soron nem a ruhának szurkolok, hanem annak, amit a ruha képvisel.