A folyton ívelgető lúzerek a múlt, az angol fiatalok Eb-győzelme már nem is meglepetés

Megvan az oka annak, hogy miért nem nyertünk 37 éve, és miért nem értünk el olyan eredményeket, amilyeneket szerettünk volna, hiszen az elsődleges célunk az, hogy minél több játékost adjunk Gareth (Southgate) csapatához.

Aidy Boothroyd, az angol u21 -es válogatott előző kapitánya nyilatkozta ezt alig két évvel ezelőtt, amikor az angol csapat sorozatban másodszor nem tudott továbbjutni a csoportjából az Európa-bajnokságon. A sajtó és a szurkolók által rengeteget támadott Boothroyd akkor ezzel mentegetőzött, sőt, még „lehetetlen feladatnak” is nevezte a munkáját. Nem véletlenül idézik azt a nyilatkozatot most gyakran, hiszen alig két évvel később egy új kapitány, Lee Carsley bebizonyította, hogy a párhuzamos két célkitűzés – sikereket elérni és tehetségeket kinevelni Southgate csapatának – nem lehetetleníti el a másikat. Ehhez pedig még hozzájön, hogy abban az angol csapatban, amely két éve csoportutolsóként végzett Portugália, Horvátország és Svájc mögött, ott játszott a mostani Európa-bajnok csapat több kulcsembere, így Curtis Jones, Emile Smith-Rowe és Noni Madueke is.

Tény, hogy Boothroyd valóban teljesen alkalmatlan volt erre a feladatra, és egészen elképesztő, hogy ennek ellenére hat éven át vezethette az angol u21-es válogatottat, de hiba lenne a korábbi kudarcokat kizárólag az ő nyakába varrni (egyébként három Eb-n vezette az angol válogatottat, az elsőn az elődöntőig jutott). Anglia ugyanis utoljára 1984-ben, azaz 39 éve nyerte meg ezt a tornát, ezalatt a döntőbe is csak egyszer jutott be, de sok köszönet abban sem volt: 2009-ben az Özil, Hummels, Khedira és Neuer fémjelezte németek négy-nullra győzték le Stuart Pearce csapatát.

Ha igazán érzékeltetni szeretnénk a kontrasztot az angol utánpótlásnevelés múltja és jelene között, akkor érdemes egymás mellé tenni azt a csapatot és a mostanit. A 2009-es csapat kicsit gyengébb kiadásban ugyan, de úgy festett, ahogy a felnőtt angol válogatottat is sokszor láthattuk világversenyeken: zavarba hozható, technikailag képzetlen védelem, mögötte egy bakira hajlamos kapussal; szorgalmas, sokat futó, de leginkább csak rombolásra alkalmas középpályások, elöl pedig különösebb koncepció nélkül próbálkozó csatárok, nulla támadójátékkal, a gólok nagy részét természetesen pontrúgásokból szerezték.

Ezzel szemben Carsley csapata már ugyanúgy megbecsülte a labdát, mint ahogy azt a spanyol válogatott szokta, csak utóbbival ellentétben a gólszerzésről sem feledkezett el, míg a védelme jobban zárt, mint a mindenkori olasz csapaté – soha az u21-es Eb-k történelmében nem volt csapat, amely mind a hat meccsét kapott gól nélkül játszotta volna végig, Angliának most ez is sikerült.

Bár két legnehezebb meccsén a portugálok és a spanyolok is hosszabb ideig dominálni tudták a játékot, az angol védelem végig magabiztosan állt a lábán, és a döntőben is hiába szerencsés góllal szereztek vezetést, az angol kontrák végig gólveszélyesebbek voltak, mint a ziccereket kialakítani képtelen spanyolok egyre elkeseredettebb rohamai. James Traffordnak nem is volt igazán nagy védenivalója a döntőben – aztán amikor az utolsó utáni percben tizenegyest kaptak a spanyolok, rögtön védett két óriásit. Ezek után még végképp nem volt kérdés, melyik csapat érdemel győzelmet.

Ha a teljes képet nézzük, nyilvánvaló lesz, hogy nem csak kapitánykérdésről van szó. Az angol korosztályos válogatottak 2014 óta minden korcsoportban nyerni tudtak:

• 2014-ben az U17-es válogatott megnyerte az Európa-bajnokságot,
• 2017-ben megnyerték az U17-es világbajnokságot,
• 2017-ben és 2022-ben az U19-es Eb-t,
• 2017-ben pedig az U20-as világbajnokságot.

