„Vesztettünk, de nyertem egy életet” – Ronaldo az 1998-as vb-döntőről

Huszonöt éve történt, ám mintha ma lenne. Egy óra volt hátra a francia–brazil vb-döntőig, és a hoszteszek kihozták az újságíróknak az összeállításokat. Ügyet sem vetett a lapokra senki, mindenki fejből tudta a két tizenegyet.

Azazhogy…

Egyszer csak azt vettem észre, hogy brazil kollégák rohangálnak fejveszetten, ahogyan minálunk mondják: mint a mérgezett egerek. Na most, brazil újságírók eléggé sokan vannak a vb-n, az O Globót 1998-ban többen tudósították, mint ahány magyar hírlapírót akkreditált a FIFA, és a mértékre jellemző, hogy arról a világbajnoki döntőről a Folha do Sao Paulo című lap tizenhat teljes oldalon számolt be.

És hatvan perccel a kezdés előtt senki nem tudta, mi van Ronaldóval. Merthogy a Fenomén neve hiányzott a papírról, Edmundóé szerepelt helyette. Fél óra múlva a kisasszonyok összeszedték az összes papírt, és újakat osztottak, azokon már Ronaldóval.

De addigra már elterjedt, hogy a világ akkori legjobb labdarúgójával valami baj van. Képzeljék el a brazil kollégákat, akiknek beszámolóit tízmilliók várják odahaza, és fogalmuk sincs, mi a helyzet Brazília és a földkerekség első számú sztárjával…

Aztán minden kiderült. Számomra csak másnap; hogy a brazilok számára mikor, azt nem tudom.

A história ma sem teljesen tiszta – sőt –, de annyi bizonyos: Ronaldo a meccs délutánján rosszul lett a brazilok szállodájában, a teste görcsbe rándult, és a Roberto Carlos segélykiáltására a többiekkel együtt a briliáns center szobájába érkező Cesar Sampaio húzta ki a nyelvét, nehogy lenyelje.

Előzőleg a csapatorvos, Lidio Toledo, aki látott már egyet s mást, elsőre sírva hagyta el a helyiséget. Edmundo pedig így jellemezte Ronaldo állapotát: „Lila volt és hörgött. Miután Cesar Sampaio visszatette a nyelvét, megfürdették, majd elaltatták. Amikor felébredt, nem tudott semmiről.

Leonardo azt mondta róla: borzalmasan néz ki, és őrültség lenne játszania, mert meghal a pályán.

A roham ebéd után kezdődött, Ronaldót délután ötkor vitték be – egy másik brazil orvos, dr. Joaquim da Mata javaslatára – a párizsi Lilas klinikára. Dida kapus helyzetjelentése szerint „már a stadionba mentünk, és ő még mindig a kórházban volt.” Ott másfél órával később visszanyerte teljes tudatát, majd este nyolc után tíz perccel megérkezett a Stade de France-ba, és közölte Mario Zagallo szövetségi kapitánnyal, hogy játszani akar a kilenckor kezdődő döntőn.

Utóbb így beszélt a nehéz nap délutánjáról: „Nem emlékszem kellőképpen, mert elaludtam, de az orvosok azt mondták, harminc–negyven másodpercig rohamom volt. Amikor felébredtem, az egész testem fájt. Idővel a fájdalom csökkent, és kicsit megnyugodtam. Aztán vagy három órát töltöttem kórházban. Kardiológiai és neurológiai teszteken estem át, ezek nem mutattak ki semmit. Mintha a görcsök meg sem történtek volna.”

Ettől még a hotelben „halálos veszélyben” volt Paul Chevalier szállodaigazgató szerint (is). A direktor persze megkönnyebbült, hogy Ronaldo túljutott a krízisen, és nem maradtak kétségei a döntő kimenetelével kapcsolatban.

„Amikor a brazilok elindultak a meccseikre, bulihangulatban utaztak, énekeltek, zenéltek. Ezúttal azonban teljes csend volt a buszon, és mi, akik személyesen ismertük őket, tudtuk, hogy számukra a kupa már elveszett.”

Erre mondta Ronaldo:

A világbajnoki döntőt valóban elvesztettük, de nyertem egy életet.

Ez kétségkívül a lehetséges legjobb változat, mert tényleg kizárt dolog volt, hogy a brazilok ilyen körülmények között nyerjenek. Képzeljék el azt a csapatot, amely legjobbja – vagy akármelyik játékosa – életéért aggódik órákon át a döntő előtt. Nincs olyan együttes, amely ilyen lelkiállapotban világbajnokságot tudna nyerni.