Összehasonlításképpen az azt megelőző másfél évtizedben a különféle angol ifjúsági válogatottak mindössze egyetlen U17-es Eb-győzelmet tudtak összekaparni (2010-ben).

Ez már önmagában vészjelzés volt a futballnagyhatalmi szerepre törő angol szövetségnél (FA), de jóval nagyobb pofont jelentett a felnőtt nemzeti csapat szereplése, mely a Beckham, Scholes, Owen, Ferdinand fémjelezte nemzedék kiöregedését követően hosszú mélyrepülésbe kezdett. Mindezt úgy, hogy még ez a társaság, melyet idő előtt már aranygenerációnak kiáltottak ki, sem tudott legalább a négy közé jutni egyetlen nagy tornán sem, a folytatás azonban még kilátástalanabb volt: 2008-ban Anglia ki sem jutott az Eb-re, 2010-ben Capello csapatát egy négyessel küldték haza a németek a vébéről (egy évvel az u21-es döntő után), majd jött Roy Hodgson, de a tornamérleg nem lett jobb. Nyilvánvaló lett, hogy valamit az alapoknál kell változtatni, mert az a módszer, amely korábban még Gerrardokat, Ashley és Joe Cole-okat, vagy éppen Rooney-kat eredményezett, az most már kevés. És problémák már az ő idejükben is voltak, hiszen a sok világklasszis ellenére is technikai és taktikai hiányosságokról beszéltek az elemzők az angol válogatottak játéka láttán. Idővel pedig az is egyértelmű lett, a fenti nevek inkább kivételek, miközben az angol utánpótlás alapvetően korlátozott képességű játékosokat képes kitermelni, akik a nemzetközi élvonalhoz már kevesek.

2011-ben Gareth Southgate kapta meg a feladatot, hogy dolgozzon ki egy fejlesztési tervet az utánpótlásnevelésben: akkoriban minden a friss vébégyőztes spanyol válogatottról, illetve a csapat gerincét adó Barcelona példájáról szólt, és a későbbi angol szövetségi kapitány is hasznosított néhány elemet a spanyol-katalán sikerreceptből. Az egyik legfontosabb intézkedés volt, hogy a 13 éven aluliak szintjéig nem engedték meg a gyerekeknek, hogy nagypályás, 11-11 elleni mérkőzéseket játsszanak, azért, hogy a játékosokat minél többet találkozzanak a labdával. Egyre több új szemléletű, progresszív edző jelent meg az utánpótlásképzésben, és 2012-ben megnyitotta kapuit a St. George’s Park edzőközpont, melyet a francia Clairfontaine mintájára hoztak létre, és amelynek célja, hogy az FA által végzett valamennyi edzői és fejlesztési munka bázisa legyen, és az összes korosztályos, illetve a nagy labdarúgó-válogatott edzésének és felkészülésének helyszíne is egyben.

Amellett, hogy az FA ajánlásokat és irányelveket fogalmazott meg a klubok számára, az edzőközpontban Southgate és a technikai igazgató, Dan Ashworth vezetésével a válogatott csapatok számára is klubszerű környezetet alakítottak ki, és megpróbáltak új identitást teremteni a válogatott csapatnak. Vagyis sokat tanultak más országoktól is, de alapvetően mégis saját utat kerestek.

Több mint egy évtized elteltével az eredmények magukért beszélnek, nemcsak a korosztályos, de a nagyválogatott esetében is.

Greg Dyke 2013-ban az FA akkori elnökeként azt a célt tűzte ki a csapat elé, hogy fokozatos javulást követően (ezt sikerült teljesíteni) nyerje meg a 2022-es világbajnokságot, és ugyan ez utóbbi nem jött össze, ma már nem kérdés, hogy az angol válogatott ott van a világ legerősebb válogatottjai között. A csapat a tavalyi, katasztrofális Nemzetek Ligája-szereplést leszámítva folyamatos fejlődés jeleit mutatja, és akik látták a Southgate-csapat játékát a legutóbbi világbajnokságon, azok már nem lepődhetnek meg azon sem, hogy az u21-es csapat is hasonlóan labdatartásra és pontos passzokra épülő, kidolgozott támadásokat hozó futballt játszik.

Az u21-es győzelem értékét növeli, hogy a legjobb angol fiatalok – Jude Bellingham, Bukayo Saka, Phil Foden és Conor Gallagher – nem lehettek jelen a tornán, hiszen ők már a nagycsapat alapemberei. Sőt, Carsley hetekkel a torna előtt veszítette el a legjobb csatárát, Folarin Balogunt, aki inkább az USA nemzeti csapatát választotta. Ez azonban végül azt eredményezte, hogy az angolok igazi befejező csatár nélkül játszottak: Carsley rendkívül rugalmas rendszerében a szélső Anthony Gordonra és a támadó középpályás Morgan Gibbs-White-ra hárult a feladat, hogy vezessék a támadásokat, de kivették ebből a részüket a többiek is. Menet közben ráadásul sérülés miatt kiesett a csapat addig talán legfontosabb játékosa, Jacob Ramsey is, de a helyén játszó Smith-Rowe hasonlóan jó futballista benyomását keltette.

Kulcsfeladat hárult a középpályán Curtis Jonesra is, aki némiképp hátrébb vonva játszott, mint klubcsapatában, a Liverpoolban, viszont rendkívül magabiztosan diktálta a tempót, mindig megtalálta a megfelelő embert a labdával, és a döntőben pont jó helyen is állt, hiszen róla pattant be Cole Palmer szabadrúgása a spanyol kapuba. Ám a győzelem igazi kulcsa a védelemben keresendő: Trafford kapus hőstetteiről már fentebb beszámoltunk, de az, hogy nem kapott gólt az egész tornán, leginkább a két középső védőnek köszönhető. A csapatkapitány, Taylor Harwood-Bellis betonbiztos kettőst alkotott Levi Colwill-lel, különösen az utóbbi bizonyult átjátszhatatlannak, és amikor a bíró kissé szigorúan tizenegyest ítélt ellene a döntőben, akkor pedig Trafford segített.

A csapat erejét mutatja az is, hogy nincs kiemelkedő játékos: az elődöntőben és a döntőben egyaránt Jonest nevezték a meccs emberének, miközben az Eb legjobbjának Gordont szavazták meg, viszont Trafford és Colwill legalább ennyire megérdemelték volna. Ugyanakkor amellett is szólnak érvek, hogy a támadásokat parádésan vezénylő, gyakran váratlan megoldásokhoz folyamodó Gibbs-White volt a legveszélyesebb angol játékos.

De meg kell emlékezni arról a mentális erőről is, amit kritikus szituációkban mutatott a csapat: míg az angol felnőtt válogatott kiélezett helyzetekben gyakran összeroppant, itt ennek nyoma se volt.

Gibbs-White null-nullnál tizenegyest hibázott az elődöntőn, de meg sem játszott a játékán, és néhány perccel később ő szerezte meg a vezetést; a negyeddöntőben a második félidőt végigtámadták a nagy fölényben játszó portugálok, de hiába; a döntőben pedig többször is nyomasztó fölénybe kerültek a spanyolok, majd a legvégén tizenegyest is kaptak, de még így se tudtak betalálni, az angol védelem (vagy Trafford) szilárdan állt a lábán.

Abban persze igaza van Aidy Boothroydnak, hogy mit sem ér ez a győzelem, ha ebből a csapatból a következő években nem épülnek be többen is a nagyválogatottba. Hogy láthatunk-e közülük bárkit Southgate csapatában a jövő évi Európa-bajnokságon, az jó kérdés, de az is biztos, hogy nincs könnyű dolguk, hiszen jó pár poszton már eleve nagy a verseny a nagyoknál. Igaz, Smith-Rowe már korábban bemutatkozott a felnőtteknél, és Colwillt is meghívta Southgate nemrég a nagyokhoz – utóbbi most jó eséllyel szoríthatja ki a védelemből Harry Maguire-t, főleg, ha játszani is fog a csapatában. Ez utóbbi viszont nem csak az ő számára kérdés: míg Gibbs-White (Nottingham Forest) vagy Ramsey (Aston Villa) már kulcsember a klubcsapatában, addig túl sokan vannak az Eb-győztesek közül, akik könnyen a kispadon ragadhatnak. Colwill például még nem is volt hajlandó elköteleződni a Chelsea felé, mert biztosítékokat vár a szakvezetéstől, de mások is nehéz helyzetben vannak, amikor az a kérdés, hogy hogy a soron következő szezonban tovább tudnak-e fejlődni.

Mindenesetre az angolok következő generációja sem tűnik esélytelennek: ősztől a tavalyi u19-es Eb-győztes válogatottra épülő korosztály adhatja majd az új u21-es csapat gerincét. Hogy őket is Lee Carsley vezeti-e majd, az jelenleg még kérdéses, az viszont biztos, hogy akárki is lesz majd az edzőjük, az angol futball új nemzedéke végleg elfeledtetheti majd az elődök által megalapozott toposzokat a túlértékelt, fantáziátlan és folyton ívelgető, örök lúzerekről.