Még akkor sem, ha a csúcstalálkozó napjáig kétségkívül a glóbusz legnagyszerűbb csapata volt a selecao. Olyan remek, hogy szerintem a Pelé utáni évtizedek legkiválóbb brazil válogatottja alakult ki 1996-tól. Ez még az 1982-es középdöntőben kieső, ám az egész világ csodálatát kivívó, Junior-, Falcao-, Socrates-, Zico-, Eder-féle művészegyüttest is felülmúlta (nem csupán a finalista szereplés, hanem a kvalitások tekintetében is).

Igaz, Romario a vb előtt megsérült, és a másodedző Zico tanácsára Zagallo eltekintett a szereplésétől, jóllehet az előrejelzések szerint az egyenes kieséses szakaszban már játszhatott volna. De nélküle is telis-tele volt extraklasszisokkal a garnitúra, Zé Roberto például 2, azaz két játékpercet kapott a vb-n. Mert ott volt még…

Az egyenkénti felsorolás helyett nézzük a döntőn felvonuló csapatot: Taffarel – Cafu, Aldair, Junior Baiano, Roberto Carlos – Cesar Sampaio (Edmundo), Dunga, Rivaldo, Leonardo (Denilson) – Bebeto, Ronaldo. A készlet olyan gazdag volt, hogy a kimaradtak is esélyesek lehettek volna a vb-aranyéremre, mondjuk, a Dida – Ze Maria, Cleber, André Cruz, Ze Roberto – Flavio Conceicao, Emerson, Juninho Paulista, Djalminha – Romario, Sonny Anderson összetételben.

Az első sor a világbajnokságot megelőző két és fél évben 32 győzelmet, 5 döntetlent és mindössze 3 vereséget számlált, 1997-ben százszázalékos teljesítménnyel nyerte el a Copa Americát (az elődöntőben Perut 7-0-ra verte), valamint egyetlen pontvesztéssel a Konföderációs Kupát (a döntőben 6-0 Ausztrália ellen).

Ezek után a döntő előtt kihagyta a bemelegítést a csapat, amelyen olyannyira érződött a sokkhatás, hogy ha a Barthez – Thuram, Leboeuf, Desailly, Lizarazu – Djorkaeff (Vieira), Karembeu (Boghossian), Deschamps, Zidane, Petit – Guivarc’h (Dugarry) összeállításban futballozó franciáknak csak kicsivel jobb centerük van Stephane Guivarc’h-nál, akkor 3-0 helyett hat-hét góllal is győzhettek volna.

Ronaldónak a játékra gyakorolt hatása nulla volt, de a többiek is inkább csak kóvályogtak.

Az először vb-aranyérmes franciákból legendák lettek, ám a trikolórosok az egyenes kieséses szakaszban rendre vért izzadtak a továbbjutásért. Paraguay ellen a 114. percben elért góllal nyertek nagy nehezen 1-0-ra, aztán az olaszokkal szemben (0-0) Fortuna segített rajtuk a tizenegyespárbajban, majd az elődöntőben Lilian Thuram válogatott-pályafutása mindkét góljával fordított a horvátokkal szemben (2-1).

Thuram egyébként ugyanúgy 142 alkalommal szerepelt a francia válogatottban, mint a másik jobbhátvéd, Cafu a brazilban.

De ez csak érdekesség, történetünk szempontjából fontosabb, hogy azt a döntőt nem lett volna szabad aznap lejátszani. Hogy mi történt a háttérben, hogyan fordulhatott elő, hogy a brazilok – tudomásunk szerint – nem is kérelmezték a halasztást, az hasonló rejtély, mint Ronaldo halálközeli állapota és hirtelen felgyógyulása 1998. július 12-én.

Egyet kell érteni a The Guardian című brit lappal, amely évtizedekkel később leszögezte:

Az 1998-as vb-döntő körülményeit soha nem sikerült kielégítően megmagyarázni.

Kapcsolódó

Csatárklasszisok, semmiből jött messiás, dráma mindenhol – vajon az 1998-as a valaha volt legjobb vb?

A most 25 éves, 1998-as futball-vb versenyben van a „minden idők legjobbja” címért. Marosi Gergely szubjektív emlékidézése.